Rieth József

Gyermekkorom - Kisgyermekkor, kisgyermekéveim

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Kisgyermekkor)  <<< Vissza  Tovább >>>    

 

          Mozdony utca            Mozdony utca -- Szobatisztaság -- Fery Oszkár utca -- Házmesterség -- Gyerekszobánk -

(Mozdony utca - Elestem - Nagyapám halála - Szepi - Búcsú - Rendőr)

 

A régi Mozdony utca: a 32-es ház (üzletünk a ház túlsó oldalán az első),

és a Mozdony utca eleje, a Déli Vasút felőli részlet, a Győri útnál

 

1932-ben édesapám megnyitotta saját üzletét az akkor még Mozdony utcában. Legalább is úgy hiszem, akkor még ez volt a neve. (Az utcanév már ekkorra megváltozott, 1921-ben már megváltoztatták, de a lakókban még határozottan élt az eredeti, "Mozdony utca" elnevezés, amit az utca még 1875-ben kapott.) A város akkoriban kezdett erre a vidékre terjeszkedni. Az utcában általában földszintes udvarházak álltak. Sok üres telek volt. Sok telken még gyümölcsfák közé rejtett villa húzódott meg. Csak minden negyedik-ötödik telken magasodott három- vagy négyemeletes bérház. Világosan látszott azonban a város terjeszkedési szándéka: itt is bérpaloták sora épül fel hamarosan. A forgalom még gyér volt, a kevés üzlethez néha szállítottak árút, a bérházakhoz tüzelőt, az egyre több építkezéshez építő anyagot. De már felkapaszkodott a meredek utcákba az autóbusz, ott csilingelt a Böszörményi úton az 59-es villamos. Középületek is befurakodtak: csendőrlaktanya, tanítóképző, elöljáróság, Testnevelési főiskola, Vöröskereszt-kórház, Süss-gyár. Kiépült a csatornahálózat, az utcákat sűrűn ellátták gázlámpákkal, tartós burkolatot kaptak a járdák és az úttestek.

 

Történt, hogy édesanyámmal mentünk valahova. Mivel még totyogó emberke voltam, egyszer csak elestem. Naná, hogy üvöltöttem, követelve a sajnálkozást. Járókelő nénik elkezdtek szörnyülködni a "balesetemen". Mivel édesanyám az én érzésem szerint nem reagált eléggé kétségbeesve az esésem miatt, én elájultam, de legalább is hisztérikusan kimerevítettem magamat. Édesanyám erre odaugrott, felkapott, és alaposan elvert. Valami olyat kiabált, hogy majd ad nekem hisztizést, kigyógyít majd ebből az ájulásból. Én hirtelen magamhoz tértem, hüppögve abbahagytam a hisztérikus jelenetet és soha többé nem ájultam el. A néző nénik alaposan megbotránkoztak édesanyám kegyetlenségén. "Milyen anya az ilyen, aki a beteg gyermekét megveri!?" -- mondták. Édesanyám (ismerve engem, tudta, hogy semmiféle betegség sincs itt) csaknem tettlegesen támadt a nőkre, azt kiabálva, hogy kiveri ő belőlem a betegséget, az ő gyereke nem csinál az utcán jelenetet. Tanultam az esetből, leszoktam a hisztizésről.

 

A lábszíj egyébként félelmetes gyermekfenyítő eszköznek számított, nálunk szerencsére soha valóra nem váltott ígéretként, bár emlékszem néhány rettenetes pillanatra, amikor édesapa mérgesen kiabálva meglóbálta már az összefogott lábszíját (ilyenkor édesanya rémülten mentett ki a szituációból és ő folytatta a fenyítést fakanállal és sarokba térdeltetéssel, ami végül is szintén félelmetes büntetés volt)

 

A budakesziekkel nem volt semmi kapcsolatunk, de az ottani fontos családi eseményekre is azért oda kellett figyelni. Apai nagyapám halála 1933-ban ilyen esemény volt. Harag, nem harag, az édesapa temetésén ott kell lenni, édesapám engem is elvitt. Az erdőn keresztül mentünk. Én édesapám vállán lovagolva közlekedtem. Gyorsan haladt velem az erdőn keresztül. Az egyik fordulóban szembe jött velünk egy falubeli ismerőse, régi gyermekkori barátja. "Szevusz Szepi!" üdvözölte édesapámat. Beszélgetésbe elegyedtek, hisz nagyon rég nem találkoztak. Svábul ment a tere-fere, sok elmondani való volt, amiből én semmit sem értettem. Pontosabban egy valamit világosan felfogtam: édesapámat "Szepi"-nek nevezi ez az ember, és ezt édesapám el is fogadja. Nem értettem, de a beszélgetésben újra, meg újra felhangzott a név: " ... Szepi így, Szepi úgy..." Megdöbbenve hajoltam előre, magam felé csavartam édesapám fejét, és meglepetten kérdeztem: "Apu! Te Szepi vagy?". Megnyugtatott, hogy ez a beceneve svábul. Nagyon furcsa volt számomra az értelmetlen beszéd, az értetlenség aztán a temetésen még folytatódott. Ez a találkozás a rokonsággal, a sváb környezettel kellemetlen volt számomra, hiszen semmit se értettem a beszédükből. Azt is kiéreztem, hogy a rokonok engem is, édesapát is szeretetlenül, majdnem ellenségesen fogadnak. Külön veszekedés témája volt, hogy miért nem tanít engem svábul. A szeretetlen fogadtatást nem tudta ellensúlyozni a falubeli barátok örvendezése, de nagynéném, Mária néni megbocsátó-megértő testvéri szeretete sem. Örültem (, de édesapa is megkönnyebbült) amikor búcsúzásra került a sor, és haza indultunk.

