Rieth József

Gyermekkorom - Ismerőseim kisgyermekkoromban,

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Kisgyermekkor)  <<< Vissza  Elemi iskola>>>    

 

           Fery Oszkár utca         Fery Oszkár utca - Kisbácsiék - Simonék - Temesiék - Gyurka bácsi - Holczer trafikosnéni - Lakók -

(Németvölgyi út - Fery Oszkár utca - Mozdony utca - Tejcsarnokos néni - Fürödtem - Dombi Ilonka)

 

A Fery Oszkár utca 32, és csendőrparádé a tanítóképző előtt

 

Elköltöztünk 1932-34 táján a Németvölgyi útról a Fery Oszkár utcába. Életembe új ismerősök léptek. Persze apránként léptek be az új emberek a gyermeki látókörömbe, és természetes, hogy ezek javarészt egyszerű emberek voltak. Olyan vidékre jöttünk, amely látszólag akkor indult komoly fejlődésnek. Egymás után épültek a nagy bérházak, láthatóan errefelé kezdett terjeszkedni a város. Iparosokra is szükség volt az egyre több lakó ellátása érdekében. Egy nemrég épült házban bérelt édesapám műhelynek alkalmas üzlethelyiséget, a Mozdony utca, vagy új nevén a Fery Oszkár utca 32-ben. Az utca ezekben az években kaphatta azt az új nevet, amellyel Fery Oszkárról a kommün alatt kivégzett csendőrtisztről nevezték el. A közelünkben volt a Tanítóképző Intézet, ennek pincéjében történt három csendőrtiszt kivégzése. Házunk négy emeletes volt, két lépcsőházzal. Az utcai fronton tíz lakó, a hátsó részben tizennyolc lakó élt. A hátsó épületszárny magasföldszintjén lakott a háziasszonyunk és népes családja. Özvegy asszony volt, férjét sohase láttam. Valahol vidéken földbirtoka is lehetett, gyakran utaztak el oda. A ház földszintjén volt három lakás, a többi területet mosókonyha, mellékhelyiségek és pince töltötte meg. Az utcai oldalon négy üzlethelyiség volt, ezek egyike lett a mienk. A túlsó szélen eredetileg pékség volt, ami később tejcsarnok lett. A tejcsarnokos néni kedves ismerősöm volt, bár a selypítésem miatt sokat csúfolt. A háború kezdetén megszűnt a tejcsarnok, és Tóth bácsiék költöztek oda. A tejcsarnok mellett trafik volt, Holczer-né, egy hadiözvegy üzlete. A trafikos néni igen fontos szerepet játszott életemben, pesztrám, nevelőnőm, pótanyám volt. Az üzletünk mellett teremnyi méretű kapualj volt, a végén a lépcsőházzal és az udvari kijárattal. Az üzletünknek volt egy hátsó kijárata is a kapualjba. A kapubejárat és a trafik közt egy üzlethelyiség volt. Abban jó ideig borbély műhely működött, de a háború kezdetétől a műhely megszűnt, lakók költöztek oda és több lakó váltotta egymást, akik az életemben semmilyen szerepet sem játszottak.

 

Amikor úgy 4-6 éves voltam, történt velem egy kellemetlen eset, ami hosszú időre zavarta lelki életemet. Az történt, hogy a műhely hátsó részében, a lakótérben mezítelenül fürödtem egy nagy lavórban. Kedveltem a langyos vízben való pancsolást. Szüleim ilyenkor magamra hagytak, hadd játsszam a vízzel, én meg élveztem a víz különleges struktúráját, a mesés világot idéző csillogását, a különleges fénytörést a vízben. Ekkor vendég érkezett, Dombi Ilonka, aki a szomszédos, 34-es ház egyik üzlethelyiségében lakott szüleivel. Ez a nálam 4-5 évvel idősebb lány édesapám bíztatására bejött hátra a lakásunkba. Beszélgettünk. Nagyon feszélyezett beszélgetés volt ez részemről, roppant kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ott ültem csupaszon a vízben, Ilonka meg velem szemben egy kis sámlin. Bár szóba se jött, de éreztem magamon a kíváncsi tekintetét, szinte égetett a mohó pillantása. Közömbös dolgokról beszélgettünk (pontosabban ő beszélt, én zavartan hümmögtem), de úgy éreztem, meztelenségemmel ő most súlyosan visszaél. Valószínűleg hamarosan elment, de ez a néhány perc számomra örökkévalóságnak tűnt. Ez a találkozás nagyon megzavart, sok gondot és gondolatot ébresztett bennem. Még édesanyámnak is elpanaszoltam, de ő fölényes nyugalommal legyintett, semmiségnek tekintette az ügyet. Szegény, azt hitte, megnyugtatott. Tévedett. Évekre belém rögzült a bosszú kísértése minden lány irányába: hasonló helyzetbe szerettem volna hozni lányokat, nőket egyaránt. Soha nem volt erre lehetőségem (valószínűleg meg se tudtam volna tenni!!!), de a kisördög rendre visszahozta a kísértést évtizedeken keresztül...

