Rieth József

Gyermekkorom - Elemiben, óvodáról

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Elemista kor)    >>> Tovább >>>        

 

Kisgyermek - Húgom - Óvodában - Gyermekszobáink - Ismerősök -

 

Mindenfélekép jelentős esemény volt életünkben, hogy 1934. március 5-én szüleim rendezték a polgári házasságukat. Mindkettőjük erkölcsi érzékét bántotta, hogy a családjaik végletes tiltakozása miatt egy ilyen diszkriminált helyzetben éltek, de az együttélés akkori társadalmi megítélése a gyermekeket is súlyosan diszkriminálta, "törvénytelennek" minősítette. Az Egyház elzárkózott a vegyesházasságok elismerésétől, szigorú "dispenzációt" követelt, vagyis a gyermekek katolikus nevelését. Szüleim végül is -- hosszas vívódás után -- a csak polgári házasság mellett döntöttek. De döntöttek. Így eltűnt a súlyos társadalmi megítélésünk, legalább jogilag most már család lettünk. Sajnos a rokonsággal ekkor szakadt meg végleg a kapcsolat, az egyetlen Gyurka-bácsin kívül más rokont nem ismertünk, nagyszüleimet nem láthattam, szüleim csalódott bánata miatt szinte alig hallottunk a rokonságunkról. A polgári törvények szerint a vallási nevelésünk is szabályozva lett: a fiúgyermekek az apa, a leánygyermekek az anya vallását követték. Sajnos ez a megosztottság a hittan tanulmányokban is súlyosan érződött. Ekkoriban az ökumenizmus ismeretlen fogalom volt, a felekezetek ádáz harcot folytattak egymás ellen. Súlyos bűn volt egy másvallású istentiszteletén részt venni, az egyes felekezetek tagjai mint eltévelyedett nyilvános bűnösökre néztek egymásra. Mi gyerekek gyakran csoportosan csúfoltuk a másvallásúakat. Általános volt a "lóformátus" és a "pápista" jelző használata a másik vallás követőjére. A mi családunkon belül nem volt vallási nézeteltérés, mi békésen tudomásul vettük a másik másságát, édesanyám gondosan ügyelt arra, hogy mindegyikünk pontosan teljesíthesse vallási kötelezettségét. Csupán édesapám volt kirekesztve, mert ő nem áldozhatott. Lehet, hogy ez számára egyáltalán nem jelentett lelki hiányt, tudniillik -- ennek ellenére -- gondosan részt vett minden ünnep szertartásán, vallási egyesületben -- a plébánia Iparos Egyletében -- tag volt, és megkövetelte, hogy én pontosan teljesítsem vallási kötelezettségeimet és lehetőségeimet (hittan, elsőáldozás, majd rendszeres gyónás és áldozás, Szívgárda, kulturális gyermekprogramok, stb.). Soha nem okozott gondot, hogy édesanyáék húgommal az evangélikusok istentiszteletére, vasárnapi iskolájára, esetenként valamilyen rendezvényére mentek. Családunkon belül csodálatos vallásbéke uralkodott, egyenértékűnek fogadtuk el a másik vallás eltérő tanítását és vallás gyakorlását.

 

A Márvány utcai elemi iskola és (egyben) Kossuth-kereskedelmi iskola

 

Nem jártam óvodába -- nem járhattam. Szüleim szegénysége miatt nem tudták vállalni akkoriban ezt a terhet. Mert fizetni kellett a gondozásért is és az étkezésért is, ha nem is nagy összeget, de annyit, amennyit ők nem tudtak biztosítani. Az óvoda, ahova aztán húgom járt, a Fery Oszkár utca alsó szakaszán, az Alkotás utca után volt, az első ház. Földszintes udvarház jellegű épület volt, hatalmas udvarral. A kapuja akkora volt, hogy egy szénával jól megrakott szekér is befért volna rajta. Eredetileg bizonyára a gazdálkodást is szolgálta, és csak amikor óvoda lett, akkor alakították a gazdasági épületeket (raktár, pajta, istálló, lakószobák) a nevelésre, gondozásra alkalmas termekké. Óriási udvara csupasz volt, csak egy két nagy lombos fa díszelgett a kopár térség közepén. Az udvar vége találkozott a Márvány utcai iskola kétszintes udvarával, de mivel az már mélyebben, völgyben volt, ezért támfallal volt kitámasztva. Az udvar közbenső szintje a Márvány utcai kereskedelmi iskoláé volt (ma Kossuth Lajos Közgazdasági Szakközépiskola). Ez a kereskedelmi akkoriban egy épületben volt az elemi iskolával, csak külön lépcsőháza volt a két intézménynek.