 

Réndőr és mézeskalács "rózsafüzér"

 

 

Körülbelül 1934 lehetett, amikor búcsút látogattunk a Krisztinavárosban. Az ilyen búcsúkat, vásári látványosságokat édesapámmal rendszeresen meglátogattuk. Amíg ő nézelődött valamit az egyik sátornál, én elsodródtam a szomszédos vásáros irányába, a tömegben pillanatok alatt elvesztem. Mint minden értelmes gyerek, azonnal felismertem a helyzetet, azonnal sírni kezdtem. Együtt érző tömeg vett hirtelen körül. Az embergyűrű vigasztalóan próbált megnyugtatni, persze teljesen sikertelenül. Pillanat alatt előtermett  egy rendőr (érdekes, hogy akkoriban ott voltak a rendőrök mindenütt. Ma bezzeg várhatna egy elveszett gyermek, de még egy áldozat is, hogy gyorsan előkerüljön egy "közeg"). "Na, mi a baj, miért sírsz kisfiú?" gügyögte a magasból fölém hajolva. A sok ember közül torony magasan fölém terebélyesedett, először csak a széles övén díszelgő ezüstös csat került a szemem elé, majd a fejem felett végre megláttam széles arcát, nagy bajuszát és rendőrkalapját. "Elvesztettem a papámat!", közöltem bőgve a tényállást. "Hol laksz?" kérdezte segítőkészen... "Nem tudom" -- válaszoltam egy gyermek precizitásával, bár az igazán pontos válasz az lett volna, hogy "otthon". De ez akkor nem jutott eszembe. "Hogy hívnak?" próbált kisegíteni elveszettségemből. Na végre! Éreztem a kérdés értelmes voltát "Lit Lósta." válaszoltam sajátos dialektusomban. "Na nem baj Miklóska, majd megkeressük a papádat!" Ez a rendőr rosszul ért engem, döbbentem meg. Hevesen tiltakoztam: "De én nem vagyok Mitlosta, hanem Lit Lósta!" A rendőr nem zavartatta magát, megnyugtatásként ismételgette: "Nem baj, Miklóska..." Megint kétségbe estem, ez a rendőr képes keresni nekem egy Miklóskás apukát. Bömbölve tiltakoztam a gyerekkereskedelem ilyen brutális módja ellen. Édesapám közben ijedten keresett. Nem volt messze és talán még a vásári zsivajt is túlharsogta kétségbeesett sírásom. Pillanatokon belül megtalált, áttörte az embergyűrűt és kimentett a kétségbeesésből. Megnyugodtam, annál is inkább, mert vásárfiának kaptam egy mézeskalács rózsafüzért a nyakamba. Örömmel mentünk haza. A vasárnapi ebédnél már én voltam a főszereplő, a főelőadó. Büszkén meséltem: "Az a nagypofájú palast azt monta, hod én Mitlósta vagyok, pedig én montam neki, hogy Lit Lóstának hívnak..." (Rendőrről írtam még itt.)

 

 

            Szobatisztaság            Mozdony utca -- Szobatisztaság -- Fery Oszkár utca -- Házmesterség -- Gyerekszobánk -

(Menj világgá - Megyek világgá - Kiestem a kocsiból)

 

Bili és trónolás

 

 

Még a Németvölgyi úton történt. Megindult a nagy küzdelem a szobatisztaság rangfokozatának kiosztására. Nem az én hiúságom sürgette ezt, hanem szüleim határozták meg a kellő időpontot. Mint a gyerekek általában, én sem értettem ezt a furcsa szokást. Honnan lehetne tudni, hogy mikor kell bilire ülni, meg egyáltalán micsoda buta szokás ilyen dolgokkal foglalkozni... Jön ez a valami, túl esünk rajta, és már el is felejtettük. Persze a felnőttek okoskodnak mindég, hogy pöndöly helyett olyan ruhát adjanak a gyerekre, ami kényelmetlenül átázik ilyenkor. Én sem értettem, mit is akarnak a felnőttek, meg egyáltalán hogyan oldható meg ez a probléma. Újra és újra bepisiltem, újra és újra ugyanaz a cirkusz. Mikor lesz már vége ennek az értelmetlen szekatúrának?... Aztán megint bepisiltem. Édesanyámnál ekkor betelt a mérce. "Ha még egyszer bepisilsz - ripakodott rám - világgá mehetsz!". Csodálkozva nézhettem rá, de a fenyegetés súlyát biztosan nem fogtam fel. Vasárnaponként rendszeresen világgá mentünk, és a felfedezés öröme számomra roppant vonzó volt. A bepisilés pedig életem nagyon megszokott velejárója volt. Így tehát szemrebbenés nélkül tudomásul vettem a dörgedelmet. Természetesen legközelebb ismét bepisiltem. Édesanyám igen következetes szülő volt. A nedves holmit batyuba kötötte, vállamra tette, majd "Menj pá!" felkiáltással kipenderített az ajtón a lépcsőház előterébe. A kapu nyitva volt a Németvölgyi útra. Én pedig -- se bú, se pá -- elindultam. Kiballagtam az utcára, és elindultam a Királyhágó tér felé. Szüleim megdöbbenve néztek utánam. "Elmegy!" állapította meg rémülten édesanyám. "Te küldted el!" válaszolta megszeppenve édesapám, de vád helyett aggodalom rezgett a hangjában. Mindketten a következetes nevelés és a gyermekük iránti aggodalom konfliktusát vívták magukban. Most aztán hogyan tovább?... 

