Rieth József

Gyermekkorom - Szüleim fiatalkora

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Kisgyermekkor)  >>> Tovább >>>    

 

           Édesapám segédévei            Édesapám segédévei - Édesanyám munkája

(Budakeszi - Mészner - Suszterinas - Botozás - Török Sándor - Inasévek - Németh Kálmán - Cipésszé nevel - Cipészműhely)

 

Budakeszi - Erdő utca a 20. század elején

 

Budakesziről keveset mesélt édesapám: az alvég és a felvég fiataljai közt volt valami ellentét, de az is lehet, hogy ez csak egy nőügy volt. Mindenesetre édesapám elment a felvégi kocsmába egy fröccsre, és ahogy ez gyakori a vendéglőkben, szóváltásba keveredett az ottani fiatalokkal. A szóváltás a kocsma előtt tettlegességben folytatódott. Hogy nem kis dologról volt szó, mutatja a kés, ami előkerült és édesapám nyakát vágta meg. Csak annyit tudok, hogy az Új Szent János kórházban hozták rendbe a sebet. Nem tudok arról, hogy rendőrségi ügy lett volna belőle, de valószínűleg ennek az afférnak is szerepe volt édesapám Pestre költözésében. Semmiképp sem akart földhöz házasodni, amint azt a család akarta, ő bizonyára mást szeretett. A család valószínűleg a Máriamakki földterülettet a szomszédos, emlékezetem szerint "Mészner" tulajdonú nadrágszíj-parcellával akarta összeszántani. A Mészner-lány nem tetszett édesapámnak, akkor inkább Pestre jött iparosnak. Nem tudom azt sem, hogy ez mikor volt. Mindenesetre ő a 20-as években jöhetett Pestre. "Suszterinas" lett, valamilyen eredménnyel elvégezte az inasiskolát is, kiváló mestereknél tanulta meg a szakma legtitkosabb ismereteit, kitünő és elismert dolgozó volt.

 

Suszterinasok (az egyik csizmadiainas) Herendi porcelánon. A Budaörsi-út kezdete.

(A nagy szürke épületben rémlik, hogy balról a harmadik erkélyoszlop alatt volt Török Sándor műhelye)

 

Török Sándor volt édesapa első cipészmestere, nála töltötte az inaséveket. Vagy a Déli pályaudvarnál, vagy a Budaőrsi útnál volt a műhelye. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a Királyhágó utca elején volt a műhely, kisgyermekkoromban édesapám valamiért mutatta. (Én abban a Királyhágó utcai üzletben nem voltam, de nagyon rémlik a Budaörsi út elején, a mostani BAH-csomópontnál levő műhely, ahol egyszer jártam, és mintha a Török mester nevét mondták volna szüleim. Lehet, hogy időközben eladták a Királyhágó utcai műhelyt, és kisebb helyiségbe költözött Török. Ez nem biztos.) Sok inas és segéd dolgozott ott, amikor édesapám beállt hozzá, kiváló mester volt Török úr. Édesapa mindég szeretettel emlékezett az ott töltött évekre. Közös szállásuk volt a mesteréknél. Az inasoknak a házimunka is kijárt, ezenkívül az inasiskola is helytállást követelt. Tanulni ugyan nem nagyon törekedett édesapám, -- ezt sokszor hangoztatta, hiányzottak neki az elemi iskolai alapok, és a szorgalommal is baj volt -- de az iskolába szívesen eljárt, ott mindég tanultak valami érdekeset. Hamar segéd lett, és szorgalmasan dolgozott. A munkájával elégedett volt a mestere. Az iskolát befejezve új mesterhez került.