 

 

            Kisbácsiék            Fery Oszkár utca - Kisbácsiék - Simonék - Temesiék - Gyurka bácsi - Holczer trafikosnéni - Lakók -

(Ellátogatott - Farkasrét - Gyümölcs)

 

 

Főszereplők voltak életemben, és szüleim életében. A Kisbácsi mosolygós képű, vidám ember volt, mosolya közben ki-ki villant arany műfoga, nagyon jól állt neki. A Németvölgyi úton  voltak házmesterek, de a Kisbácsi (talán később, de valószínűleg már születésem idején is) postás volt. A Németvölgyi út 16-ban, a messze hátranyúló épület földszintjén, az udvari résznél laktak. Két gyermekük volt: egy velem egykorú fiú, a Pisti, és egy idősebb lány, a Mici. A fiú korábban evő-cimborám, a lánynak "hajasbabája", játszótársa voltam. Mindkettőjüket megharaptam. Később Farkasrétre költöztek, de Kisbácsi ezután is rendszeresen ellátogatott hozzánk, ilyenkor hosszasan beszélgetett szüleimmel. Szerettem ezeket a látogatásokat, mert felnőtt témákról beszélgettek, és én éberen figyeltem a szavaikat. Gyakran hozott nekünk ez a kedves ismerősünk gyümölcsöt: hatalmas kosárban cseresznyét, sárgabarackot, szilvát kaptunk. Ilyenkor körül ültük a kosarat és teli szájjal majszoltuk a finom gyümölcsöt. Amit nem tudtunk elfogyasztani, abból édesanya lekvárt, befőttet készített.

 

 

            Simonék            Fery Oszkár utca - Kisbácsiék - Simonék - Temesiék - Gyurka bácsi - Holczer trafikosnéni - Lakók -

(Segéd-házfelügyelő - Földet vettek)

 

Faluról kerültek fel "Simonbácsiék", egyszerű falusi emberek voltak, akiket a nehéz gazdasági helyzet hozott a városba, ahol munkalehetőségeket reméltek. Az asszony takarított, a férfi kőműves mellett dolgozott. Az alagsorban, a mosókonyhával szemben, a közös WC előterénél laktak egy komfort nélküli helyiségben. Gyakran jöttek át mihozzánk beszélgetni, ilyenkor hosszú mesélő esték résztvevői voltunk mi gyerekek is. Szerettem ezeket a beszélgetéseket, mert felnőtt dolgokról és legtöbbször nem gyerekfülnek való témákról volt szó. Simonbácsi érdekesen tudott történeteket mesélni. Volt azokban mindenféle: falusi élmények, mendemondák, katonatörténetek, politikai értékelés, fantasztikus történet. Zamatos nyelvezettel adta elő végtelen mesesorait, valami egyedi stílusban, roppant izgalmas fordulatokkal. Az asszony Mórról származhatott, egy ideig ott is lakhattak, azután költözhettek Budapestre. Mórról sokszor szereztek bort, de szinte végtelen sorát adták elő a móri történeteknek. Simonbácsi valahonnan Szolnok környékéről származott, talán Dévaványáról. Így aztán kicsit édesanyának lelkileg "földije" is volt, sok közös ügyről tudtak beszélgetni. Tüzér volt a katonaságnál. Háborúban sohase volt, de a katonatörténetei valódi hadihelyzeteket idéztek. Beszélt lőgyakorlatokról, balesetekről, meg mindenféle kaszárnya és táborélményről. A házban segéd-házfelügyelők voltak, amikor szüleim hármunk mellett kevésbé tudták a házfelügyelőséget ellátni, például húgom és öcsém születésekor. Valamikor a 40-es évek elején spórolt pénzükből földet vettek Pest határában (lehet, hogy Rákoshegyen, vagy Rákoskert külterületén). Ott gazdálkodtak, egy egyszobás házban laktak. Életük azt példázza, hogy egy igazi parasztember nem tud meglenni föld nélkül. Jobb életmód az ő számára a föld megművelése bármi áron, mint a városi "tedd ezt-tedd azt" munkalehetőség. Egyszer a 40-es években meglátogattuk őket, vonattal kellett odautaznunk. Hosszú volt az utazás, érdekes volt az egyszerű élet, de a mi számunkra, gyerekek számára ez az életmód volt idegen.