 

A dermedt megdöbbenést édesanyám törte meg. "Menj, hozd vissza!" döntött kétségbeesetten. Édesapámat nem kellett túlságosan biztatni, utánam szaladt. Én már a Királyhágó térnél jártam, a Böszörményi út felé fordultam be, amikor utolért. "Gyere haza!" -- szólt rám, apai tekintélyt erőltetve magára. "Nem megyek haza -- válaszoltam határozottan, az előttem álló nagy felfedezések vágyától hajtva -- megyek világgá." A világjárók öntudatával totyogtam tovább, édesapám pedig egy ideig lépdelt a nyomomban. Látta eltökéltségemet (talán belül, valahol a lelke mélyén büszke is volt szerencsét próbáló magzatára), és hogy én az anyai parancsot bezzeg végre igyekszem hajtani akkor is, ha a sivatag forrósága, vagy a sarki jég dermesztő hidege oltja is ki idő előtt kutató életemet. Látva nyakasságomat, nem sokat teketóriázott, néhány lépés után egyszerűen felkapott és visszavitt.

 

Nem tudom, hogyan szoktam rá a szobatisztaságra, de egy idő után már biztonságosan megéreztem a kellő pillanatot, amikor nagyfiúsan, szégyen nélkül és diszkréten tudtam kis és nagy dolgaimat rendezni, de a mai napig megőriztem nyakasságomat, ami a felfedezés vágyát illeti. Ha valami jel a céljaim megvalósulása irányába mutat, én bizony hajlamos vagyok különösebb mérlegelés nélkül elindulni, vállalva az esetleges veszélyeket, kockázatokat. A mai napig bennem van a felfedezés vágya, és nyakasan igyekszem kitartani a nehézségek között is...

 

Babakocsi, úgynevezett sportkocsi

 

A babakocsim mellett egyszer állt egy lavór víz. Csupán pillanatra hagytak magamra. Kiestem a kocsiból, bele a lavórba. Nem volt üvöltés, talán még élveztem is a "pancsi játékot". Amikor édesanyám visszatért a szobába, a vízben álltam, vacogtam. Ő iszonyatosan megijedt, ahogy ezt egy felnőttől, különösen pedig egy szülőtől joggal elvárja az ember. Mindenesetre ettől kezdve jobban vigyáztak rám és kaptam egy pórázt, ami a kocsiba rögzített. ettől kezdve nem estem többé ki, de én tudom, hogy megtehettem volna, és a kocsi oldalán lóghattam volna fejjel lefelé, vagy magamra ránthattam volna a kocsit. No, az már nem lett volna olyan jópofa dolog, mint a vízi sport-kaland. Lehet, hogy ezt én már akkor is tudtam?...

 

 

            Fery Oszkár utca            Mozdony utca -- Szobatisztaság -- Fery Oszkár utca -- Házmesterség -- Gyerekszobánk -

(Lakásszemle - Elcsavarogtam - Szoba-konyha - Fejbőröm felreped - Varrógép kaland)

 

A házunk és sezlonok

 

Lakásszemle. Lakást változtattunk. Ez 1933-34 tájékán lehetett. A műhely mögött volt egy szoba konyhás piciny lakás, azt bérelték a szüleim. Valószínűleg házmesteri lakásként kaptuk meg. Persze a szerződés megkötése előtt jó alaposan meg kell nézni, mit kap az ember. szüleim is megnézték, beleképzelték szerény bútorkészletünket. Engem is elvittek a szemlére. Mindent alaposan megnéztem. Az új környezettel azonban nehezen barátkoztam. Emlékszem még ma is milyen furcsa volt számomra az üres szoba kongása, visszhangos csengése. Valami félelmetes érzést keltett mindez bennem, hidegnek, taszítónak éreztem. "Anyu! -- szóltam türelmetlenül -- Itt nincs asztal, nincsen csenszton (vagyis sezlon), nincs szenkén (vagyis szekrény). Menjünk hasza!". Édesanyám megpróbált meggyőzni: "Kisfiam, most itt van a haza!" Szomorú voltam, a kongó, üres lakás nagyon barátságtalan volt számomra. Boldog voltam, amikor  visszamentünk a Németvölgyi úti lakásba. A költözés után csak lassan barátkoztam meg az új lakással, de amikor már belaktuk, minden megtalálta a maga helyét, én is kezdtem jól érezni magam.

 

Az új lakóhelyről nagyon sokszor elcsavarogtam, gyakran kellett édesanyámnak keresve utánam jönnie. Mivel az időm javarészét a műhelyben töltöttem, könnyen surrantam ki az utcára, ott aztán rengeteg újdonság várt. Amikor aztán édesanyám végre megtalált alaposan kikaptam ott az utcán és hazáig zavart. Az utcai fenyítés nagyon bántott. Néhány alkalom után leszoktam a szökésről... De szüleim is rájöttek, hogy az utca világától nem szükséges teljesen megfosztani. A megoldás az volt, hogy csak olyan távolságra mehettem el az üzletünktől, ahol még meghallottam édesanyám tapsolását, ami hívójelzés volt az azonnali hazatérésre.