 

Németh Kálmán volt a következő mestere, akinek a Márvány utcában volt műhelye. Őnála már joggal volt kiírva az üzlet fölé: Úri-cipész. Az üzlet belépőrészében fotelek és kis asztalka várta a vendéget, rajta luxus magazinok szép cipőkről. A pult mögött üvegezett szekrény állt a javított, vagy árusított cipőkkel, és finom színes bőrök göngyölegei közül lehetett választani. A pult fele üvegkalitkával volt védve, mint egy órásnál. Németh úr ott szabta ki az új cipőket, mert ő felsőrészkészítő is volt, és kész cipőket is árult. Mindenütt tisztaság és rend uralkodott. Németh úr vakító fehér köpenyben fogadta a vevőket. A katedrálüveg-fallal elválasztott műhelyrészben 2-3 segéd dolgozott, de ott is tisztaság és rend látszott. A segédek is tiszták voltak, ha kijöttek a műhelyből kék köpenyt kaptak fel.

 

Németh Kálmán érezhetően szerette édesapát, nagyon meg volt elégedve édesapa munkájával. Gyakran látta el munkával később is, még édesapának a Ferry Oszkár utcai műhelyében is, ha nála sok javítani való gyűlt össze. Olyankor átküldött néhány cipőt talpalásra, sarkalásra, de azért inkább kisebb javításokra. Ilyenkor édesapa kezében füstölt a munka, sokszor még éjszaka is dolgozott, hogy minél előbb kész legyen a munkával, visszaküldhesse az elkészült javításokat. Ez fontos volt, mert a vevő nem vehette észre, hogy a munkát nem a Németh-műhelyben, hanem egy másik cipésznél (a Németh-úr kihelyezett segédjénél) végezték el, hiszen akkor a vevő elpártolhatott volna. Édesapa nagyon gyorsan tudott dolgozni, és a munka minőségére Németh úrnak soha nem volt kifogása. Úri ember módjára fizetett, ami a szűkös helyzetünkben mindég jól jött. Sajnos az ilyen besegítések szeszélyesen jöttek, az időjárás függvényei voltak. Esős, csatakos időben sokat küldött, szép időben bizony keveset, vagy semmit. Később, a háborús időben, amikor már jegyre láttak el minket anyaggal, Némethéknél is szűkösebbé vált a helyzet, már a segédeinek a számát is csökkentenie kellett. De a harmincas évek elején még érezhetően sok segítséget kaptunk tőle. Talán még az önálló műhely létrehozásában is segítségére volt édesapának kölcsönnel. Édesapa mindenesetre modellként tekintett Németh úrra, szeretett volna engem is hasonló típusú úri-női cipésszé nevelni, mint a tanító mestere. Álma szerint a belvárosban nyitottam volna szalont és a cégtáblán az állt volna: "Dr. Rieth József úri és női cipészmester, alapítva 1932". Nem sikerült ezt az álmát megvalósítania, de ez már nem őrajta múlott, inkább rajtam. Néhány alkalommal, a negyedik elemista korom tájékán nagyon meg tudott volna fogni a tervnek. No, de erről majd később...

 

Román megszállók Budapesten

 

Volt édesapám elbeszélésében egy kegyetlen történet is a botozásról, a román megszállás idejéből. Valamiért elkapták a románok. Talán valami gazemberséget követett el, vagy tán csak olyan helyen volt, ahol nem kellett volna lennie, de tény hogy elfogták valamiért. Nem bíróság elé állították, hanem a katonák gyorsított eljárással ítélkeztek felette. Meg akarták talpalni. Ez azt jelentette volna, hogy deresre kötözve, a meztelen talpára 25 botütést kapott volna. A középkorban a deres járatos büntetési eszköz volt, itt-ott még ma is meg van emlékül néhány deres kisvárosok múzeumában, de az 1920-as években nálunk már nem volt járatos büntetés a botozás, talán csak ha valahol a pusztán, távoli falvakban. A románok magukkal hozták ezt a brutális, számunkra balkáni büntetést. Sokszor említette a "dozsicsicsin bot" kifejezést. A deres kegyetlen büntető eszköz volt, a talp megbotozása még borzalmasabb. Nem csodálom, hogy a rettenetes fenyegetés egy életre megrázó emlék maradt számára. A büntetést szerencsésen megúszta, nagy szerencséje volt, el tudom képzelni gyors távozását a veszélyes helyről...

