Rieth József

Gyermekkorom - Csecsemőkorom

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Kisgyermekkor)  <<< Vissza  Tovább >>>    

 

            Törvénytelenül            Törvénytelenül - Elszigetelten - Születés -

(Németvölgyi út 16 - Új Szent János kórház - Szülői beleegyezés nélkül)

 

Németvölgyi út 16, Szabó Lőrinc emléktábla és a János kórház

 

Nem meséltek arról szüleim, hogy hogyan ismerkedtek meg. Vajon egy korzó-ismeretséggel indulhatott kettejük kapcsolata, vagy talán egy cipő javítás során ismerkedtek meg, de a lényeg: egymásra találtak. Mindketten csodálatos emberi tulajdonságokkal rendelkeztek Nem csodálom, hogy hirtelen nagy szerelem lobbanhatott köztük. Felismerve egymás értékeit, végig gondolva lehetőségeiket mindent alaposan megfontolhattak, és a saját utat választották. A családi ellenkezés dacára vállalták egymást és vállaltak engem. Hála a nagy szeretetüknek nem lettem "Zabi"-gyerek, hanem családba születtem, ha kicsi és egyszerű volt is ez a család. A Németvölgyi út 16-ba születtem egy pici szoba-konyhás lakásba. A háznak nem csak én voltam "híres" lakója, de évekig itt élt és alkotott Szabó Lőrinc is. Ő már megkapta az emléktáblát... Az én hírességemről csak szüleim emlékeztek meg, nem emléktáblával, hanem gondossággal, szeretettel. Persze nem otthonszülés volt az érkezésem, hiszen az Új Szent János kórházban láttam meg a napvilágot. A törvény szigorú volt, születési anyakönyvembe bevéste a "telen" jelzőt, ami a törvénytelen származást jelentette, vagyis azt, hogy házasságon kívül születtem. A törvény csak a tényeket próbálja mérlegelni, nem ismer megalkuvást.

 

Igen ám, de a házassághoz szülői beleegyezések kellettek volna, amit sem Budakesziről, sem Tiszaföldvárról nem adtak meg nagyszüleim. Aztán a házassághoz szükséges lett volna templomi esküvő. Katolikus esküvőt csak "reverzálissal" lehetett volna megtartani, vagyis édesanyámnak le kellett volna mondani arról, hogy gyermekei evangélikusok lehessenek. Evangélikus esküvő esetén édesapám szakadt volna ki a katolikus egyházból. No meg aztán az esküvő jelentős költséget is jelentett volna: stólapénz, ruhák, lagzi. Családi támogatás ehhez egyik oldalról sem volt elvárható. Maradt tehát a gyermek elfogadása, a maguknak való élet választása: "Majd meglátjuk, mire jutunk magunk!" felkiáltással (vagy talán inkább csak alig hallható, benső sóhajtással!).

 

 

            Elszigetelten            Törvénytelenül - Elszigetelten - Születés -

(Német Kálmán - Kiss István)

 

A legfontosabb volt, a gyermeknek az új otthon megteremtése. Édesapám ekkor még a Márvány utcában Németh Kálmánnál dolgozott, igen megbecsült munkaerő volt: gyorsan és szépen dolgozott, hibátlan munkát végzett. Rokonaink, akiktől támogatást kaphattak volna, Pesten nem voltak, a távoliak pedig kitagadták őket. Teljesen magukra voltak utalva, csak néhányan álltak melléjük. Az egyik segítőjük a Mester, Németh Kálmán volt. A munkában történő megbecsülésen túl valószínűleg előleggel és adományokkal is segítette szüleimet az otthon létrehozásában. A másik segítőjük Kiss István és felesége volt, akik a Németvölgyi út 16 házfelügyelői voltak. Vidám, kedves házaspár volt, akik akkor várták második gyermeküket. Már volt egy nálam két évvel idősebb leányuk, fiuk pedig csaknem velem egyidőben született. A két édesanya igen sokat segített egymásnak, de Kiss úr is mindent megtett értünk.

 

No ezzel véget is ért a baráti támogatók sora. A szegénységük, a rendezetlen társadalmi helyzetük és a semmiből való előkerülésük szüleimet igen elszigetelt körülmények közé sodorta, mindenki fenntartással várta a jövevények bemutatkozását. A ház lakói szüleimnél sokkal jobb módban éltek, kíváncsian nézték, mire megy az iparoslegény, újdonsült felesége és az újszülött gyermek a gazdasági válság közepette egy új élet megalapozásában.

