Rieth József

Gyermekkorom - Elemiben, személyiségem

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Elemista kor)    <<< Vissza <<<  >>> Tovább >>>      

 

Általánosságban - Olvasás - Játékaim - Inaskodás - Öcsém - Kirándulások - Házmesterség

(Egyházi és plébániai szervezetek - EMSZO - Virsli - Betegségek - Álomvilág - Alvajáró - Sérülések - Farkasalma - Tankönyv - Csemege - Dialektus)

 

Ünnepi szakmai felvonulás

 

Az 1936-os év tájékán rohamosan gyarapodtak a személyiségem változásának jelei és kibontakozásának következményei. Édesapám révén rendszeresen kapcsolatba kerültem az egyházi szervezetekkel. Ő a plébániák szakmai szervezeteiben -- iparosok, kereskedők, munkások -- tevékenykedett. Résztvett az EMSZO, vagyis az Egyházközségi Munkás Szakosztályok munkájában. Nem volt különösebb funkciója, de eljárt a gyűlésekre, résztvett a körmeneteken, ezekre a rendezvényekre engem is el-el vitt. Szerettem ezekre a programokra elmenni ővele, mert mindég valami érdekeset tanultam, vagy éltem át. Szerettem a felvonulásokat nézni, gyakran valami különleges öltözéket viseltek a résztvevők, de általában zenés felvonulások voltak ezeken a rendezvényeken, ami mindég felkeltette a figyelmemet. Különösen tetszett egy EMSZO zászlóavatás, ahol zászlószögeket vertek be híres, vagy fontos személyek, volt zászlóbehozatal, zászlólobogtatás, zászlómegáldás, tehát csupa látványos esemény történt. Szerettem azért is ellátogatni ezekbe az egyletesdikbe, mert a hivatalos program után rendszerint virsli evés következett, én nagyon szerettem a tormás virslit (Akkoriban a tormát frissen reszelték, és valami frenetikus ereje volt, úgy csavarta az orromat, hogy a könnyem is kicsordult.), minden gyűlés után kaptam is egy jó forró virslit.

 

Gyakran voltam beteg néhány napokra. Húgom az óvodából hozta a ragályos betegségeket. Természetesen én is mindég  megkaptam tőle, mindenféle betegségen átestünk. Sokat voltam magamban ilyenkor, elkülönítve a házmesterszobában. Az unalmas óráimban itt megtanultam gondolkodni, elmélkedni, szemlélődni. Sajnos a sötét szobában sok ostoba gyerekséggel is fantáziáltam. Harmadikos koromig egy álomvilágban, valóságos mesevilágban éltem, vagyis keményen hittem a mesékben (törpék, varázslás, tündérek, boszorkányok). Sokszor elképzeltem, hogy van varázslás, talán még én is tudok varázsolni. Nagyon hosszú vívódás után jöttem rá, hogy nem. Nagy tervem volt magamat láthatatlanná tenni, vagy átalakítani. Be kellett látnom, hogy nem tudom magam se eltüntetni, se például lánnyá varázsolni.

 

Gyakran voltam a 30-as évek legelején alvajáró, és éjszaka rendszeresen beszéltem is álmomban. Előfordult, hogy alva járva eltévedtem és egy szögletbe beszorultam, vagy lehetetlen helyre, valamilyen zugba másztam be. Kellemetlen volt ilyenkor az ébredés. Nem tudtam hirtelen a sötétben, hogy hol vagyok, mit csináljak, merre, hogyan menjek vissza az ágyamba. Egy emlékezetes epizód volt az alvajárásommal kapcsolatban, amikor egy alkalommal a pokrócomat csokorszerűen összefogva kimentem a műhelybe, ahol édesapám még dolgozott, és odanyújtottam neki a pokróc-bokrétát: "Nesze!" -- mondtam a gesztusomhoz. Nem tudom, akkor hogyan varázsoltak vissza az ágyamba, lehet hogy felkapott és ölben vitt vissza. Egy másik alkalommal kimentem a műhelybe, és azt mondtam neki: "Add ide!". Csodálkozva nézett rám, és azt kérdezte: "Mit?". Nem ébredtem fel, hanem megismételtem: "Add ide!". Édesanyám is ott ült, eddig halkan beszélgettek. Most hirtelen felkapott egy pohár vizet és az arcomba löttyintette. Hirtelen megfordultam és gyorsan visszamentem az ágyamba. Reggel csak zavaros halványan emlékeztem a történtekre. Történtek kellemetlenebb esetek is velem, amit ugyancsak szégyelltem, de megváltoztatni nem tudtam. Házmester korunkban történt egy ilyen eset, amikor felkelve egyszer bili helyett édesapám cipőjét kaptam fel és használtam. Édesapám csak nézett és szólni se tudott a meglepetéstől. Nem is szólt egy szót se (csupán reggel mondta el), csak szomorúan próbálta a cipőjét rendbe rakni. Szégyelltem magam, de nem tehettem semmit az alvajárásom ellen. Nem tudom, mitől múlt el ez a rémes szokásom, ám harmadikos koromban már leszoktam róla. Az álomban beszélés még sokáig megmaradt. Katonatársaim emlegették, hogy akkoriban sokszor beszéltem álmomban, azonban eszperantóul és így nem értették amit mondtam.