 

 

            Temesiék            Fery Oszkár utca - Kisbácsiék - Simonék - Temesiék - Gyurka bácsi - Holczer trafikosnéni - Lakók -

(Sirály utca - Szaletli - Zöldy bácsi - Keleti front - Bérmaapa - Facebook - Halál)

 

 

Húgom Öcsivel 1942-ben, és egy kerti védőtető (szaletli)

 

Házmesterek voltak a Sirály utcában. Megismerkedésünk érdekes volt. Még alig tudtam beszélni, parányi emberke voltam. Sokszor szaladgáltam a műhely előtt, az utcán játszottam. Egy csaknem velem egykorú kislány szokott édesanyjával arra sétálni. A kislány mindég szaladt felém, én ilyenkor ijedten menekültem előle, ő pedig szaladt utánam. Én futottam be a műhelybe: "Jön a Baba!" felkiáltással. Szüleink összeismerkedtek és igen szoros kapcsolatba kerültek. Sokszor látogattunk egymáshoz, születésnapokat együtt ünnepeltünk. Mi csaknem minden hétvégén ellátogattunk hozzájuk, mert mi gyerekek a kertben zavartalanul játszhattunk. A Sirály utcában, egy kertes házban voltak házfelügyelők, de a férj közben vasutas is volt. A nagy kert kiváló játszótér volt számunkra. Sok gyümölcsfa közt zöldséges ágyások terültek el, de a fő attrakció számunkra, gyerekek számára a kert közepén álló szaletli volt. Ide az eső ellen sok kerti eszközt (szerszámokat, talicskát, permetező felszereléseket) tároltak be, de padok, nyugágyak, fonott bútorok is ide voltak bezsúfolva. Sok felfedeznivaló és sok búvóhely adódott ebben a pici építményben. A kert közepén bőséges terület maradt szabadon. Ezen a füves részen lehetett napozni, heverészni. A ház és kert között bő tér kínált labdázásra lehetőséget. Nagyon sok búvóhely adódott a nagy területen és a házban a bújócskára. Ki is használtuk ezeket a lehetőségeket. Csak a Zöldyék teraszával volt konfliktusunk, ott ugyanis tiltották a játékot. Három lakó volt ugyanis a házban. A ház egyik vége felől lakott az emeleten az egyik család, a másik vége felől Zöldy bácsiék laktak. Nekik a bejáratuk előtt nagy teraszuk volt, talán ők voltak a háztulajdonosok is. Az ostrom után Zöldy bácsival igen komoly kapcsolatom volt, ő tett eszperantistává. De egyelőre térjünk vissza a Temesi családhoz. A férfi, Temesi Antal később a bérmaapám lett. Ez a bérmaapaság formális volt, mert a bérmálás idejében éppen a keleti fronton szolgált, édesapám helyettesítette. Egyszer jött haza szabadságra, majd visszatérve a frontra, sajnos eltűnt.

 

"Öcsi" 1943-ban, 1955-ben katonaként, és 2011-ben, halála előtt egyedül, valamint feleségével

 

Temesiéknek két gyermekük volt. A lányuk, a "Baba" (Temesi Erzsi) után még egy fiuk született, Antal (őt csak egyszerűen Öcsinek hívtuk), aki szinte testvérként gyakran tartózkodott nálunk. Húgommal volt egyidős, rendszeresen velünk kirándult, igen jó barátom lett. Nem volt jó tanuló, de nekem igen jó pajtásom volt, egészen 1945-ig. Az ostrom után már nem nagyon volt kapcsolat a két család között.  Később -- 1955 tájban -- egy alkalommal, katonaideje alatt meglátogatott Öcsi minket, ám akkor én már fiatalember voltam, teljesen eltérő lelki beállítottsággal. Csak néhány szót tudtunk váltani, nem volt semmi közös témánk. Erzsivel nem volt szorosabb kapcsolatunk, de a "Baba" becenév rajtaragadt, még házas korában is Babának becézték. Utoljára villamoskalauz volt, amikor találkoztam vele. Szolgálatban volt, vele sem sokat beszélgettünk. A háború után a Sirály utcában, a szomszédjukban épült emeletes ház házmesterségét vállalták el. Átköltöztek az új épületbe. Ekkor már nem tartotta egymással a kapcsolatot a két család, az új házmesterlakásban egyszer látogattuk meg őket. 1955 utáni időktől semmit se hallottunk egymásról. 2012-ben Öcsi a Facebookon jelentkezett be, kérdezve, hogy én vagyok-e a régi ismerős. Nem sikerült helyreállítani most se a gyermekkori barátságot. Még ugyanebben az évben a közösségi oldalon szereztem tudomást haláláról.