 

 

            Születés            Törvénytelenül - Elszigetelten - Születés -

(Apácák - Csúnya voltam - Gyönyörű baba lettem - Keresztelés)

 

 

János kórház bejárata, Labouré Katalin, egy Vincés-nővér és nővérek csoportja

 

És akkor -- ahogy ez a történelemben, a mesében, de az életben is történni szokott -- most is múlt az idő, elérkezett 1931. március 10. nevezetes napja. Úgy döntöttem, hogy elérkezett az én időm: ez az én születésnapom, így hát gyorsan megszülettem. Hipp-hopp, édesanyám gyorsan az Új Szent János Kórházban találta magát, suhogó ruhájú, nagyfityulás apácák gondoskodtak az édesanya és az új, sietősen érkező jövevény ellátásáról. Vincés apácák voltak, akiknek alapítónőjük Laborué Katalin volt. Hirtelen érkeztem, de édesapám sietve rohant a kórházba, birtokba venni újszülött fiát. A korteremben akkor több ágy volt a divat és az ágyak mellett ott voltak a kisbabák is. Édesanyám boldog büszkeséggel várta az örömapát, aki be is rontott, kihúzta magát, valami "Na, hol az én fiam" pózban. Dermedten állt meg az ágy végénél, nézett a kiságyba. Ajka remegni kezdett, arcát eltakarta, sírásra fakadt. "Anyukám, mit vétettünk a Jóisten ellen, hogy ilyen csúnya gyermeket adott nekünk?" -- fakadt ki zokogva. Hát valóban nem a legszebb formámat mutattam, az tény.

 

          

          Megviselt, meggyötört jövevény                                                                              Így nézhettem ki megszépülve

 

Közvetlen a szülés után voltam, gyűrött, agyonstrapált, nagyon megviselt emberke. Nincs rólam fénykép ebből az időszakból, de talán az itt mellékelt "kollégámra" hasonlíthattam. Elismerem, nem sztárfotó, de úgy első látásra lehet, hogy még csúnyább voltam, vörös, foltos. Szegény édesapám vigasztalhatatlan volt, előtte lepereghetett egy eljövendő élet szenvedésének a kilátása: az ő fia egy torzszülött, egy szörny. Valószínűleg úgy érezhette, temetheti hiú álmait. "Anyukám, mit vétettünk, hogy ilyen szörnyű gyermekünk született?!" -- zokogott fel kétségbeesetten sírva. Édesanyám, a nővérek, a szomszédos kismamák biztatgatták: "Csodaszép gyerek -- mondták rólam a szomorú apának -- csak most még nem tudja az igazi arcát mutatni. Majd meglátja holnap!" A vigasztaló szavak leperegtek édesapámról, nagyon-nagyon le volt törve...

 

Másnap félve jött édesapám, hozta a szükséges holmikat: pelenka, fejkendő, hintőpor, stb., stb. Felém se mert először nézni, nehogy újra elsírja magát. Nem sokat aludt, a rémes gondolatokkal vívódott. Aztán mégis oda kellett pillantania az ágyacskámra és ekkor majd el ájult a meglepetéstől: egy gyönyörű baba feküdt az ágyban. Nem cserélték ki. Nem tévedés, ez a tegnapi "szörny", csak kipihenten, jóllakottan, édes álomban. Dús hajam meg volt kefélve, bőröm kisimult, a szülés nyomai eltűntek, a szopás gyönyörével eltelve csodálatos látványt nyújtottam. No a látvány édesapámat is kicserélte, boldogság, végtelen büszkeség töltötte el: övé a világ legszebb gyermeke, akit örömmel vállalhat, mutogathat, akiről érdemes álmodozni. Mert ennek a szép fiúcskának jövője lesz, és erről a jövőről Ő fog gondoskodni. Én közben boldogan aludtam, én is szép reményű jövőről szőttem álmot: a következő szopás gyönyörűségéről. Fénykép még mindég nem készült rólam, de megint mutatok egy legénykét, aki csaknem olyan nyugodtan álmodozik, mint én akkor. A különbség csak annyi, hogy nekem sokkal nagyobb hajam volt, és -- persze -- mérhetetlenül szebb voltam. Most érezte át igazán édesapám az apai örömök teljességét, a jövőbe vetett hit végtelenségét, a házastársi szeretet elmondhatatlan boldogságát. Most lett igazán apa... Boldogan simogatták egymás kezét, és belátták, ha nem is a leghelyesebb út, amit választottak, de Isten akaratával összhangban van, és valahogyan biztosan rendeződni fog. Már csak miattam is. Nem tudtam se a gondolataikban olvasni, se a távoli jövőre gondolni, de éreztem a szeretet kiáradását, azt biztosan, és ez valami nagy boldogsággal töltött el...

 

Keresztelés

 

A folytatás kissé döcögős lett. Alaposan besárgultam, ami szokás szerint jelentős izgalommal jár a szülők részére. Aztán a köldökömmel voltak gondok (köldöksérv?), de az is szépen rendbe jött. Végül jött a keresztelés. Reverzális és rendezett házasság nélkül a katolikus kórház-lelkész nem foglalkozott szüleimmel. Végül egy evangélikus lelkész keresztelt meg, ha jól emlékszem Virág László, fura módon katolikus vallásra. Keresztszüleim Kiss István és felesége lettek, a Németvölgyi úti ház házmesterei. Szüleim is ugyanígy akarták a vallási hovatartozást, de a jog is ezt írta elő, hogy a magamfajta "telenek" esetében: a fiúk az apa, lányok az anya vallását követik. Akkor még nem tudhattam, de így most már Isten gyermekévé váltam, Krisztus testvérévé és társörökösévé. Boldog ember vagyok, hogy már az indulásnál ilyen szerencsésen alakult a sorsom. Később, a szemináriumi felvételemhez ez komoly problémákat okozott, de erről majd ott...

 

          Törvénytelenül - Elszigetelten - Születés -

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Kisgyermekkor)  <<< Vissza  Tovább >>>