Rieth József:

Gyermekkorom - Előzmények, szüleim

    (Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Előzmények >>> Tovább >>>        

 

            Édesapám élete            Édesapám élete - Édesanyám élete - Rokonságomról röviden

(Budakeszi családok - Riethék családi háza - Macskakínzás - Csapdás megbüntetés - Bicskázás - Genetikus örökség - Mészner-lány)

 

Édesapám Budakeszi sváb származású volt. Családjuk a többi budakeszi családtól alig tért el, a középparasztok csoportjának alsó határán éltek. Annyi földjük volt, amennyi éppen elég volt a megélhetéshez, de jómódot nem biztosított számukra. Gazdálkodtak, fuvaroztak, kihasználták a lehetőségeket, amit az egyre gyorsabban változó világ, valamint a szomszédos, gyorsan fejlődő főváros, Budapest nyújtott számukra. Zárt közösségben éltek: egymás közt házasodtak, csak elvétve telepedett közéjük magyar, vagy más nemzetiség, de az parányi sziget maradt az ő világukban. Egy kis Bajorország volt ez a település Magyarország szívében, az anyaországuktól távol, de az új hazájuknak is valamiféleképpen a perifériáján. Nem volt kapcsolata az itteni svábságnak az igazi Bajorországgal, a falu a maga nehézségeivel élt együtt, küzdött a befogadó ország, a szomszédos főváros idegen kultúrájával, gazdaságával, közben valamilyen mértékben őrizte a pár száz évvel korábban elhagyott anyaföld kultúráját, nyelvét. Mi az a vékonyka szeletnyi múlt, amit én még nyomon tudok érni?

 

Jófejű, de lusta tanuló volt édesapám -- ezt ő vallotta meg nekem egy őszinte pillanatában -- éppen csak annyit tanult, amennyit muszáj volt, így végzett el hat elemit. Az iskolai élményeiről nem sokat mesélt nekünk, nyílván nem akart rossz példát nyújtani számunkra, meg -- valószínűleg -- szégyellte is a gyermekkori dolgait. Kisgyermekkoromból úgy emlékszem, hogy enyhe svábos akcentusa volt, helyesírása teljesen rossz volt, fogalmazni nem tudott. Később -- amikor mi gyermekek már iskolába jártunk -- sokat küzdött, hogy lemaradásait pótolja, gyakorolta a helyesírást, sokat olvasott, figyelte a rádiót. Minket mindég tanulásra buzdított, mert saját életéből látta: bizonyos alapvető műveltség nélkül elveszett emberek leszünk, a minimális elvárásoknak sem tudunk majd megfelelni. Az ő élete bizonyította, hogy felnőtt korban már iszonyatosan nehéz (vagy sokszor szinte lehetetlen) mindazt megtanulni, amit gyermekkorában az ember elmulasztott. Kemény gyakorlásával sok mindent pótolt, akcentusa idős korára teljesen eltűnt, fogalmazása is szépen fejlődött, a városi iparos műveltségi szintjének megfelelő kulturszintet sikerült elérnie, de ez kemény igyekezetet követelt meg tőle.

 

A Vendel utcai ház udvarán Mariska néniékkel

(A szélső képen baloldalon áll édesapám, mellette Éva húga, majd Mariska néni. Középen áll Szautner Feri bácsi, a férje. Mellette áll a kutyával játszva Szautner Feri. A padon ülve Laci öcsémet ölelem és bátorítom, aki félő tisztelettel figyelte a kutya játékos, de számára ijesztő ugrándozását. Mellettem húgom ül, végül a pad legszélén Szautner Mária látható, az akkor még legkisebb Szautner-gyerek.)

 

Lenn a falu végén, az akkori Vendel utcában volt a Riethék családi háza. Az utca közepén egy nem túl nagy parasztházban éltek. Én már csak a Mariska néniéket, édesapám húgáékat ismertem meg. Ők még a családi házban éltek, Velük élt  Éva húga is, Mariska néniék gondozása alatt. A többi testvér a falu más részeiben lakott: János-bátyja a Fő utcában, Anna-húga pedig onnan pár száz méternyire, a falu közepén a Széchenyi utcában. Gyurka-bácsi, az öccse Budapesten élt -- mióta emlékezem -- pékségben dolgozott, házassága előtt munkásszálláson lakott. 