 

Nem vágytam az óvodába, nem is tudtam, mi történik ott. Ami a nevelkedésemet illeti, biztosan jó hatással lett volna rám,  közösségbe kerültem volna, társakat találtam volna. Ez később húgomnál látható is volt. Ő barátkozóbb volt mint én, bár barátnője neki se sok volt. Egyszerűen azért nem, mert társadalmilag el voltunk szigetelve. Iparos gyerekek voltunk, mégpedig egy szegény kisiparos gyermekei. Társaink szülei a környéken mind jobb módú iparosok, kereskedők voltak, vagy ők is szegénységüket takargatva visszavonultan éltek. Nem tartottak zsúrokat, nem utazgattak, ruházatuk, játékaik is egyszerűek voltak, vagy sokszor nem is voltak. A néhány úri gyerek (az is az úri osztály lerobbant, szegényebb rétegéből) egymás között barátkozott, egymást látogatta, játszani, uzsonnára jártak egymáshoz. Szüleik is ráértek egymást látogatni. Az óvodai közös foglalkozások egy kicsit feloldották ezt a társadalmi elkülönültséget, de általában a futkározás és beszélgetések idejére a gyermekcsoportok a vagyoni helyzetük szerint váltak szét. Ez a barátságok és ismeretségi körök alapján spontán alakult ki, bár a gyerekek hajlamosak voltak ezeken a korlátokon túltenni magukat, és alakultak barátságok igen eltérő társadalmi osztályokhoz tartozó gyermekek között is. Ezek a barátságok azonban rövid életűek voltak, a szülők mindkét oldalról igyekeztek gyorsan elvonni a gyermekeket ettől a "méltatlan" kapcsolattól. Mi gyerekek gyorsan megtanultuk, hol a társadalmi helyünk, és bár éreztünk bizonyos fokú irigységet, vágyakozást, vonzalmat a másik iránt, de békésen megvoltunk a magunk szerepében, a szüleink által diktált viselkedési formákban.

 

 

            Húgomról            Kisgyermek - Húgom - Óvodában - Gyermekszobáink - Ismerősök -

(Csukamáj-olaj - Szobatisztaság - Bili - Betegségek -)

 

Rózsi húgom 1934-ben született. Zsuzsi húgom hírtelen és igen korai halála után már nagyon várták szüleim az érkezését. Mivel Borbála napon született, édesapám még nagylány korában is Bogyinak becézte. Nagyon jól megvoltunk egymással, a három éves korkülönbség bennem nem irigységet, vagy féltékenységet váltott ki, hanem egy óvó, segítő testvér gondoskodását. Ez a pártfogó magatartás megmaradt bennem egészen kamaszkoromig.

 

Édesapámmal és húgommal egy vásári fotón, és húgom

 

Kishúgomról a legrégibb emlékem a görbe lába. Szinte teljesen "O" alakban görbültek a piciny gyermek gyenge lábai a D-vitamin hiánya miatt. Ő is kapott volna csukamáj olajat a Stefániában -- mint évekkel korábban én is -- csakhogy ő nem szerette ezt a szerintem kitűnő ízű gyógyszert. Hatalmas küzdelmek, prüszkölés, öklendezés volt a beadási kísérletek eredménye. Persze, idővel a csontjai megerősödtek, és szép formás lábakkal rendelkező kis hölgy lett belőle, ezt a mellékelt képekről is meg lehet állapítani. A görbe lába a futkosásban egyáltalán nem akadályozta, mint ahogy annak idején én is vígan szaladgáltam az otrombán karika lábaimmal, anélkül, hogy összeakadtak volna.

 

Egy bili és boldog "trónolás"

 

A húgomnál is lassan ment a szobatisztaságra szoktatás, bár különösebb konfliktusok nélkül. Pontosabban a gondot egészen más jelentette. Nem nagyon kellett erőltetni ugyanis a bilin ülést, szívesen és soká ült rajta, ám nagyon gyakran eredmény nélkül. "Trónolás" közben játszadozott, sőt közlekedett. Mesterien és gyorsan haladt az éjjelit riszálva. Emiatt aztán sokszor kikapott, különösen amikor a műhelyben jelent meg az egyfülűn utazva, egy vevő -- vagy ahogy mi mondtuk, egy "kuncsaft" -- jelenlétében. Már pedig ő aztán szerette a nyilvános szereplést, még ilyen intim körülmények közt is. A vevők általában kedves helyzetnek találták a megjelenését (azt nem tudom, hogy magukban mit gondoltak), de a szüleim rendkívül rossz néven vették. Édesapámtól Rózsi többször is nagyon kikapott.