 

Szüleim egyszer bort ittak az ebédhez. Természetesen én is kértem. Magától értetődően nem kaptam, hanem vizet öntöttek a poharamba. Nem engedtem magam becsapni. Óvatosan megkóstoltam, de nem ittam meg: "Öntsd a virágra" mondtam és félre toltam a poharat.

 

Szoba-konyha

A kapu alól nyílt, közvetlenül az üzlethelyiség mögött egy szoba-konyha méretű kis lakás. Kezdetben, úgy 1934 tájékán ebben a kis lakásban laktunk. Utólag visszaemlékezve sok régi emléket erre az otthonra dátumozok vissza. Tudom, hogy szerettem a szoba és konyha közt futkosni. Szeleburdi módra, élénk viháncolással rohangáltam, mígnem egyszer nekiszaladtam egy kisasztal márványlapjának, ami a fejbőröm felrepedését eredményezte. Nagyon vérzett a homlokom felett a hajam tövében a fejem, óriási pánik tört ki, végül az Új Szent János Kórházban néhány kapoccsal húzták össze a jó nagy sebet. Még most is előttem van a nagy lavór emléke, aminek a vize pillanatok alatt vérvörös lett, és a törölköző, amivel próbálták szegény szüleim a vérzést felitatni és megállítani.

 

Ilyen varrógépet "pusztítottam el"

 

Ebben a lakásban történt a varrógép kalandom is. Édesanyám nagyon szeretett varrni, és ügyesen alkotott gyermekruhákat is meg sikeresen javított kisebb hibákat is szakadások és átalakítások esetében. Kapóra jött egy ügynök ajánlata. Egy nagyon modern, szép, összecsukható Singer varrógépet ajánlott. A varrógépet az asztalba lehetett borítani, és az asztallap három borító lemezét fölé kellett hajtogatni, így nyugalmi állapotban a varrógép egy asztalkához hasonlított. Óriási volt a kísértés a vásárlásra, de a gép ára is meglehetősen magas volt. Az ügynök a gép kipróbálását ajánlotta, vásárlási kényszer nélkül. Az üzletkötő el is hozta a varrógépet, ám szüleim még bizonytalanok voltak a vételben. Míg ők a konyhában tárgyaltak, én egyedül voltam a szobában, felmásztam egy székre, és a varrógép fedőlapját egy kéznél levő olló hegyével csúnyán összekarcoltam. Húztam a girbe-gurba vonalakat sűrűn egymás mellé, élveztem a lakk sercegését, a lakk sárga porát és a friss sérülés kellemes illatát. Teljesen bele feledkeztem a nagy munkába, csak a konyhaajtó nyitására fordultam hátra. "Tönkre tettem a gépedet" mondtam lakonikus egyszerűséggel a belépő, és a meglepetéstől az ájulás szélén hüledező édesanyámnak. Nem emlékszem, milyen büntetést kaptam. A vásárlás bizonytalanságán azonban mindenesetre átsegítettem szüleimet. Most már meg kellett venniük a gépet. Volt egy remek varrógépük no meg egy jókora adósságuk, amit évekig törleszthettek. Nagyon erősen megígértem, hogy nem bántom többet a gépet, és valóban nem is bántottam. Ennek ellenére nagyon sokat  játszottam a varrógépen. A szíj le volt kapcsolva ilyenkor, és én ültem a hajtólapon és billegve-hintázva élveztem a nagy szíjtárcsa forgását, vagy a gép előtt térdelve kézzel hajtottam a pedált, eszeveszett forgásra kényszerítve a szíjtárcsát. A gép roppant strapabíró volt, sok varrást szolgált ki, soha sem hibásodott meg. Végül húgom könyörögte el édesanya halála után.

 

 

            Házmesterség            Mozdony utca -- Szobatisztaság -- Fery Oszkár utca -- Házmesterség -- Gyerekszobánk -

(Házmesterlakás - Helyesírást gyakorolt édesapám - Esténkénti ima - Betegen - Jézuska - Verekedés - Szemetelés)

 

Kisgyermekképeim, meg egy búcsúban készült kép édesapámmal és húgommal

 

A szoba-konyhás lakással szemben a lépcsőházból nyílt egy kis ablak nélküli szobácska. 1935 tájékán kezdtük használni ezt a kis helyiséget, mint házmesterlakást. Ez az ablak nélküli szobácska egy ajtóval csatlakozott a régi, megszünt pékműhelyből leválasztott és később lakásnak kiképzett szobához. Ostrom után ebből a lakásból lett a tényleges házmesterlakás, de akkor már nem mi voltunk a házmesterek. Az én gyermekkoromban sokáig laktunk ebben a szobácskában. Csak aludni vonultunk ide, meg a betegségeim alatt töltöttem itt sok időt. Édesapa itt tartotta esténként a kapuügyeletet. 10 órakor ugyanis kapuzárás volt. A később érkezők csöngettek és nekik kaput kellett nyitni. Ez külön bevételt jelentett, mert a későn jövők kapupénzt fizettek, ami tekintélyes összeg volt havi viszonylatban. Voltak, akik havi átalányt fizettek, mert mindég későn jártak haza, de rendszeresen jöttek egyes lakók későn haza (színházból, vendégségből, ők aztán alkalmanként fizették az úgy nevezett kapupénzt.