 

Farkasalma

 

Nem voltam szerencsés a gyermekkorban természetes sérülésekkel, estem ugyanúgy, mint minden más gyermek, begyűjtöttem horzsolásokat ugyanúgy, mint más gyerek. De nekem minden sérülésem begennyedt. Hogy ez csak higiéniai kérdés volt, vagy magamban hordoztam egy huzamos fertőződési veszélyre vezető gócot, nem tudom. Az is tény, hogy a varasodott sebet előszeretettel piszkálgattam, újra és újra lefeszegettem a friss vart a még nem gyógyult sebről, amitől az természetesen újra vérezni kezdett. Egyszer leestem a járda széléről és alaposan, a korábbiaknál jobban felvéreztem a térdem. Utána -- természetesen -- hónapokig gennyes volt. Általában a kisebb sérülések is gennyesedéssel végződtek, no ez nagy seb volt, de ez aztán tartós sérüléssé vált, sántikálva bicegtem hosszú ideig. Orvos nem látta, házilag kezeltük. Farkasalma levelét tettük rá, ami a népi gyógyászat szerint ilyen esetben használ. Lassan használt az otthoni ápolás, de végül mégis -- vagy talán ennek ellenére -- begyógyult a térdem.

 

A tankönyveimre nagyon vigyáztam. Akkoriban volt egy olyan gyakorlat az iskolákban, hogy év végén le lehetett adni a jó állapotú tankönyveket, és fillérekért lehetett megvenni a hasonló következőévi használtakat. Általában mindenki vigyázott a könyveire, így nagyon jó állapotú tankönyveket adtunk át a következő osztály tanulóinak, és nagyon sok pénzt megtakaríthattunk ezzel a módszerrel. Ez a gyakorlat még a polgáriban is működött. A mi családunk a szegénységünk miatt használta ezt a módszert, de a húgom is és én is emiatt aztán évközben jobban vigyáztunk a tankönyveinkre, bekötöttük, nem firkáltuk, nem gyűrtük. Persze ennek a rendszernek alapkövetelménye volt, hogy a tankönyvek ne változzanak. Ebben az időben nem is voltak tantervi reformok, csak a felszabadulás után kezdődtek a rendszeres tanulmányi reformok..

 

Mikulásra, karácsonyra, húsvétra mindég nagyon sok csemegét kaptunk szüleimtől. Ésszerű is volt ilyet kapni, hiszen nagyon szerettük az édességeket, déligyümölcsöket. A játékokat -- amellett, hogy drágák is voltak -- hamar szétszedtem, meguntam, meg kell vallanom nem becsültem meg kellőképpen. Húsvétkor is az édességek domináltak, de ide a vevők is beleszámítottak. Sok vevőt látogattam meg húsvétkor, tőlük locsolással rengeteg ajándékot szedtem össze. A sok csokit, pénzt általában több fordulóval szedtem össze. Otthon kipakoltam a zsebeimet, és már rohantam is tovább más vevőkhöz. Csak kevés olyan "kuncsaftunk" volt, ahol letagadtatták magukat (ilyen volt például a Ludwigék esete is), mert nem kívántak fogadni (vagy megajándékozni).