 

Konflis, az egykori "taxi" pótlék

 

Rózsi húgom gyakran volt beteg. Szinte több időt töltött betegen otthon, mint az óvodában. Élénk emléket hagyott bennem, hogy húgom egy karácsony alkalmával a karácsonyfa alatt feküdt nagyon betegen. Családunkban a betegség komoly csapás volt, mert betegbiztosításunk nem lévén, csak magán úton hívhattunk orvost, akinek a honoráriuma tekintélyes volt. Persze, amikor a helyzet nagyon komoly volt, kellett orvost hívnunk. Volt egy ismerős orvos a Mészáros utcában, aki a házba egy lakóhoz rendszeresen járt. Nem volt a szüleim barátja, de igen jóakaratú volt hozzájuk. Valószínűleg azért, mert szüleim gyakran segítőkészen segítették azt a bizonyos lakót, ha gyorsan kellett gyógyszert hozni a patikából, vagy valami más szükséges segítség adódott. Időnként ezt a doktort hívták szüleim, de mindég csak halaszthatatlan baj esetén. Egyszer egy új cipőt kellett édesapámnak készítenie a honorárium ellenében, a cipő költsége azonban teljes anyagi csődöt jelentett számunkra. A doktor igen jómódú, valószínűleg neves orvosprofesszor volt. Mindig konflis kocsival hozatta magát, ha a házba jött, és ez nekünk gyerekeknek nagy élmény volt. Ismerkedhettünk a lovakkal, néha még meg is simogathattuk őket. A 30-as évek közepéig taxi helyett a fiáker, vagy konflis volt az egyéni szállítóeszköz. Számomra a kocsi mindég rejtegetett néhány technikai problémát is, amit a kocsissal igyekeztem lehetőleg alaposan megbeszélni. Érdeklődésemet többnyire szívesen fogadták, és általában bőséges felvilágosítást kaptam ezektől az egyébként nem túl sokra becsült dolgozófajtától. Tény, hogy sok közülük megérdemelte a "kocsis" jelzőt, minden pejoratív súlyával együtt, de gyerekkel szemben (különösen ha megbecsülő érdeklődést tapasztaltak) általában bőséges felvilágosítással szolgáltak.

 

 

            Óvodába jár a húgom            Kisgyermek - Húgom - Óvodában - Gyermekszobáink - Ismerősök -

(Szegénységi bizonyítvány - )

 

Családi kép a műhely előtt (a sámlin űlő Simonnénivel), és a kertészetben pihenés

 

Az óvodai tanulás azt eredményezte Rózsinál, hogy egyre másra hordta haza a legkülönbözőbb fertőző betegséget. A betegségek sora igen változatos volt: kanyaró, skarlát, diftéria, hasmenés és még ki tudja mi minden. Természetesen én azonnal megkaptam tőle minden nyavalyát, ami fertőzéssel terjedhet. Szegény szüleimnek jócskán kijutott a kúrálásból, az aggodalomból, de a gyógyszerköltségekből is. Ekkoriban már állandó volt édesanyám látogatása az elöljáróságon, szinte folyamatosan kérték az úgy nevezett "szegénységi bizonyítványt", ami azt igazolta, hogy jövedelmük nem elegendő a család ellátására. Tulajdonképpen húgomnak az óvoda látogatása is ennek a nem túl büszkeségre ösztönző okiratnak volt köszönhető. De hát ilyen a szegénység. A cipőjavítás egyre kevesebb volt, új cipő készítés alig-alig adódott, mi gyermekek pedig már ketten voltunk. Ha édesapa kapott volna új lábbelire megrendelést, az adott volna tisztességes bevételt. Gyakori látogatónk volt a végrehajtó is, mert édesapám nem tudta befizetni az adóját időre. Hol az ágyat, hol az asztalt foglalta le a végrehajtó szüleim nagy bánatára. Szerencsére mindég sikerült a tartozást aránylag hamar megfizetni, így a lefoglalt bútor megmenekült, de a késedelmi kamatokkal meg az új befizetési kötelezettséggel már ismét restanciában voltunk. Egy idő után, a szegénység szorítása és a betegségek súlya alatt már Rózsi sem járt tovább az óvodába. Pótolta az utca másik oldalán, a kertészetben tölthető idő.