 

Édesapám a Friss Újságot olvasta

 

Itt, a házmesterszobácskában gyakorolta édesapám a helyesírást és a magyar nyelvet a Friss Újság lemásolásával. Egy vastag spirálfüzetbe mindent lemásolt az újságból, közben apránként megszokta a magyar nyelvi fordulatokat, na és persze a helyesírást. Számára ugyanis élete végéig komoly  nehézséget jelentett a "b" és "p" hang, valamint a "k"  és "g" hang biztos megkülönböztetése. Ez a különbségtétel az ő sváb dialektusában nagyon nehéz feladat volt. Ahogy ő mondta, számára soha nem sikerül a "buha 'pé' és a gemény 'ká'" hangok pontos eltalálása. Következesen felcserélte őket. Idősebb korára a kiejtése teljesen megjavult, de a helyesírási problémája változatlanul megmaradt. nem szeretett írni, vagy mi gyermekek írtunk helyette, vagy édesanya.

 

Vaságy, ami a rádió antennájának is kiváló volt

 

Ehhez a kapu alatti szobához kötődik emlékem az esténkénti imákról. Volt egy kétszemélyes vaságyunk a fal mellett, felette egy nagy családi szentkép lógott. Ha jól emlékszem, a szentképen a szentcsalád volt látható: a Szűzanya ölében ült a Kisjézus, mellettük kissé hátrább állt Szent József. A háttérben, fenn angyalok lebegtek, maga a kép egy betlehemi hangulatot sugárzó környezetet mutatott. Mi, a húgommal naponta az ágyon egymás mellett térdelve imádkoztuk az esti imánkat: "Én Istenem, Jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tied nyitva Atyám, amíg alszom, vigyázz reám. Vigyázz kedves szüleimre, meg az én jó testvéremre, hogyha a nap újra felkell, csókolhassuk egymást reggel, Ámen." Általában szépen mondtuk az imánkat, komolyan is éreztük az ima hangulatát. Szüleink mögöttünk álltak és velünk imádkoztak. A mi örömünk azzal teljesedett be, hogy ima után a képről egy-egy cukorka pattant le. Sokáig nem vettük észre, hogy a cukrot nem az angyalok dobták nekünk, hanem édesanya. Amikor már tudtuk a cukor eredetét, akkor is megmaradt az esti ima áhítata, sőt később cukor nélkül is változatlan átéléssel mondtuk az esti imát.

 

Ebben a szobácskában iskoláskoromban sokszor feküdtem betegen, magamra hagyva. Nem unatkoztam ilyenkor a magánytól, hanem a fantáziámat csiszolgattam, tervezgettem, álmodoztam, vagy könyvet olvastam. Így utólag visszagondolva ott, a magányomban tanultam meg elmélkedni. Soha nem voltak rémes álmaim, soha nem féltem, mindég voltak érdekes gondolataim, végigtöprengeni valóim. Ebben persze bőven voltak emlékképek, amelyeket átszínezve újra, meg újra átéltem. Fiú-létem (még ha csupán kisfiú-lét volt is ez) sokszor kötött le zavaró és nehezen érthető (később egyenesen kísértő) gondolatokkal, problémákkal. Ezek elől a rendszerint felkavaró problémák elől mindég a mesék, az olvasmányok (majd évekkel később a tudományok) világába menekültem. Ez a menekülés roppant kellemes és teljesen hatásos volt, így hamar megtanultam a szellemi világ csodálatos kincseiben keresni az igazi feloldódást. Faltam a könyveket, egyes részleteket többször is elolvastam, alaposan átgondoltam, ilyen-olyan környezetbe ültetve (sokszor alaposan átköltve) terveztem újra.

 

Családi Karácsony

 

Ide, a kis ügyeleti szobácskába jött Karácsonykor a Jézuska rendszeresen. Utolsó Jézuskás karácsonyom is itt történt 1941-ben. Csodálatos volt, sok-sok játékot kaptunk, én még könyvek garmadát is. Az üzlethelyiség hátsó lakrészünkben volt a várakozás és készület ideje. Beszélgettünk, imádkozgattunk, karácsonyi énekeket énekeltünk. Végül elérkezett a várva várt pillanat, édesanyám kiadta a jelszót: "Nézzük meg, hátha megjött a Jézuska!". Izgatottan kerekedtünk fel húgommal, édesapa kiengedett minket a lépcsőházba, mi meg csaknem futva siettünk a kis házmesteri szoba felé. Az ajtóban még visszanéztem szüleimre, akik öcsémmel a karjukon siettek utánunk. Édesapám biztatóan bólintott, mire én megnyitottam az ajtót. Arasznyira nyitottam ki, de benn sötétséget láttam. Ám akkor -- csodák csodája -- a szoba hirtelen, egyszerre csak fényárban úszott, a hatalmas karácsonyfán lobogtak a gyertyalángok, a fa alatt robogott egy játékvasút és egy kis bádogtorony körül két kis repülőgép forgott körbe-körbe, légcsavarjuk eszeveszetten pörgött. Elállt a lélegzetem. Megvoltam győződve, hogy csoda történt! A Jézuska ebben a pillanatban hozta ide ezt a sok szép ajándékot, gyújtotta meg a gyertyákat, indította el a sok játékot! Boldog örömmel álltunk a fa alá, énekeltük a "Mennyből az angyalt", köszöntük meg a Jóisten szerető segítségét, imádkoztunk azokért, akik nem tudnak ünnepelni, hálát adtunk a sok-sok finomságért, csókoltuk meg szüleinket. Ekkor már a gyertyák és játékok mögött észrevettük az elmaradhatatlan narancs, mandarin, füge és amerikai mogyoró halmot is a fa alatt, de a csoda mámorában voltunk még sokáig. Aztán boldog örömmel vettük birtokba az új kincseinket.