 

Ez a családi ház egy enyhe domboldal lábában lapul meg. A lakóépület rész az utca felé nyúlik ki, ott volt a szépszoba. Bejárata a konyhába nyílt, egy fedett udvari beugró alól. A fénykép az udvar sarkát mutatja, a sötét beugróban balkézre nyílt a konyha, szemben pedig sejthető Éva cellányi szobácskájának az ablaka. A kép egyébként 1941 táján egy látogatásunkkor készült.  A mögöttünk látható fehér fal az istálló fala. Feri bácsi főfoglalkozásképpen fuvarozott, és ez aránylag tisztes jövedelmet biztosított a családnak. Csak nagyon kevés földmíves tevékenységet végeztek. Az utca felé a központi lakókonyha után egy lakószoba, majd egy tiszta szoba következett. A hátsó részen, a domboldal felé kamra és egy kis szoba volt található. Ezután az udvar végén egy szép nagy istálló következett. Amikor én a házat a negyvenes években megismertem, a ház jó karban volt, az istállóban két ló és két tehén éldegélt. Nem emlékszem, hogy disznó- és csirkeól tartozott-e a házhoz, de úgy rémlik, nem volt, vagy csak minimális kifutóval. Csak két alkalommal jártam itt, először még a negyvenes évek elején, másodszor pedig az ostrom után egy batyuzás alkalmából. Akkoriban öten éltek a házban, de édesapám gyermekkorában még heten laktak ott. Elég szűkös lehetett a tér, de falusi viszonylatban, az akkori életviszonyoknak valószínűleg megfelelhetett. Nem jómódú körülményeket nyújtott, de az átlagosnak megfelelő lehetett.

 

A gyerekeknek a házzal szemben, az utca túlsó oldalán egy bőséges legelő terület állt rendelkezésükre játék céljára. Amikor annakidején ott jártam, ez a rét igen mostoha helynek tűnt, de édesapám gyermekkorában bizonyára remek játszótér lehetett. Egyébként nem sok történetet mondott el édesapám a kisgyermekkoráról, csak két történetre emlékezem. Az egyik egy brutális játék volt, egy macskakínzás. Magamban felfedeztem egy ösztönös ellenszenvet a macskák iránt, valószínűleg apai örökség ez bennem. No, ők elkapták a macskájukat egyszer, a négy lábára szurokkal dióhéjat ragasztottak, majd zacskót kötöttek a farkára, amiben néhány apró kavics volt. Szegény macska, amint szabadulni tudott, menekülni próbált. Mögötte zörgött a zacskó, amitől még jobban megijedt. Első rémületében a tető felé próbált futni, de a "diótopánok" miatt a tetőről visszacsúszott, majd földre huppanva világgá szaladt. Maga a történet nekem annakidején roppant fiúsnak és nagyon jól kiagyaltnak tűnt, bele is illett a bennem szunnyadó, macskák iránt érzett ellenszenv érzésbe, de azért rövid élvezkedés után sajnálattal gondoltam a szerencsétlen állatra, és már gyermekfejjel is elhatároztam, hasonló kegyetlen állatkínzásoktól távol tartom magam.

 

A másik történet egy szomszéd bácsi csapdás megbüntetése volt, akivel előzőleg biztosan sok konfliktusba keveredtek. Lehet, hogy rendszeresen megdézsmálták a gyümölcseit, vagy letaposták a zöldségeit, virágait, de a haragnak komoly oka lehetett. Nos a bácsit úgy bosszulták meg, hogy az egyik este, a kertje végén levő árnyékszékéhez vezető ösvényre keresztbe madzagot húztak, amiben a bácsi megbotlott és nagyot esett. Nem tudtam lelkesen fogadni a történetet, számomra túlságosan durva volt, és bár meg tudtam érteni a gyermekcsíny indokát, a tehetetlen bosszúállás keménységét, de alapjában nagyon sajnáltam a bácsit a balesete miatt, szinte éreztem a szegény öregúr fájdalmát. Az eset után már teljesen megértettem, hogy közte és a gyerekek között csak állandó háborúság lehetett. Lám, a sváboknál is megvolt a "jószomszédság török átka"...

 

Az ilyen -- számomra nagyon idegen és bizarr -- történetek nyomán nem is nagyon érdeklődtem édesapám gyermekkora felől. Ő sem volt túl beszédes, talán érezte is húzódozásom. Mindenesetre a falusi világ és életstílus nem igen érdekelt. Idegenkedésemet még fokozta (Szautner) Feri unokaöcsémmel való megismerkedésem. Ő jó pár évvel fiatalabb volt, de ez a három év (no és természetesen a falusi kultúra) korszaknyi távolságot jelentett köztünk. Nagyon nem szeretett tanulni, teljesen más játékok iránt érdeklődött, ráadásul ami engem érdekelt, az őt egyáltalán nem hozta lázba. Más falusi ismeretségeim is hasonló idegenkedést eredményeztek bennem, egy idegen kultúrával való találkozást, valami primitívség érzetét, egy -- talán az akkori arisztokráciát jellemző -- elhúzódást. A gyermekkori világom egyébbként is a "paraszt" jelzőhöz valami pejoratívet kapcsolt, amit csak fokozott a "nagy paraszt" vagy "büdös paraszt" kifejezések megvető és elitélő értelme...