 

 

            "Gyermekszobáink"            Kisgyermek - Húgom - Óvodában - Gyermekszobáink - Ismerősök -

(Utcagyerek - Kertészet - Erődépítés - Öserdő - Balogh-villa - Pisztoly - Pofon - Rendőr - Házmesterlakás - Rét - Németvölgyi árok -)

 

Persze a szó szoros értelmében nem volt gyermekszobánk. Amiről itt beszélek, az a gyermekszoba pótléka volt, és tulajdonképpen egy félig "utcagyerek" (ez én vagyok) szellemi-lelki fejlődésének vázlata. Nem voltam a szó valódi, mostani értelmében vett utcagyerek. Akkoriban az utcagyerek tolvajt, csavargót jelentett. Állandó és szigorú ellenőrzés alatt nőttem fel, szüleim gondosan megválogatták a játszótársaimat, a pajtásaimat. A maguk részéről megpróbálták biztosítani számunkra a gondtalan játszás biztonságos feltételeit. Ez a műhely-lakásban nem volt lehetséges az igen szűkös hely miatt, még akkor sem, amikor -- a növekedésünk és számbeli gyarapodásunk okán -- a helyiség háromnegyedét választották már le lakás céljára egy spanyolfallal. Kénytelenek voltak az utca felé terjeszkedni, vagyis mi gyermekek az utcára kerültünk. De ez az akkori forgalmi viszonyok között nem is jelentett különösebb problémát. Csak nagy ritkán döcögött arra egy-egy lovas kocsi, autó pedig abban az időben felénk nagy ritkaság számba ment. A forgalom csak a harmincas évek vége felé kezdett valamelyest növekedni, akkoriban szűnt meg az utcánk kisvárosias jellege. Itt azonban még csak 1934-35 környékén járunk. Természetesen rossz idő esetén, vagy télen beszorultunk a szűk helyre, de egyébként az utcán volt mód a jó levegő és gondtalan játék együttes élvezetére. Egy ideig a műhely kirakata előtt lehettem, kis összehajtható széken, vagy sámlin ültem a hokedli mint "asztal" mellett.

 

Szerettem az ajtónk előtt hokedlin játszani. Nem nagyon igényeltem nagyobb mozgásteret. Időnként figyeltem az utca eseményeit -- mert ott mindég történt valami -- de általában a hokedlin rajzolgattam, vagy egy játékommal álmodoztam. Kevés játékom volt, azok is általában sérültek, de a lényeg a hozzájuk tartozó terv, elképzelt esemény volt. Csodálatos történetek kerekedtek ki egy roncs autó, hajó, vagy repülőtologatása, emelgetése közben. Nagy utazások, fantasztikus kalandok. A fantáziám ismeretlen, új világokba repített, színes környezettel vett körül. Elképzelt hegyek, völgyek, tavak, rétek váltakoztak, teltek meg ismeretlen szerkentyűkkel, néha szörnyekkel, de gyakran haverokkal, tündérekkel. Ám Szabó méltóságos asszony, szigorú háziasszonyunk megtiltotta a tartós ott tartózkodást, talán a ház összképét rontottam. Mivel lassanként már fel is cseperedtem, szüleim tágabb gyeplőre engedhettek.

 