 

Karácsony után tört ki a botrány. Lelkesen meséltem az osztálytársaimnak az élményemet, mire ők lehülyéztek, csúfolva mondogatták gyermetegségemet, hogy én még ezt se tudom... Az iskolában verekedéssel vettem védelmembe a karácsonyi csodát. Természetesen én húztam a rövidebbet, intő lett a vége. Édesanya nem büntetett meg, csak elbeszélgetett velem, felvilágosítva a tényleges helyzetről. Mindenekelőtt elmondta az igazságot: az ajándékokat ők veszik meg és a Jézuska nevében ők adják karácsonykor. Szinte bénultan hallgattam a szövegét -- neki se hittem. "De hiszen én láttam..." érveltem kétségbeesetten. Megmagyarázta. Az ajtóra belülről pokróc volt akasztva a lépcsőház hidege ellen, a belső meleg védelmére. A pokróc szélesebb volt az ajtónál egy jó arasznyival. Ez a lelógó szegély egy az ajtófélfán levő szögre volt akasztva, kilépéskor maga után az ember így tudta a szoba szigetelését biztosítani . Amikor nyílt az ajtó, a szőnyeg miatt még jó arasznyi nyílásnál sem lehetett látni a benti fényt. Én mentem elől, nyitottam az ajtót. Nem figyeltem a szőnyegre. Amikor a szőnyeg lehullott a szögről, először a karácsonyfa és az alatta mozgó játékok tűntek a szemembe. meg voltam győződve, hogy abban a pillanatban hozta az angyal a karácsonyfát. Édesanyám alig tudott felvilágosítani..

 

Hasonló babakocsival gurultunk ide-oda

 

Ebben a szobácskában játszottunk öcsémmel, amikor kicsi és beteg volt, még babakocsiban közlekedett. Húgommal két oldalról rákapaszkodtunk a kocsira, és a szoba néhány méterén együtt gurultunk végig, mindhármunk nagy örömére. (Szemléltetésképen két ilyen, úgy nevezett sportkocsit mutatok.) Így gurigáztunk ide-oda a szobában, mindaddig, mígnem szüleink szigorúan megtiltották ezt a játékot. Nem csak veszélyes volt, de a kocsi rohamos tönkremeneteléhez is vezetett. Hármunk alatt a kerekek kezdtek csámpázni, a csapágyuk kikopott, és a kerekek már imbolyogva forogtak. Szomorúan engedelmeskedtünk, maradt a kocsi ide-oda lökdösése. Öcsém sajnos kis korában nagyon sokat volt beteg, és ez rám több szempontból is kellemetlen hatást fejtett ki: mint legnagyobbnak gyakran kellett vele foglalkoznom, felügyelnem, ápolnom. Számomra nagyon unalmas volt egy parányi gyermeket babusgatni, aki nyűgös. De hát szegény szüleimnek is meg volt a maguk dolga: a műhely, a házmesterség, a vásárlás, a főzés, a hivatalos ügyek és még egy sereg más tennivaló. Utólag be kell vallanom, nem értettem a csecsemők nyelvén (Manapság, 2010-ben sem értek! Hogy a saját gyermekeimet hogy értettem meg, ez számomra is rejtély, de valahogy velük sikerült egy nyelven kommunikálnunk...), nem tudtam úgy játszani öcsémmel, vagy a kishúgommal, hogy tartósan lekössem és szórakoztassam őket. A másik kellemetlen hatás az volt, hogy mindég a kisebbnek adtak igazat a szüleim, legalább is így éreztem. Őnekik mindent lehetett, nekik mindent elnéztek, nekik mindent megbocsátottak, nekem semmit. Legalább is így éreztem és nagyon szenvedtem. Húgommal kevesebb gondom volt, de öcsém és köztem az ellentét nőttön-nőtt, csak körülbelül 1945 táján kezdett oldódni és lassanként vált együttműködő igazi testvéri barátsággá.

 

Hótakarítás

 

A házfelügyelősködésünk nehéz feladat volt, mert roppant szigorú volt a háziasszonyunk. A ház tulajdonosa egy Szabó nevű földbirtokos özvegye volt, roppant energikus asszony. Mindenre kiterjedt a figyelme. Képes volt felmenni a padlásajtó előtti korlátokhoz is, és ellenőrizte a korlát tisztaságát. Óriási patáliát rendezett, amikor szüleimet egy ilyen ellenőrzésekor mosatlan korláton kapta rajta. De télidőben is rendszeresen körbejárta a házat, és megkövetelte a folyamatos hó-takarítást. Amikor nagyobb voltam, a hó-takarítás rendszeres elfoglaltságom lett. A háziasszony engem többször rendre utasított, elégedetlen volt a járdák tisztaságával. Nagy havazáskor szinte folyamatosan söpörni kellett a havat, de nem csak lesöpörni, hanem a járda mellett, az úttest szélén kupacokba tornyozni. Nagy havazáskor mire körül értünk, már kezdhettük elölről a söprést. Ráadásul az utcai oldalon a járda széle és a hókupacok között arasznyi olvadék elvezető csatornát is kellett ásni, ezt a rendőrség követelte meg. A modern házmestereknek nincs fogalma arról, milyen is a hó-takarítás. A járdáknak tisztáknak kellett lenniük, nem lehetett csúszós (hinteni kellett hamuval, salakkal, vagy homokkal) ez a házfelügyelő dolga volt, de az úttestről is a hókupacokba halmozták a hómunkások az eltakarított havat. Kemény teleken embermagasságú hóbuckák emelkedtek a járdák mellett. Ez nekünk gyerekeknek nagy örömünkre szolgált, remek dolog volt megmászni ezeket a hó hegyeket. Persze a megmászás a kupac rongálásával is járt, amit aztán rendszerint a házfelügyelőnek kellett eltakarítania. Éberen őrködtek is a házfelügyelők és vadul üldöztek minket gyerekeket emiatt a játékunk miatt.