 

Még egy fiatalkori történet volt édesapám életéből, ami sokszor elgondolkoztatott, és számomra teljesen idegen volt. Édesapámék az alvég fiataljaival szórakoztak, ott jártak kocsmába is. Nem tudom milyen okból -- de valószínűleg egy lányügy miatt -- egyszer a falu felső részén található kocsmába tértek be az alvég fiataljaival. A következmény verekedés lett, és édesapámat megbicskázta az egyik felvégi fiatal. Édesapám az Új Szent János Kórházba került. Már nem emlékszem, a testén hol sérült meg, de nagyon elitéltem azt is, hogy konfliktusba került, meg magát (és főképp) a brutális verekedést is. Az ilyen durva dolgok mindég felkavartak, ösztönös menekülésre késztettek. Ezért aztán nem is nagyon firtattam édesapámnak az ilyen jellegű emlékeit. Tudomásul vettem: ő egy más világból jött, ez nem az én világom. Ha modellt kell édesapámban találnom, az valami más kell hogy legyen. Életéből én a dolgos hétköznapjait, a hibátlan, kiváló minőségű munkáját, az őszinte becsületességét, a természetes mély vallásosságát tanultam el elsősorban.

 

Nagyon sajnáltam édesapámat a családjától való elszakadása miatt. Mi Rieth-ek valószínűleg genetikusan hordozunk magunkban valami távolságtartást, valami "magam útját járomságot". Valahol meglazult bennünk a családhoz való áldozatos kötődés készsége. Ezért az önkéntes remeteségért óriási áldozatokat tudunk hozni. Édesapa is valószínűleg így került Budapestre. Mint ősei Bajorországot, ő is elhagyta szülőfaluját. Vállalta a maga útját, a nehézségeket, az új szakma, a cipészség terheit. Cipész lett. Segítette talán a váltásban a kibontakozó világgazdasági válság is (ebben az időben aki pénzt akart keresni, annak sokszor a legkülönösebb munka lehetőséget kellett elvállalni), de az elszakadásban fontosabb lehetett a család kiházasítási döntése. A családja választása (és érdeke) ellenében egy menyasszonyjelöltet -- és egy egész családot -- hagyott ott a faluban. Valójában a szomszéd nadrágszíj-parcellát, amit a házasságban tulajdonul szerzett volna. Nem tudom ki lett volna az ara, talán egy Mészner-lány. (Azért gondolok a Mésznerékre, mert ostrom után a Gyurka bácsi földjével szomszédos parcella az övéké volt, és nem fogadtak minket nagyon barátságosan, amikor belekezdtünk a mi földrészünk művelgetésébe). Édesapám a kitagadást is vállalva megszökött, Pestre jött Török Kálmánhoz, "suszternak".

 

 

            Édesanyám élete             Édesapám élete - Édesanyám élete - Rokonságomról röviden

(Tiszaföldvár - Révész - Lápvilág - Cselédiskola)

 

Tiszaföldvárról szinte semmit se tudtam évtizedeken keresztül. No persze, annyit tudtam, hogy Tiszaföldvár Szolnok mellett található, és a Tiszánál. De magáról a településről szinte semmit, az ottani életről ugyanígy minimálisat. Csak a legutóbbi hónapokban, (most már idős fejjel) az Internet segítségével kezdtem komolyan ismerkedni édesanyám szülőfalujával. Kutatgattam történetét, vizsgálgattam az ottani emberek életét. Így próbáltam valamit kideríteni édesanyám rokonságáról, gyermekkoráról és a szülői házáról. Az eredmény nem lett túl sok. De -- lássuk csak -- mi az a kevés?