Gyakran ültettek át szüleim ezentúl az utca túloldalára, szemben az üzlethelyiséggel. Így édesapám a "pangli" mellől mindég láthatott, de édesanyám is a kirakat üvegén keresztül szemmel tarthatott. Szerettem ott ücsörögni, mert a kanyarodó utcát is jobban átláthattam, a gyalogos forgalom pedig ezen az oldalon igen ritka volt. (No meg aztán az eltávolodásnak is volt valami varázsa, kezdtem nagyfiúnak érezni magamat:) Kedvenc tanyám volt a Dusovskyék villája sarkánál, a hatalmas jegenyenyárfa alatt, vagy szemben  velünk a kertészet kapujánál. Néha a kertészetben is pihenhettünk, amikor a kertészet nem üzemelt, és új bérlő még nem jelentkezett. Ilyenkor a tulajdonos bácsi megengedte a kertészet utca felöli részének használatát. A kert kapujának a közelében. egy  hatalmas cseresznyefa alatt kialakult kis tisztáson játszhattam egy pokrócon. Ebben a kertészetben élveztem a játékot. Emlékszem, talán négy-öt éves lehettem, ekkoriban alakult ki bennem egy hatalmas vágyakozás az erődépítésre. Kis lapátommal gödröt mélyítettem a kertészet lazára művelt kiváló talajába. A kiásott földet körbe, de elsősorban az utca felől egy talán fél méter magas fallá igyekeztem paskolni. Így egy jól körülhatárolt birodalmat nyertem, egy picinyke, talán egy négyzetméteres szoba vázlatát, aminek nem volt ugyan teteje, sem padlója, sőt még a kert felőli fal se létezett, viszont az én jelképes birodalmam volt, és jól elhatárolt az emberek tekintetétől (már nem emlékszem, de talán szüleim figyelő tekintetétől is). Én viszont éberen szemmel tarthattam, de figyeltem is a kinti világot, az utca forgalmát, az embereket. Egy jókora üvegcserépből még ablakot is építettem az "erőd" falába. Sajnos ez a kertészetes kempingezés roppant időszakos volt, teljesen rendszertelenül vették bérbe a telket bérlők, de akkor zöldség vagy virágkertészet lett, és nekünk azokban az években nem lehetett belépni a kapun.

 

Időnként tehát a kertészetben kempingezhettünk. Amikor nem volt bérlője a kertészetnek, akkor általában a tulajdonos megengedte a kertészet használatát. Kárt nem okoztunk, rendszerint a kert első részében játszottunk, ott is a bejárat közelében álló nagy, öreg cseresznyefa alatt. Ezen a részen volt egy kis füvesen hagyott terület, a kertészet kocsi-beállónak használta. Itt kellemes illatú, magas fűben, leterített pokrócon szoktunk üldögélni, játszani. Ez a kontaktus a természettel, folyamatosan ébren tartotta a természet iránti szeretetet bennem és testvéreimben is. Sokszor lelopakodtunk a kert végébe. Ott igazából csak egy bokros, bozótos kis vadont találtunk. Valamikor ott volt egy kis árok, amely eső után a Márvány utca felé vitte el a környék csapadékának vizét. A harmincas években ez az árok már vizet sem kapott -- a csatornák elvezették a vizet --, a Márvány utca felé is lezárta a völgyet az Ugócsa utcai mozi, az ASTRA épülete, de itt a kert végében megmaradt a feltöltetlen töbör szerű mélyedés, sok csalánnal, néhány bokorral, sűrű bozóttal. Nem volt különösebben érdekes ez a gödör, de néha meglátogattuk, és mindég nyújtott valami felfedezni valót, egy-egy bogarat, virágot. Számomra az őserdő különlegessége volt ez a tenyérnyi vadon.

 

A Balogh-villáéhoz hasonló támfalak

 

Lassan én is növekedtem, megbízhatóbbá váltam és akkor új játszóteret kaptam. A Balogh-villa kertjének volt egy támfal-lábazata, egy kb. másfél méternyi magasságú támfal volt a kert alsó végénél. Mivel az utcánk lejtős volt, a villa részére a támfal mögötti feltöltéssel biztosíthatták a sík terepet. (Nincs képem erről a támfalról, de hasonló támfal-védő lomb együttest mutatok a mellékelt képeken. hasonló volt némiképp az én birodalmam is.) A támfal alja még egy huszonöt-harminc centis külön lábazatot is kapott, talán egykor, a villa építése előtt az tartotta a telek rézsűjét. A szemközti oldal járdája ugyanis három sávra tagolódott. Az úttest melletti rész földes, füves sáv volt, csaknem egy méter széles. Ezen a sávon valamikor fasor állt. Az én kisgyermekkoromban már csak itt-ott állt fa, csak egy füves-gazos sáv volt, viszont ezen a részen álltak a gázlámpák, majd később a közvilágítás vas tartóoszlopai.. A kerítések felöli oldalon szintén földsáv húzódott, mintegy harminc-negyven centi széles. A középső részen nagy bazaltkockák voltak lerakva. Ez volt a sármentes járdafelület. A járdafelület mellett a csupasz földsáv helyett egy kb. harminc centi magas nagy bazaltkockákból alakított lépcsőszerű párkány alakult ki, ezen a sávon volt  egy széles, kb. huszonöt centinyi kopár földsáv. Erre a jócskán elmosott, megsüllyedt földsávra szereztem én homokot, és máris kész volt az én homokozóm. A kerítés felől hatalmas orgonabokor borult erre párkányvégződésre, mint egy kunyhó. Itt ebben az intim szögletben nagyon szerettem üldögélni, homokozni, játszani.