 

Botozás és deres

Számomra azonban az emberek kegyetlenségének egy fontos szimbóluma lett a két történet, a késelés és a botozás. Az egyik gondolat, hogy hóhérok milyen hidegvérrel -- talán egyenesen gyönyörrel  -- tudnak embereket kínozni. Közöttünk élnek Káinok, akik számára a másik ember szenvedése nem ébreszt együttérzést, szánalmat. Bizonyára anyagi előnyökért kegyetlenségeket is tudnak vállalni. A másik gondolat maga az ítélet elemzése. A huszadik században voltunk már, és egy megszálló seregnek is be kell tartania az általános jogot. Csodálkozunk olykor, amikor a háború emlékei közt embertelenséggel találkozunk. Nehéz megítélni az ilyen eseteket, gyorsan peregnek az események, hirtelen kell reagálni. Mégis nagyon ritkán kerülnek a hasonló történetek nemzetközi bíróság elé. Utólag nehezen is lenne felderíthető a tényállás. De meg kellene tanulni, hogy ilyen helyzeteket nem szabad teremteni. Ne hozzunk embereket olyan helyzetbe, ahol elfogadhatatlan, bántó, botrányos következmények jöhetnek elő. Ne menjünk olyan kocsmába, kerüljük el a megszállókat, stb. De ebben az is benne van, hogy ne rántsunk azonnal kést, ne hozzunk botrányos ítéleteket, stb. Milyen jó lenne, ha ténylegesen a szeretet uralkodna az emberek között...

 

 

Hokkedli, dívány és sparherd

 

Egyelőre ott tartunk, hogy a volt Mozdony utcában, az akkor már Fery Oszkár utcában édesapa 1932-ben megnyitotta cipészműhelyét. Az üzlethelyiség első fele volt a műhely, ahogy ő mondta a "speceráj". A hátsó rész a lakótér volt számunkra. Szekrények és függöny választották ketté a nem túl nagy helyiséget. Eleinte nagyon szegényesen volt berendezve. Egy takaréktűzhely (ahogy mi mondtuk: "sparherd") adta a meleget, azon főztünk, sütöttünk. Roppant kényelmes jószág volt: gyorsan melegített kályhaként is, meleg víz is volt benne egy kis tartályban, könnyű volt tisztán tartani és minden elégett benne. Volt egy-egy sezlon (amin én mint egy gumiasztalon, nagyon szerettem ugrálni. Sokat viháncoltam szegény jószágon mindaddig, míg a rugója el nem tört, és az ki nem szúrta a díszes huzatot. A kárpitos megjavította ugyan, de túl sok pénzbe került. Ezután szigorúan el lettem tiltva az ugrálástól.). Volt még egy ruhás szekrényünk, egy asztalunk, egy hokedlink és néhány székünk. A hokedli, vagy konyhaszék roppant kedves bútordarabom volt: alkalmas volt kuckónak, íróasztalnak, harci bástyának, hajónak. Csak a fantáziám szabhatott határt a sokféle játék-felhasználásnak. Felfordított állapotában sokszor vonszoltam a szobában ide-oda testvéreimet ezen a rögtönzött szánkón.

 

 

            Édesanyám cselédévei            Édesapám segédévei - Édesanyám munkája

(Tiszaföldvár - Révész - Cselédsor - Felbukkant egy férfi)

 

Tiszaföldvár látképe és pásztorkodó gyerekek

 

Édesanyám Tiszaföldváron született, ott járt iskolába. Nagyon szeretett tanulni, jól is tanult. Sok testvére miatt azonban az iskoláztatás a szülőknek alapos gondot jelentett, bár ezekről a nehézségekről édesanya nem igen beszélt. Náluk is előfordult, hogy télidőben felváltva jártak iskolába a közösen használt cipő miatt. A ház körül mindenki megtalálta a maga feladatát, sokat segítettek: liba, disznó, tehén és ló legeltetésben, állatgondozásban, rőzsegyűjtésben, kertgondozásban, betakarításban. A sok testvér mellett a kicsik gondozása, vigyázása is hamar feladata lett a nagylánynak. Aztán jöttek a disznótorok, a kukorica morzsolás, a tollfosztás, a száraztészta-készítés, a kelengye varrás és még ki tudja mi minden házi feladat. Édesanya ebbe a világba született bele, ennek a világnak az életét élte. Parasztlány volt, a paraszti életre készült fel. A múlt század elején a falu így élt, más kitörési lehetőség nem igen volt.