 

Édesanyám úgy érzem, földmíves családból származik. Régen, még a 19. század elején valószínűleg foglalkozást jelentett a "Révész" név, akkor még valóságos lápvilág volt a falu környéke. Ez maradt a török uralom idejéből. A mindenfelé kanyargó sok holtág és a mocsár élelmet, védelmet, kenyérkeresetet jelentett azoknak a ide települőknek, akik az elnéptelenedett vidékre jöttek, magyarok is, tótok is. Békességben éltek ebben a miliőben, egészen a mindent átalakító Tisza-szabályozások koráig. Érzésem szerint akkor sok minden felborult. Híd épült, de nem ott, ahol remélték, távolabb került a Tisza, holtágak tűntek el és csatornák alakultak ki, megszűnt a mocsárvilág, helyébe földművelés váltotta fel a korábbi halászatot és állattenyésztést. Nagyszüleim is ebben az új környezetben nőttek fel, (bizonyos, hogy már dédszüleimnek is) fel kellett adniuk a révész életet, és a földmívesek, vagy a fuvarosok életstílusát kellett gyakorolniuk. Én legalább is így képzelem el. Nagyszüleim összeismerkedtek, és egy magyar fiatal, meg egy fél-tót menyecske házasságából jött létre édesanyám családja. Szép nagy család volt, de a családról szinte semmit se tudok. Édesanya nem beszélt sem róluk, sem a maga gyermekkoráról.

 

Családi ellentétek miatt jött édesanya Pestre. Egyszer mintha mesélt volna valamit arról, hogy olyanhoz akarták adni, aki neki nem tetszett. Talán emiatt hagyta ott a falut, és szakított meg minden kapcsolatot a családjával. Egy érdekes eset mintha erre mutatna. Közvetlenül a háború után történt (már fenn laktunk a második emeleten az "Ákos lakásban"), hogy becsöngettek hozzánk és édesanya ment ajtót nyitni. Egy férfi állt az ajtó előtt. Édesanya roppant ideges lett, a férfire kiáltott: "Látni sem akarlak titeket!" majd indulattal becsapta az ajtót. A férfi még egyszer-kétszer csöngetett, aztán elment, soha többé nem mutatkozott. Édesanya csak annyit mondott, hogy egy tiszaföldvári ember volt az illető, de többet nem árult el. Minden esetre roppant ideges volt, csak nehezen csillapodott le, mi gyerekek pedig nem mertük faggatni.

 

Egy cselédkönyv

 

Budapesten cselédlány lett egy családnál, ami akkoriban egy tisztes foglalkozás volt fiatal, faluról jött lányok részére. Az alkalmazó uraságnak hivatalból kellett segítséget adnia édesanyának egy cselédiskola elvégzésére. Édesanyám jó eredménnyel végezte el az iskolát. Korábban is, otthon is, nagyon jó tanuló volt, a háztartási ismereteket nagyon szívesen tanulta már akkor is és az iskolában is. Itt Pesten is megbecsülték őt, mint háztartási alkalmazottat. Egyszer láttam a Cselédkönyvét, de az a halála után nem került elő. Nem sok helyen szolgált, és ez is azt mutatja, hogy munkáját is megbecsülték, de ugyanakkor ő is elégedett volt a gazdáival.

 

 

            Rokonságomról röviden            Édesapám élete - Édesanyám élete - Rokonságomról röviden

(Budakesziek - Tiszaföldváriak)

 

Budakeszi központja madártávlatból, és térképe

 

A török kiűzése után Budakeszi területe kihalt, üres volt, de ugyanígy Tiszaföldvár is lakatlan terület volt. Budakeszire a Zichy család telepített svábokat. Ezek a svábok, a dunai svábok, maguk közt éltek, házasodtak, nem igen keveredtek idegenekkel. Buda közelsége, a technika gyors fejlődése a kiegyezés időszaka után jelentős hatást fejtett ki a falura. Tiszaföldváron is a betelepülés volt a megoldás, oda magyarok és tótok áramlottak be, akik körül, és akikkel lassan alakult ki a modern ipar és gazdaság.

 

Budakeszi rokonságom. Édesapám szülei: Rieth János és Winternkorn Mária. Hat gyermekük született. Korábban is nagy családot alkottak. Történetem szempontjából szerencsés (ezt persze csak képletesen mondom) a második világháború alatt bevezették a "zsidó törvényeket", és az emiatt beszerzett, majd rám örökített keresztlevelek nyomán sok ősömet sikerült felderítenem, de szüleim kikérdezésével is, még időben tudtam aránylag sok adatot találni a régiekről. Sajnos sok emlék elveszett, csak néhány emberről sikerült bővebb adatot megőrizni. Édesapámról, Rieth Józsefről aránylag bővebben gyűjtöttem emléket. Testvéreiről már jóval kevesebb ismerettel rendelkezem. Bátyja, Rieth János ácsmester volt Budakeszin, ki lett telepítve, Németországban halt meg. Öccse, Rieth György pékinas lett, igen keveset tanult, Pesten hunyt el, ő (édesapámmal együtt) megúszta a kitelepítést. Húgai, Rieth Mária és Anna fuvaroshoz és földmíveshez mentek férjhez, Éva pedig Mária háztartásában élt. A leány testvéreknek is a kitelepítés lett a sorsuk, szintén Németországban hunytak el.