 

 

            Gyurka bácsi            Fery Oszkár utca - Kisbácsiék - Simonék - Temesiék - Gyurka bácsi - Holczer trafikosnéni - Lakók -

(Kisebbségi érzés - Pék - Hadifogság - Szántó - Lidi néni - Öngyilkos lett - Örökségi eljárás)

 

Gyurka bácsi és egy  vásári perecárús, amilyen Gyurka bácsi lehetett.

 

Édesapa öccse, Rieth György 1914-ben Budakeszin született, családunk tiszta sváb volt. A falusi elvárásoknak megfelelően Gyurka bácsi sem volt buzgó tanuló, talán négy elemit végzett. Magyarul is csak igen erős sváb akcentussal beszélt, élete végéig megőrzött egy nagyfokú kisebbségi érzést. Gyakran mondogatta, hogy ő csak egy "buta sváb", akivel bárki bármit megtehet. Ennek ellenére, amit eltervezett azt minden fórumon kijárta. Ő is elkerült 1930 tájékán a faluból, de a családdal nem szakadt meg a kapcsolata. Még földterületek is voltak a nevén, amiket valószínűleg nem művelt, de valakinek (vagy talán a rokonságnak) művelésre kiadta, vagy bérbe adta.

 

Pesten pékségben dolgozott, munkásszállásokon lakott. Nem szerzett szakképzettséget, csak betanított munkákat végzett. Sokszor mesélt arról, hogy kétszersültet, vagy kenyeret készít. Nagy munkaereje volt, szívesen vállalta a legnehezebb munkákat is a sütödékben. Gyakran zsákolt, vagy csillét mozgatott. Hétvégén aztán sportpályákon, vagy a Városligetben mint mozgóárus perecet, pogácsát, sajtos süteményt árult. Nyakába akasztott kínáló tálcával járt le-föl, mint más perecárus, és kínálta portékáit (de ő sohase volt szakálas!).  Édesapával szerették egymást, rendszeresen ellátogatott hozzánk. Ilyenkor nagy kosár pacsnival, pogácsával és más pék-finomsággal állított be hozzánk. Miközben mi gyerekek teleszájal majszoltuk a finom csemegéket, ők édesapával svábul beszélgettek, vitatkoztak. Soha nem tudtuk meg, hogy miről tárgyaltak, de legtöbbször jó alaposan összevesztek. Gyurka bácsi meglehetősen hirtelen haragú, indulatos, sértődékeny ember volt. Ha nem adtak neki igazat, dúlva-fúlva elviharzott, maga után becsapta az ajtót, ilyenkor egy időre nem láttuk, de aztán -- mintha mise történt volna korábban -- szívélyesen állított be a nagy kosarával. És akkor következett egy újabb hosszú sváb beszélgetés köztük. Ostrom előtt kétszer látogattam meg pékségben, egyszer Újpesten, egyszer pedig a Pálya utcai sütődében.

 

Hadifogságból így érkezett haza. A telkét és "házát"

 néhányszor meglátogattuk, amikor Máriamakk felé kirándultunk

 

A háborúban, 1943-ban munkaszolgálatosnak hívták be, onnan hosszú hadifogságba került. Mi -- a földjeinek az elvételét és kiosztását elkerülendő -- a szőlőjét és két szántóját művelgettük és így megmentettük számára. Pestről napi gyakorisággal jártunk ki gyalog ásni, öntözni. A hadifogságból való szabadulása után egy ideig nálunk lakott, attól kezdve csak kenyérgyárban dolgozott. Egyszer baleset érte: két csille közé szorult a keze. Bekötött, dagadt kézzel is bejárt dolgozni: "Ahogy jött, majd el is múlik" -- mondogatta semmibe véve sérülését. Földjeit eladta, és csak egyet, a Makkos-Mária határában levő szántót művelte. A falu abba az irányba is terjeszkedett, utak, nyaralók épültek a környéken. Gyurka bácsi is körül kerítette a földterületét, gyümölcsössé és veteményes kertté alakította. Szerkamrát épített a közepébe. Közben mindkét szomszédos telken egy-egy villa épült, jómódú katonatisztek voltak az új szomszédok. Azokkal sok konfliktusa volt Gyurka bácsinak, mert azok szerették volna megvenni tőle a földjét, hiszen ezek a telkek keskeny nadrágszíj-parcellák voltak. Érthető volt a szomszédok törekvése, hogy ilyen-olyan ürüggyel megszerezzék az ő területét is és így a telkük bőséges villa-kertté alakulhasson. Mindent megtettek ellene: feljelentették, hogy nem permetez, hogy keveset gyomlál, hogy rohasztja a gyümölcsét a fán, meg még ki tudja mi mindenért. Gyurka bácsi keményen ellenállt a szomszédok spekulációinak. Művelgette kis birtokát, szinte hetenként beállított hozzánk és rendszeresen hozott a terméséből.