 

Egyszer volt egy pisztolyom. Papírszalag közé fogott durranó töltettel hosszú sorozatokat lehetett vele eldurrogtatni. Nekem ez csak néha-néha sikerült, ugyanis csak nagy ritkán kaptam pénzt a szalagra, többnyire üresen csattogtattam a fegyvert, hozzáképzelve a durrogást. Büszke voltam erre a kincsre, élvezettel csattogtattam, gyermeki fantáziával nagy kalandokba keveredtem, például a Balogh-villa kerítésének résén át "vadásztam". Nem sokáig tartott kalandom. Váratlanul egy mérges ember ember kijött a kertből és pofon vágott. Éktelenül kiabált hogy ne dobáljak többet, mert akkor mi lesz..., mit csinál velem... Igazságtalan volt, hiszen egyáltalán nem dobáltam, de ezt hiába mondtam neki és az igazságtalan pofon igencsak fájt. Nem testileg, hanem inkább a lelkemnek. Otthon nem mertem szólni -- ugyanis éreztem, hogy a pisztolycsattogtatás biztosan idegesítette a kert dühös dolgozóját, meg aztán lehet, hogy suhancok tényleg dobáltak rá. De az igazságtalan pofon akkor is aránytalan és megalázó volt. Naiv fejjel a Gyermekvédő Ligán törtem a fejem. Jó lett volna feljelenteni, ám a leghalványabb elképzelésem se volt a feljelentés mikéntjéről. Csak biztosan tudtam egy ilyen Liga létezéséről. Fogalmam se volt a Liga szerepéről. Az ugyanis az árva, utcára került gyermekek intézetbe helyezését, állami gondozását intézte. Mart a bosszúállás gondolata. Ez ellen az ember ellen sokféle merényletet terveztem, pisztollyal, puskával, bombával, meg még ki emlékezhet rá, hányféle más kegyetlen módon.

 

Így nézett ki egy rendőr akkoriban

 

Szívesen egy hatalmas fához kötöttem volna, haditáncot járva táncoltam volna körül. Az elégtétel számomra egész véletlenül, teljesen más formában következett be. Óriási ribilliót jelentett a csendes, nyugodt utcánk lakói számára egy utcai verekedés, aminek ez az ember volt a támadója. Valószínűleg iszákos lehetett az illető, az okra sem emlékszem, sőt a verekedésnek se voltam tanúja. Én már csak az intézkedő rendőr jegyzetelésére szaladtam elő valahonnan, és álltam be a bámészkodók gyűrűjébe. A rendőr végül szíjra fűzve vitte el a még mindig dühöngő embert. Nagy kárörömet éreztünk mi nézők. Én személyes elégtételnek éreztem az előállítását, a környék lakói pedig a békés hétköznapok helyreállását, a rend és nyugalom biztosításának örültek. Megerősödött bennem a rendőrségbe vetett bizalmam. A régi emlék -- kisgyermeki elveszésem és az akkori rendőr értetlensége -- átszíneződött, éreztem a rend őreinek fontosságát, szükségességüket a társadalom nyugalmának és biztonságának védelmében.

 

Egyes időszakokban szüleim elvállalták az épületünk házmesteri teendőit. Házmesterlakásként a kapu alatti kis ablaktalan szoba járt mint természetbeni szolgáltatás. Ez óriási segítség volt nekünk a műhelybeli szorultságunk könnyítésére. A műhely zsúfoltsága után itt szabadabban tudtunk játszani, később tanulni. Szerettem ezt a levegőtlen kis kuckót, ami alig volt tíz négyzetméternyi, de csöndes volt, és egy asztalos, egy ágyas, egy székes szolid berendezettségével  határozottan tágas volt számomra.