 

A kitelepítés a svábok második világháborús szerepe miatt következett be. Ők a Hitleri Németország iránti barátság miatt csatlakoztak a Volksbundhoz, sőt a Wehrmaht kötelékébe is beléptek, SS-katonák voltak, részt vettek Buda védelmében a szovjetek ellen, és csak az utolsó napokban szöktek meg a német hadseregből, akkor menekültek haza Budakeszire. Büntetésük -- mint sváb kissebbségnek -- a kollektív kitelepítés volt. Németországban nagyon nehezen tudtak meggyökeresedni. de végül sikerült beilleszkedniük.

 

Tiszaföldvár látképe és környezetének térképe

 

Tiszaföldvári rokonságom, Édesanyám Tiszaföldvárról származott, de nagyon keveset beszélt az ottani életről, szüleiről, testvéreiről. Nagy családjuk volt, 13-an voltak testvérek. Könnyen lehet, hogy édesanyja a közeli Dévaványán, vagy Cibakházán született, szüleim beszélgetéseiben ugyanis ezek a helységnevek gyakran előfordultak. A Simonékkal való hosszú mesékben is gyakran emlegették ezeket a neveket. Valószínűleg rosszul esett édesanyámnak visszaemlékeznie az otthoni dolgokra, ezért ritkán beszélt a fiatalkoráról. Gyermekkoráról úgy beszélt, hogy az gondtalan volt, a családdal szeretetteljes volt a viszony. Sokszor legeltette a libákat, játszottak egymással gyerekek. Ha rokonról mesélt is, az kiskoromban lehetett, nem emlékszem már arra. Fiatalkoráról nem szeretett beszélni, hamarosan nem is kérdezgettük már, pedig biztosan sok érdekeset hallottunk volna.

 

Nagyanyám, Laszkács Zsuzsanna

Anyai nagyapám, Révész Mihály magyar volt, édesanyja, Laszkács Zsuzsanna félig tót. Sajnos szüleiről nagyon keveset mesélt édesanyám. Édesapját el se tudom képzelni, viszont édesanyjáról az itt látható elhalványult, megviselt kép a gyűjteményembe került. Mihály bácsi bizonyára kemény, energikus apa volt, valószínűleg ilyen volt a környezetével is a viselkedése. Jó gazda lehetett, mert a nagy családot (13 gyerekük volt) csak így lehetett ellátni. A felesége, Zsuzsa nagymama szintén energikus lehetett, kiváló háziasszony. Nagy családot kellett rendben kormányozni, nagy háztartással. A távolabbi rokonokról nincsen ismeretem, róluk ritkán esett szó. Arról gyakran beszélt édesanyám, hogy nagymamája nagyon nehezen törte a magyar nyelvet. Kedvelt példája szerint a nagymama büszkén szokta elmondani: "Apám matyar, anyám tót, én csiszta magyar vagyom. Ki tudom mondani: tanyiszra (értsd: tarisznya)." Testvéreiről és a felmenőkről semmit se tudok. Amikor Tiszafüldvárról próbáltam adatokat gyűjteni, belekerestem a telefonkönyvbe, és próbáltam elképzelni, hogy a Révészek és Laszkácsok közül melyik lehet unokatestvérem. Örömmel találtam egy cserkészcsapatot is a faluban. Köztük meglepetéssel találtam egy Révész Gábort. Írtam a csapat vezetőjének, és megpróbáltam a Gábor útján rokoni kapcsolatot keresni, de egyelőre sikertelenül. A csapatvezető egyszer visszaírt, hogy a vakáció után bizonyára sikerül valamit segítenie, addig várjak türelemmel. Elmúlt egy év, válasz nem jött, szomorúan mondtam le az álmomról. De csak erről a vonalról mondtam le, remélem más úton még lehet valamilyen eredményre jutni. Mindenesetre egy olyan lapot nyitok, amelyen a névrokonokat is igyekszem valamelyest összegyűjteni. Ez elég nehéz dolognak tűnik, hiszen a Révész név nagyon gyakori.

 

Feltételezésem szerint az ottani rokonság halász, révész lehetett eredetileg, és a 19. század végére állhattak át a földműves foglalkozásra. Ez azonban csupán feltételezés, semmi megalapozottsága sincs...

 

 Édesapám élete - Édesanyám élete - Rokonságomról röviden

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Előzmények >>> Tovább >>>