 

 

Gyurka bácsi Lidi nénivel

 

Kis Lidiát vette el feleségül, aki Pakson, 1914-ben született. Egyidősek voltak. Lidi néni takarítónő volt a Szabó Ervin Könyvtár központjában, a Kálvin térnél. Ő is egyszerű ember volt, aki nagyon szégyellte egyszerűségét. Kitűnő társa volt Gyurka bácsinak. Az egyre szaporodó testi bajokban segítője, ápolója volt, a problémáiban tanácsadó és vitatkozó társa volt, otthonuknak gondos fenntartója és fejlesztője volt. Először egy utcáról nyíló pincelakásba költöztek a Práter utcába, majd a Tömő utcában kaptak egy komfort nélküli szoba-konyhás lakást. A betegségek miatt már nem tudta a kemény fizikai munkával járó pékségi munkákat vállalni, ekkoriban a Klinikákon dolgozott. Hozta-vitte a leleteket, vezette, kísérte a betegeket, afféle mindenes volt. Ez tetszett is neki, de a főnökei is meg voltak elégedve vele. Lidi néni 1990-ben meghalt, Pakson temették el. Sokat küzdöttünk a jóvátételi ügyeinek intézésével. A hadifogság miatt jelentős összeg járt ugyan neki, de a pénz megszerzése töménytelen adminisztrációval és buktatóval járt. Lidi néni paksi rokonai ebben az időben nagyon rászálltak Gyurka bácsira. A lakás megszerzése érdekében eltartási szerződést akartak vele kötni, Paksra akarták vinni egy számára nem kívánatos környezetbe, jelentős takarékbetétjét (csaknem négy millió forint betéte volt) "kölcsönbe" szerették volna kérni. Gyurka bácsi sokat vergődött, de a rokonokat nem tudta lerázni.

 

1998. júniusának végén halva találták a lakásán. A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett, az ajtókilincsre akasztotta fel magát. A lakásban nem látszott semmi idegenkezűség, látszólag minden érintetlen volt. Számomra csak az volt a furcsa hogy összegyűjtött pénze és a takarékbetétkönyvei mind eltűntek, pedig a lakás legkülönbözőbb pontjain voltak eldugva. Vagy ő adta át ezeket egy rablónak, vagy ismerős rabolta ki a nagybátyámat (olyan ember, aki tudta, hogy hova vannak eldugva az értékek). A csalódottság, elkeseredés, reménytelenség vihette az öngyilkosságba, ha tényleg öngyilkos lett, de én még az idegenkezűséget is el tudom képzelni, vagyis a gyilkosságot... Az örökségi eljárást -- Gyurka bácsi végakaratának megfelelően -- én intéztem. Kemény ügy volt, mert az örökség 24 részre oszlott, ebből 9 fő Németországban él, 12-en Paksiak, mi hárman (Rózsi, Laci és jómagam) voltunk családtagok. A telek eladása és a költségek elosztása után kétmillió kétszázötvenezer forint örökséget osztottunk el. Szomorú kötelezettség volt. bonyolult és nehéz feladat volt az ügyek intézése, de Gyurka bácsi végakarata előtt meghajoltam.

 

 

            Holczer trafikosnéni            Fery Oszkár utca - Kisbácsiék - Simonék - Temesiék - Gyurka bácsi - Holczer trafikosnéni - Lakók -

(Trafik - Nagymama - Raccsolás - Hímzés)

 

A trafiknak körülbelül ilyen táblái voltak az utcán, és az üzlet belseje csaknem pont ilyen volt.