 

Vasárnap délutánonként a család rendszeresen kijárt a Németvölgyi Temető mellé a rétre játszani, de néha még még hétköznap is kimentünk édesanyámmal és húgommal. A rét közepén, hatalmas lapulevelek és egy bokor társaságában szüleim berendeztek nekünk egy kis homokozót. Ez egy kis gödör volt, amibe valamelyik építkezésről bányahomokot vitt édesapám. Húgommal nagyon szerettünk itt homokozni, futkostunk a réten. A rét mellett akkor még fedetlenül folyt a Németvölgyi árok, benne a Farkasrétről és a Mártonhegyről eredő satnya erecske vize folydogált. Sajnos a homokunkat a környékbeli fiúk rendszeresen szétszórták, vagy bepiszkolták, hiszen ők is szerettek játszani, de máskép, és persze akkor, amikor mi nem voltunk ott. Nagy élmény volt, amikor az árokba a kis vödrünkben földet hordtunk és azzal építettünk gátat. Az erecske vize lassanként összegyűlt és az így felduzzasztott vízbe még bele is feküdtünk. A meleg nyárban nagyon jól esett a friss patakvízben pancsolni. Hát ami azt illeti, a gátat hamar elmosta a víz, de a pancsolás kellemes emlék maradt. Egyszer az árok mellett egy döglött kutyát találtunk. Az ott talált vasakkal gödröt kapartunk és a tetemet beletakartuk.

 

 

            Ismerősök iskolás korom előtt            Kisgyermek - Húgom - Óvodában - Gyermekszobáink - Ismerősök -

(Kissék - Simonék - Temesi Öcsi - Jancsi - Regina -)

 

Kissékről részletesen írtam az előző részben. Iskolás koromtól kezdve nem emlékszem, hogy Kiss-bácsin kívül a családból mással találkoztam volna. (korábban néha találkoztam Kiss-nénivel, de se Micire, se  A háborúig Kiss-bácsi rendszeresen ellátogatott hozzánk, elbeszélgetett szüleimmel, mesélt a farkasréti telkükről, később a nyugdíjas életéről, a családról, aztán valahogy megszakadt a kapcsolatunk vele

 

Simonék tanyáján: a kutyaól és a ház bejárata előtt. Csoportkép a ház oldalában

 

Simonék élete a háború közeledtével megváltozott. Ők a mosókonyhával szemben, a földszinti lakások és üzletek közös vécéinek előteréből nyíló kicsiny szobácskában laktak Valószínűleg az óvóhelykészítés időszakában az ő pincelakásukat is óvóhely céljára kellett átépíteni, ezért aztán nem maradhattak tovább az épületben. Írtam korábban, hogy telket vettek Pest környékén. Egyszer meglátogattuk őket, erről a látogatásról a mellékelt képsorozat készült. Vonattal utaztunk az új lakóhelyükig. Először utaztam vonaton, azóta se felejtettem el a kerekek egyenletes zakatolását. "Ram-ta-ta-ta" -- hangzott a monoton kattogás. Unalmamban még zenét is komponáltam a hallott zajra. No nem valami szenzációs muzsikát, de arra alkalmas volt, hogy az időt ezzel töltsem. A vasútállomástól hosszú sétával jutottunk el Simonékhoz. Külterületen laktak, ahol már mezőgazdasági célra hasznosított földek voltak. A földút mellett, kis előkerttel elválasztott épületük volt. Kicsiny, egyhelyiséges volt ez a ház. A komfortot a ház előtti vízcsap jelentette, és a szilárd, téglából épült ház. Boldogok voltak, mert földközelbe kerültek, számukra a föld birtoklása, a növények művelése minden komfortnál többet jelentett.

 

Végeredményben Pesten se volt nagyobb a komfortfokozatuk, talán csak a lakáson belüli vízcsap volt kényelmesebb és biztonságosabb a Fery Oszkár utcában. Később lehet hogy az ő lakhatási feltételeik is javultak, hiszen  hozzá lehetett építeni az épülethez. Dolgos, szorgalmas emberek voltak, a föld elegendő terményt adhatott, talán még eladásra is jutott. Aztán ővelük is megszakadt a kapcsolatunk. Szüleimnek nem jelentett különösebb baráti kapcsolatot a Simonékkal való beszélgetés. Hozzánk képest sokkal egyszerűbb emberek voltak. Érdekes beszédtémákat lehetett velük megbeszélni, de a kötődés hozzájuk, úgy érzem, csak édesanya nosztalgiájával kapcsolódott, ezek az emberek talán valamelyik Tiszaföldvárhoz közeli faluból származhattak. A háború hosszú időre feledtette a régi jó kapcsolatot. Minket is, de valószínűleg őket is a megélhetés, a túlélés gondjai kötöttek le, és nem foglalkoztunk már az ilyen múltbeli kapcsolatok felújításával.