 

Azon a vidéken is pusztított az ilyen-olyan ideológiákkal megvívott háborúk kegyetlensége. Amit a földvár és mocsárvilág biztonsága adott régen, az a kevés létbiztonság is eltűnt a Tiszaszabályozás, a csatorna-, a híd-, a vasút- és az útépítés jóvoltából. Nem tudom, vajon tényleg révészek voltak-e az őseim, de a révészség is kihaló vagy kihalt mesterség lett a huszadik századra. Érzésem szerint a család átállt a földművesek szokásos életére. Keveset hallottam és még kevesebbre emlékezem édesanyám gyermekkoráról. Amikor nagylány lett, akkor történt valami, ami új pályára állította a fiatal lányt. Ez az időszak az első világháború vége, a trianoni békeszerződés zűrzavara, a Tanácsköztársaság rövid epizódja. Ezekben az években, 1920 táján borulhatott fel az ő derűs nyugalma, ekkor indult el szerencsét próbálni Budapestre, a VILÁGBA.

 

Nagyon el tudom képzelni, hogy őnála is szerelmi ügy lehetett a fő indítéka a Tiszaföldvárról való távozásának. Az ő esetében is el tudom képzelni, hogy a családja akart dönteni a jövendőbelijéről, és a család választása nem egyezett az ő elképzelésével. Ez a konfliktus vezethetett a szökéshez, de legalább is a szakításhoz. Édesanya nem beszélt ezekről a dolgokról, csupán egy 1946-47-ben történt eset mutat erre. Akkoriban felbukkant egy férfi, aki Tiszaföldvárról jött, becsöngetett hozzánk. Édesanya nyitott ajtót, de néhány indulatos szó után be is csapta az illető előtt az ajtót. Nagyon ideges volt, csak azt hajtogatta, hogy hagyják őt békén, nem akar a régi dolgokkal foglalkozni. Nem mertük mi gyerekek kérdezni, annyira szokatlan és idegen volt a viselkedése. Ő meg később nem beszélt semmiről. No, de térjünk csak vissza a húszas évekhez.

 

Szobalány és takarítónő

 

Pesten édesanya elhelyezkedett mint cselédlány. Jó gazdái voltak, ennyit sokszor említett. Nem sok helyen szolgált, mert nagyon elégedettek voltak a munkájával, megbecsülték és jól érezte magát. Valamilyen iskolát is elvégzett, ahol háztartásvezetést tanult. Megtanulta a főzés tudományát is, de a modern háztartás sok kissebb-nagyobb ismeretét is. Ebben benne volt a főzés mellett a takarítás, lakberendezés, betegápolás, gyermeknevelés, szabás-varrás sok-sok ismerete. Édesanyám szorgalmas és jó tanuló volt. Úgy tanult, hogy az életben ezeket az ismereteket ne csak kenyéradó gazdáinál hasznosíthassa, de majdan saját háztartásában is felhasználhassa. Cselédsorban itt-ott szolgálva szépen össze lehetett gyűjteni az akkori viszonyoknak megfelelően tekintélyes összeget, ami hozományként is szolgált a cselédlányok későbbi életében.

 

Így jutott el a harmincas évekig, amikor is abban az időben általában a lányok a férjkeresésbe fogtak. Ő is kereste a párját, és a szépreményű cipészsegédben találta meg, édesapámban. Rokonlelkek voltak nagyon sok vonásban, mindketten hasonló világból, faluról jöttek, hasonló előzmények után találtak egymásra. Mindketten kitaszítottak voltak, egyedül kellett helyt állniuk, ügyesek és szorgalmasak voltak. Így kötötték össze életüket...

Édesapám segédévei - Édesanyám munkája

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Kisgyermekkor)  >>> Tovább >>>