 

A házban volt egy "trafik". Holczer néni vezette, egy hadiözvegy. Az első világháború előtt jómódú család lehettek, de a háború kegyetlensége elvette férjét. Sokan jártak így. Őket az állam kárpótolta azzal, hogy egy kis üzletet bocsátott rendelkezésükre, ahol méltányos jövedelemre tehettek szert. Sok mindenfélét árultak a trafikokban. No elsősorban természetesen dohányárut, de lehetett itt kapni levélpapírt, füzetet, különféle irodaszereket is. Kellemes illat töltötte meg az üzletet, a polcokon a különböző áruk színes sora kínálta magát a vevőknek. Hasonlított a mellékelt képhez a mi trafikunk. Nagy forgalma volt ugyan, de ezek a vásárlók csak ritkán hoztak számottevő bevételt. Ugyanis az akkori gyakorlat szerint a különböző cigarettákat rendszerint darabonként vásárolták. No, de a sok kicsi sokra megy. A sok futó vásárló azért megfelelő jövedelmet biztosított a trafikos néninek. Nem gazdagodott ugyan meg a trafik forgalmából, de biztos bevételt azért elért, és nem is unatkozott vevőre várva. Nagyon szeretett és én is őt. Sokat voltam nála, a családban úgy mondtuk, hogy a "nagymamánál" vagyok. A lábánál ültem a pult alatt, ott tettem vettem, nézegettem valamit, vagy beszélgettem a trafikos nénivel. A vevők nem láthattak, nem is tudták, hogy ott vagyok. Amikor ketten voltunk a boltban beszélgettünk egymással, nagyon értette a gyermeki nyelvemet. Játszadoztam ott valamivel, de rengeteget tanultam is tőle. Édesanyám mellett ő is tanított imádkozni, hívő katolikus volt. Ebben az időszakban tőle tanultam az "imókázzunk" kérést. Holczer "nagymama" jó pedagógus volt, valószínűleg pedagógus családból is származott. Valamilyen fokon rokona volt az elsős tanító nénim, a Piroska néni is, de rokona volt a Német Bandi édesanyja is, aki a Tanítóképzőben tanított, sőt rokonuk volt a szemináriumi rektorom is.

 

Szenvedélyesen hímeztem hasonló terítőket

 

Holczer nagymamának óriási érdeme volt abban, hogy megtanított helyesen beszélni. Leszoktatott a raccsolásról, ő tanított meg az "r" betűt pontosan kiejteni. Attól kezdve jó ideig iszonyatos módon ropogtatva, berregve ejtettem ki ezt az ominózus hangot, bizonyára élveztem is a megbotránkoztató nyelvpörgetést. Az igazi eredménye az volt, hogy megtanított a hímzés tudományára. Gyönyörű keresztszemes, majd később más technikájú hímzéseket tanultam tőle. Koromhoz mérten szinte tökélyre vittem ezt a mesterséget, élvezettel és nagy igyekezettel csináltam. Nagyon sokat tanultam a színekről, a szövetanyagok tulajdonságairól, a fonalak színeresztési képességéről. Kézügyességem rohamosan fejlődött, egyre nagyobb anyagokat (kispárna, terítő) hímeztem. Nem csak a szép vonalvezetést és a szépen kitöltött szirmok előállítását tanultam meg, de a fonal finom megfeszítését is elsajátítottam, így sem laza hurkok nem maradtak, és az alapanyag sem húzódott össze, hanem szép sima maradt. Megtanultam, hogy a hímzés igazi értékelő tulajdonsága a hátsó oldala. Az megmutatja a szép munkát.

 

 

            Lakók            Fery Oszkár utca - Kisbácsiék - Simonék - Temesiék - Gyurka bácsi - Holczer trafikosnéni - Lakók -

(Tóthék - Utcaseprő (Locsolókocsi - Szemetes) - Merzich tanító - Ákos Gejza - indián ruha - Csikós úr - Sterbinskiék - Horváth - Rotteridesz Ági)

 

Simonékról, Tóthékról, Holczer néniről már beszéltem valamennyit. Egyszerű kisemberek voltak, akik családunkkal rendszeres, szoros kapcsolatot tartottak. Órákig tartó beszélgetések voltak szüleimnek velük, gyermeki életemben is mint családtagok szerepeltek. Közvetlenül és a család barátjaként befolyásolták egyéniségem alakulását, és én is ilyen bizalommal néztem rájuk. Voltak azonban a ház lakói közt is olyanok, akik közvetlenül, vagy közvetve hatással voltak rám, akikkel közvetlenebb kapcsolatom volt.