 

Temesi Öcsivel és a Jancsival, valamint hugom az Öcsivel. Két kép a katona-Öcsivel

 

Temesiékről is írtam már, hogy milyen nagy barátság volt családjaink között. A Temesi Erzsi nem jelentett igazi barátságot nekem, egészen más volt a gondolkodásmódja. Az igazi kapcsolatot elsősorban az Öcsi jelentette az életünkben. Öcsi -- kora szerint -- csaknem egyidős volt húgommal, jó játszótárs volt mindkettőnknek. Nagyon sokat volt nálunk, rendszeresen eljött velünk kirándulni, mi gyerekek szinte mindent alaposan megbeszéltünk, játékokban óriási egyetértés volt köztünk, testvérként fogadtuk őt be a családunkba. Öcsi rám mint egy apai jóbarátra tekintett fel, erényeimet, de bűneimet is gondosan másolta. Az a néhány év, amivel idősebb voltam nála, engem példaképpé emelt az ő szemében. Fiatal emberként később éppen emiatt szakadt meg a barátságunk. Hibáimat, bűneimet ő megtartotta és tovább fejlesztette, erényeimet elhanyagolta, elhagyta, mellékesnek értékelte. Néhány év távlatban, az 1950-es évekre olymértékben eltávolodtunk egymástól, hogy barátságunkat már nem tudtuk, de nem is akartuk feleleveníteni, bár megpróbáltuk. Amikor később katonaként ellátogatott hozzánk, próbáltunk elbeszélgetni, de se a gyermeki emlékeink, se a fiatalemberi világunk nem adott közös témát. Kapcsolatunk megszakadt.

 

Kiránduláson Jancsival

 

A negyvenes évek elején néhány évig a Simonéknál gyakran megfordult, nyaranta náluk nyaralt egy vidéki rokonuk, egy "Jancsi" nevű, nálam néhány évvel idősebb fiú. Vele is jó barátságban voltunk, gyakran jött velünk kirándulni. Nem volt jó tanuló, nyers és csúnya beszédű volt, ezért nem lett sem igazi jó barátom, sem -- akár csak a legkisebb mértékben is -- példaképem. Persze ez nem akadályozta meg a rossz tulajdonságainak rám nézve fertőző hatását: sok elitélendőt tanultam tőle. Sajnálom, hogy édesanyám az ő rossz befolyását nem akadályozta. Talán az öcsém miatt jobban le volt terhelve, ezért nem figyelt a mi kapcsolatunkra komolyabban. Szerencsére ahogy a háború egyre súlyosodott, és a front mindjobban közeledett, Jancsi is egyre ritkábban jött Pestre, és Simonék elköltözésével Jancsival sem találkoztam többé.

 

Regina, férjével, majd családjával egy kirándulásunkon

 

Regina az Alkotás utcában volt egy nyugállományú katonatisztnél háztartási alkalmazott, ahogy akkor nevezték cselédlány. Később a "százados úrnál" házvezetőnő lett. Élte a maga módján az egyszerű munkás életét, mint ahogy ezt már korábban leírtam ezekről a szegény sorsú fiatal nőkről. A gazdája cipőinek javítása kapcsán ismerkedett meg szüleimmel és vált édesanyám nagyon meghitt barátnőjévé. A kimenői javarészét nálunk töltötte, beszélgettek szüleimmel, de elsősorban édesanyámmal. Velünk gyerekekkel keveset foglalkozott (bár jó barátságban voltunk vele, mi gyerekek csak "Radunának" neveztük) javarészt édesanyával beszélgettek. Témáik vidámak és érdekesek voltak, szerettük hallgatni jópofa elbeszéléseit. Gyakran ugrott fel hozzánk vásárlás közben. Vidám kedves hölgy volt. Később gyakran eljött a vasárnapi kirándulásainkra is. Gazdája halála után megörökölte a lakást, megházasodott és két gyermekük született. Kapcsolatunk velük lassan meggyengült. Ahogy a gyermekeik egyre nagyobbak lettek, saját családi problémáik miatt látogatásaik csökkentek, végül teljesen megszűntek. Férje mozdonyvezető volt, és nem igen találta meg szüleimmel a hangot.

 

          Kisgyermek - Húgom - Óvodában - Gyermekszobáink - Ismerősök -

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Elemista kor)    >>> Tovább >>>