 

A köszönésemmel se volt elégedett Szabó néni. Én ugyanis a mai napig is "Kezit csókolom"-mal köszönök a hölgyeknek, de ő követelte, hogy "Kezeit csókolom" legyen a szöveg. Ezt nem csak nekem mondta el, de szüleimet is figyelmeztette. Nem sikerült megtanulnom, ma is ezzel a furcsa, régi, javíthatatlan dialektusommal köszönök a hölgyeknek.

 

Szemeteskocsi

 

Minden nap szemeteltünk. Az emeletekről a lakások elé szemetes ládákban kitett szemetet egy nagy kosárral le kellett szállítanunk a kapu alá, ahonnan reggel a szemetesek elszállították. Természetesen az esetleg kihullott szemetet, hamut azonnal el kellett takarítani a lépcsőházból. Szerettem szemetelni. Erre persze csak a nagyobb koromban kerülhetett sor, mert a szemetes kosár a felső emeleteken már alaposan megtelt, a földszintig pedig már ugyancsak nehézzé vált. A nehéz terhet kisgyermekként nem bírtam volna el, de amikor már erősebb voltam, helyettesíthettem szüleimet. A szemetelés iránti szeretetemet egyrészt a régi álmom emlékezete tartotta ébren (ugyanis kisgyermekként szemetes kocsis szerettem volna lenni), de azért is szívesen vettem részt a munkában, mert a lakók igen sok értékes dolgot (könyveket, magazinokat, játékokat, háztartási eszközöket) kidobtak, ezeket én szívesen guberálgattam, bár szüleim nagyon ellene voltak a szemét válogatásának. Lakott a házban például egy tanár, akinek a szemétládájából előkerült egy idegen nyelvű könyv, amit én sokáig kincsként őrizgettem. Könyvek, törött háztartási eszközök alkatrészei gyakran kerültek a kincstáramba.

 

 

            Gyerekszobánk            Mozdony utca -- Szobatisztaság -- Fery Oszkár utca -- Házmesterség -- Gyerekszobánk -

(Műhely - Tejcsarnok - Trafikos néni - Tóthék)

 

Ez volt a házunk (a képen a műhelyünk, a kapu, egy üzlet-lakás és a trafik), és (a gugoló) Simon nénivel a múhely ajtaja előtt

 

Kisgyermekként már sokat sürgölődtem édesapám körül a műhelyben. Rengeteg felfedeznivaló érdekesség volt ott, engem minden érdekelt, természetesen mindent ki is kellett volna próbálni, vagy megérinteni. Emiatt sok baj is volt velem. Mint ezt a kisgyermekek általában teszik, mindent igyekeztem kézbe venni, és minden oldalról megtapasztalni, de ügyetlen mozgásommal sok galibát okoztam, például rendszeresen kiborítottam a faszeget, néha még a vasszeget is. A különböző méretű faszög kis konzervdobozkákban, esetleg kis papírdobozkákban volt az asztalon. Igen könnyen felborultak ezek a könnyű tartók, és már kész is volt a baj. Az összegyűjtés roppant kellemetlen volt, ugyanis büntetésből mindég össze kellett gyűjtenem a kihullott "faxszöget" (ahogy én neveztem). Ez nagyon nehéz volt, mert a pangli (vagyis a munkaasztal) állandóan tele volt dobozzal, tégellyel, szerszámmal, bőrdarabkákkal, de a földet is vastagon borította a lefaragott bőrcuffli, a bőrreszelék pora, így aztán a szétszóródott parányi fa-morzsák, vagyis a kisebb-nagyobb faszögek összegyűjtögetése nagyon unalmas volt.