 

Utcaseprő és az Erzsébet híid, valamint környéke

 

Említettem már Tóthékat. Igen egyszerű emberek voltak, ők is vidékről kerültek fel a nagyvárosba. Tóth bácsi fontos személyiség volt, utcaseprő. Otthon csak szürke egyenruhájában láttam, nagy lapátját és söprűjét csak a munkában vette fel. Fontos területe volt: az Erzsébet hídon és annak környékén szolgált. Naponta hozta a híreket a hídon történt eseményekről, mert az ő világában mindég történt valami érdekes. Beült a műhelybe, és folyt belőle a szó.  Nagyon fordulatosan mindég mesélt valami érdekességet, izgalmas eseményt. Volt úgy, hogy a villamos majdnem kiverte a kezéből a lapátját, de előfordult a gyakorlatában súlyos baleset, híres ember látása, vagy valamilyen természeti jelenség. Ezek -- az önmagukban talán mindennapi és természetes dolgok -- az ő beszámolóiban roppant nagy jelentőséget kaptak. Színesen és hosszan tudta elmesélni történeteit, és nem csak mi gyerekek, de szüleink is örömmel és a közös élmény lelkesedésével tudtuk őt hallgatni.Kicsit olyan fontos személynek látszott, mintha az övé lenne az Erzsébet híd, mintha csak neki épült volna a környéke, mintha őérte fordulnának meg ott az emberek. Érdekesen adta elő élményeit, abban az időben szinte ő volt számunkra a TV helyett az esti híradó.

 

Régi idők köztisztasági alkalmazottai

 

A mellékelt képeken bemutatom a régi utcaseprőt, locsolókocsit és szemetest. A városok közterületeinek tisztán tartása régen elsősorban a háztulajdonosok feladata volt. Ám miután a derék polgárok nem mindig végezték maradéktalanul jól a dolgukat, és Pest leginkább egy szeméttelephez kezdett hasonlítani, a főváros úgy döntött: a tereket, utcákat központilag takarítják, a lakók feladata viszont a házuk előtti járdaszakasz rendben tartása. Az utcaseprők kezdetben rabok voltak, majd a feladat magánvállalkozók kezébe került. 1856-ból való az első rendelet, amely elrendeli az úttisztítást, utcaseprést, megtiltja a szemét utcára való kidobálását, s ekkortól jár több mint 100 éven át a szemetes csengővel. 1885-től pedig már lóvontatású seprőgépet is alkalmaztak az utcák takarításában, és innentől rendszeresen locsolták is a poros utakat.

 

Merzich tanító úr az épület hátsó részében, a második emeleten lakott, három gyermeke volt. Mint pedagógus, hivatásszerűen beleavatkozott a mi nevelésünkbe. Tette ezt jószándékkal, és tényleg segítően. Ezt persze mi gyermekek nem fogadtuk jó szívvel, illetéktelennek, idegennek fogadtuk a segítőkészséget, lehetőleg elkerültük a Merzich bácsit. Ez nem volt egyszerű, hiszen órákra beült édesapa műhelyébe, sokat beszélgettek szüleimmel. Ezek a beszélgetések számomra egyáltalán nem voltak még csak hasonlíthatóak se a Simon, vagy Tóth bácsi előadásaihoz. Ebben nem voltak szaftos részletek, inkább a politika és a gazdaság volt a főtéma. Szüleim bizonyára sokat tanultak a beszélgetésekből, de ha mi közelbe kerültünk, akkor a mi nevelésünk került rögtön napirendre. Három gyermekük volt, a középső velem egykorú, a kisebbik a húgommal egyidős, a nagyobbik, egy terjedelmes lány, az pár évvel idősebb volt nálam. A két kisebb fiú a háború után néha részt vett a mi játékainkban, de igazi barátság nem alakult ki köztünk. A Merzich-féle nevelési elv nagyon mássá tette őket, kölcsönösen elhúzódtunk egymástól (de ebben a papa is jelentősen közre működött!).

 

Indián és cowboy  ideálok

 

Merzichék szomszédja egy banktisztviselő volt, Ákos Gejza (Így írta a nevét, nem tudom milyen okból. Lehet, hogy  divathóbort, de lehet hogy tényleg Gejza volt a keresztneve. Egyébként banktisztviselő volt). Volt egy velem egykorú (Géza) fia, aki nagy hatást tett rám, amikor indián ruhát kapott születésnapjára. Csodálattal és némi irigységgel néztem hatalmas tollas fejdíszét, tarka cafrangos ruháját, csodálatos forgópisztolyát (amiből krumpliból készült golyókat lehetett kilőni). Óriási indián ismeretanyaggal rendelkezett, hisz többször is kiolvasta a Nagy Indiánkönyvet. A mindaddig szóra sem érdemes fiúcska hirtelen hőssé, példaképpé vált számomra. Tüzetesen kivallattam minden részletről, gyorsan kiolvastam az osztálykönyvtár minden "szakkönyvét", ami ilyen egzotikus ismereteket közölt. Hamar kialakítottam a magam célkitűzését. Nem indián vágytam már lenni, hanem "covboj" (így fonetikusan ejtve az ismeretlen angol szó olvasatát). Annak is kellett pisztoly, de az félelmetes személyiség, akitől reszket minden bandita, amikor rákiált: "handzsup!". Szegény édesanyám varrhatta a háromszögletű kendőt, hallgathatta az álmaimat a hősi csatákról, a rivális bandákról. Sajnos forgópisztolyt -- nagy szomorúságomra -- nem kaptam, csak egy silány ismétlőpisztolyt, amibe hébe-hóba kaptam patron-szalagot. Álmaimban a mellékelt képekhez hasonlóknak láttam Gézát mint indiánt és képzeltem magamat mint cowboyt. De -- bár ennek jelentőségét én nem érzékeltem élményként -- olvasó készségem jelentősen fejlődött, és ez a talentum egy harmadikos-negyedikes nebuló életében sorsdöntő...

 

Csikós úr a félemeletről már más területen befolyásolta életemet. Akárcsak a Merzich tanítóúr, ez a Csikós úr is hatalmas tömegű ember volt, de eltérően a pedagógus lerohanó és erőszakos stílusától, ő kedvesen érdeklődő volt. Tele volt ő is tanáccsal, de azt vonzóan és roppant erős ráhatással mondta el. Ittam a véleményét. Volt egy nálam négy-hat évvel idősebb fia, akivel soha semmi dolgom sem volt, talán nem is beszélgettünk soha egymással, de Csikós úr szavai nyomán számomra példakép volt. A fiú sportszerűen, egyesületben úszott, és valószínűleg jó eredménnyel. Amikor én megtanultam úszni, és látszólag tehetséges voltam, Csikós úr rendszeresen ellátott tanácsokkal. Beszélt az úszásstílusokról, a sportszerű életről, az akarat erősítéséről, és mindezek rám igen jó hatással voltak.

 

Sok olyan lakó volt, akikre jobban odafigyeltem, de csak életük, vagy néhány cselekedetük volt alakító tényező az életemben. Felettünk laktak a Sterbinskiék, akiknek szép villájuk volt a Lejtő út tetején. Az ő előszobájukban -- valahányszor cipőt vittem hozzájuk, vagy hivatalos ügyet intéztem, és az előszobában kellett várakoznom -- mindég csodálattal néztem egy aktképet -- talán Kleopátrát próbálta modellezni -- ami ártatlan gyermek lelkemet alaposan megfertőzte. Sok kísértésem forrása lett ez a kép. -- Egy emelettel feljebb lakott egy nyugdíjas postafelügyelő családja, a Horváthék. A papa nagyon öreg volt, és nagyon beteges. Sok bajuk volt a bácsival, mert a Schiller fűszeres kirakott gyümölcsét mindég megdézsmálta, rendszeresen eltévedt séta közben, egyszer napokra eltűnt és valahol vidéken egy árokpart szélén találták meg. A lányuk egy evangélikus lelkész felesége volt, két kicsiny gyermekük volt. No, a lelkészné-asszony nem volt igazán úrilány, vagyis semmiképp sem viselkedett férjéhez méltóan. Nem volt súlyos baj vele, de erőszakos, önző és beképzelt volt. Az emberek megdöbbentek: "Hogy lehet egy ilyen nő egy lelkész felesége?". Rossz példa volt az emberek számára. -- Felettük laktak a Rotterideszék. A férfi valamilyen bankhivatalnok volt. Őnáluk a velem egykorú lányukat, Ágit kell említenem. 1940 tájékán szerelmesek voltunk egymásba. Helyes kislány volt, de csak nagyon ritkán, és rövid időre találkoztunk, pedig sok mindenről szerettünk volna beszélgetni. Leleményesen úgy hidaltuk át a problémánkat, hogy titkos levelezésbe kezdtünk. Igen ám, de a levélszekrény mi legyen. No ezt is megoldottuk. A lépcsőházban volt egy doboz, amiben elektromos vezeték ment az emeletre. Ha levettük a fedelét, egy apróra összehajtogatott levél éppen elfért a vezetékek mellett. Egy ideig vígan leveleztünk, fejlődött is számottevően mindkettőnk fogalmazási készsége. aztán édesanyám megtalálta Áginak az egyik levelét, és röviden pontot tett a szerelmünkre. Szerinte én ne álmodozzak úri lányokról. De a Jóisten is úgy határozott, hogy a Rotterideszék még jóval az ostrom előtt elköltöztek a házból, és ezzel Ági eltűnt a látókörömből.

 

            Fery Oszkár utca - Kisbácsiék - Simonék - Temesiék - Gyurka bácsi - Holczer trafikosnéni - Lakók -

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Kisgyermekkor)  <<< Vissza  Elemi iskola>>>