 

Patkómágnesek és faszög

 

A kiborult fémszögek összegyűjtése már izgalmas játéknak bizonyult, mert egy nagy mágnessel élmény volt a sok szemét közül elővarázsolni a vasszögeket. Még az összekeveredett különböző vasszögek szétválogatása is érdekes dolog volt. A mágnessel szerettem játszani egyébként is, mert csodáltam, ahogy nagy borzas szakállként tapadnak rá a szögek. Kézbe vettem veszélyes dolgokat is. Szerencsére a "dikiccsel", vagyis a vágó késsel sohase sérültem meg, de sokszor megszúrtam magam (még az orromat is) a sokféle ár valamelyikével. Egyszer elrontottam édesapám kalapácsát, mert valami keményet kalapáltam, és kicsorbult az ütőfelülete. Akkor nagyon kikaptam, és ezután már óvatos voltam, nem püföltem kemény dolgokat. A kalapács ugyanis nagyon sima fejű jószág, ha csorba lesz, a cipő bőrét megsérti. Nekem mániám volt mindenbe szöget verni. Leszögeztem például a lábszíjat, szögekkel kivertem a kaptafákat, a sámfahátulját, mindenfélét leszögeztem a padlóra. Szerencsére hamar kaptam egy saját, úgynevezett "inaskalapácsot", amivel már dolgozhattam valamelyest, de csak olyan szögeléseket, amire előzőleg engedélyt kaptam. A sok műhelyi különlegesség már egészen kis koromban is érdekelt, mindenre rákérdeztem, mindent megtapogattam. Egyszer megtréfáltak és én beleharaptam a barna viaszba, azt hitették el velem, hogy az csokoládé. Buta tréfának találtam és nagyon csalódott voltam. Édesapára is nehezteltem, amiért hagyta ezt az ostoba ugratást, és még ki is nevetett.

 

Sokszor üldögéltem a műhely előtt egy sámlin és a hokedlire tett papírra, mint íróasztalon rajzolgattam. Közben nézegettem az utca forgalmát, ami nem volt túl nagy, akkoriban csak néha jött egy lovas kocsi arrafelé, inkább a járókelők érdemeltek valamelyest figyelmet. Amikor már nagyobb voltam, iskolába jártam, akkoriban az utca szemközti oldalán a kertészet előtt, vagy kissé lejjebb az Dusowski-villa sarkánál üldögéltünk így játékba merülve. Így édesapának állandóan a szeme előtt voltunk, bár ekkor már az elcsavargás veszélye nem kísértett. Később, amikor nagyobb lévén már messzebb mehettünk, akkor is mindég az üzlethez közel játszottunk. Ha szüleim kiálltak a műhely ajtajába és néhányat hangosan tapsoltak, a jelre azonnal hozzájuk kellett szaladnunk. Ez azt jelentette, hogy nem is mentünk messzebb a szomszéd házaknál. Voltak időszakok, amikor a szemben levő kertészet nem volt bérbe adva. Abban az időben a telek tulajdonosa általában megengedte, hogy ott, egy nagy cseresznyefa alatt játszhassunk. Elöszeretettel játszottam a virágágyaknak előkészített laza földdel. "Erődöt" építettem belőle, ami azt jelentette, hogy egy méteres átmérőjű, arasznyi mély teknőt mélyítettem, amibe bele lehetett űlnöm. A kiásott földet az utca felől félkörben feltöltöttem védőfalnak, és már meg is volt az én váram. Bele kuporodtam és vártam a képzelt ellenséget, akitől meg kellett volna védenem a várat.

 

A ház túlsó szélén régebben egy pékműhely működött, sütőkemencékkel. A mi odaköltözésünkkor már egy tejcsarnok volt ott, és a hátsó műhely rész a kemencékkel megszünt, egy lakássá alakították át. Szerettem a tejcsarnokba benézni, a tejcsarnokos néni is szeretett engem. Élvezte a selypítésemet. Mindég kérdezgette: "Hogy hívnak?" Én készségesen válaszoltam: "Lit Lózsi" (vagyis Rieth Józsi). De ő tovább kérdezett: "És a húgodat hogy hívják?" A válasz világos volt részemről: "Lit Lózsi" (értsd: Rieth Rózsi). Ám ő tovább faggatott: "Hogy lehet az, hogy te is Lit Lózsi vagy és a testvéred is Lit Lózsi?" Kétségbeesve magyaráztam: "Én vagyok a Lit Lózsi, a Lózsi pedig Lit Lózsi!" Harsányan nevettek rajtam, és valahogy úgy éreztem, hogy talán a hallásuk nem tiszta, hiszen én világosan megmagyaráztam nekik a nevünket, csak ők nem értik, vagy nem akarják érteni.

 

Egész kicsinyként rendszeresen voltam a Holczer-trafikos néni vendége. A trafikja a kapun túl a második üzlet volt. Üldögéltem a lábainál a pult alatt, rajzolgattam, vagy később hímeztem, esetleg beszélgettünk. Nem zavartam a forgalmát, amikor vevő jött hozzá, akkor csendben maradtam, és az emberek nem is tudták, hogy egy gyermek is van a pult alatt.

 

Gyakran voltam vendég a Tóthéknál is. Ők a tejcsarnok megszűnése után költöztek abba az üzlethelyiségbe. A Tóth bácsi utcaseprő volt és nagyon érdekes történeteket tudott elmesélni korábbi falusi életéről, a katonaéveiről, vagy az akkori utcaseprő élményeiről.

 

Időnként a zárt udvarban is játszadoztunk, vagy később tanultam. Az udvaron tartózkodás nem volt annyira érdekes, mint az utcán üldögélés, játszás. Az utcán mindég történt valami, sokféle látványt élvezhettem, az udvaron pedig semmi se történt, igazán jól játszani se lehetett. A háziasszony sem lelkesedett az udvari játékunk miatt, de később, a 40-es években az óvóhelyépítés munkálatai miatt sem lehetett már az udvaron tartózkodni.

 

Mozdony utca -- Szobatisztaság -- Fery Oszkár utca -- Házmesterség -- Gyerekszobánk -

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Kisgyermekkor)  <<< Vissza  Tovább >>>