 

Ebben az időben döbbentem rá, hogy egy speciális magyar dialektust beszélek. Nem különleges ez a nyelvjárás. A különbség, ami ezt a beszédstílust jellemzi, a magas és\vagy mély hangok alkalmazásában van: fenn-fönn, fel-föl. Saját érzésem szerint választottam meg mindég ezeknek a formáknak az alkalmazását. Sok magas hang után a mélyet választottam és fordítva hasonlóképen: mélyek után magasat. Hasonló módon a magashangú és mélyhangú szavak összeválogatását egy belső érzékkel igyekeztem összeválogatni. Speciális szavak használatában, vagy bizonyos szavak különös módon történő alkalmazásával alakítottam mondataimat. Ezen a területen pattant ki a különlegességem, amikor háziasszonyunk, Szabó Miklósné kioktatott, hogy nem köszönök helyesen. Nem "kezit csókolomot" kell köszönni, magyarázta nekem egy találkozásunkkor, hanem "kezeit csókolomot". Meglepődtem, mert korábban soha észre nem vettem ezt a beszédsajátságomat. Nem tudom, hogy szüleim stílusát vettem-e át, vagy teljesen egyéni volt ez, de megváltoztatnom szinte lehetetlennek tűnt. Sokszor úgy éreztem budapesti nyelvi sajátságot használok, de ezt cáfolja az, hogy az iskolában is sokszor megjegyzést tettek a tanítványaim a beszédstílusomra. Idős koromra is megmaradt tehát egyéni beszédstílusom...

 

 

            Olvasás            Általánosságban - Olvasás - Játékaim - Inaskodás - Öcsém - Kirándulások - Házmesterség

(Útikönyvek - Kalandos írások - Álomvilágom - Törpék világa - Lilliput - Gulliver - Astra mozi - Sztereo film)

 

Gyorsan és sokat olvastam. Harmadikos koromra már jól olvastam, világosan értettem a szövegeket. Az osztálykönyvtár könyveit sorra kiolvastam. Kedvenc olvasmányaim az útikönyvek, kalandos írások voltak. Máig emlékezetesek maradtak számomra Jelki András kalandjai, Robinson, Guliver Liliputban, Dugasz Matyi birodalma, általában a Verne könyvek, a May Károly könyvek. Az ömlengéseket, a bőséges tájleírásokat általában átugrottam, a dialógusokat szerettem. Előfordult gyakran, hogy így a történet megértéséhez szükséges részek kimaradtak, ilyenkor visszatértem az átugrott szövegekre, mégiscsak elolvastam, kianalizáltam a szövegeket. Volt olyan könyv, amit többször is, sőt kifejezetten sokszor elolvastam, mint például a Cserkészek a vadonban, a Kék gyöngy, a Vörös gyémánt vagy a Hüvelyk Matyi birodalma című könyveket.

 

Legkedvesebb könyveim

 

Egyik karácsonyra kaptam három mappa könyvet. Ebben a gyűjteményben volt négy könyv, amely különösen érdekes volt számomra. A négy könyv egy cserkészcsapat gondjairól szól. A csapat tagjai, de különösen két fiú a sorozat főszereplői, és igen változatos kalandokba keverednek. Az egyikük indiángyerek, a másik csak végtelenül okos, életrevaló, igazi hőstípus, mondhatnám a kamaszok példaképe. Ők ketten központi hősei egyébként mind a négy könyvnek. Az egyik könyvben mezítelenül, minden felszerelés nélkül kell az erdőben megélniük egy hónapig. A két fiú vállalja a túlélő kalandot, és számtalan helyzetben győznek a nehézségeken. Robinsoni tanyaépítésbe fognak, de kőkorszaki nincstelenségeket legyőzve. Gyűjtögetnek, vadásznak, a végén gonosz emberekkel kerülnek élet-halál háborúba, de nem adják fel. Sikerül nekik az egyhónapos tartózkodást pontosan teljesíteniük, és még a vadorzókat is lebuktatják. A pénzbeli jutalmon túl sikerül az erdőterület tulajdonosától táborozási lehetőséget is nyerniük. A sorozat többi könyveiben egzotikus tájakon keresnek ritka drágaköveket és közben a legváltozatosabb kalandokba keverednek. Mindenféle helyzetben megállják a helyüket, így csapatuknak a milliomos mecénástól különböző előnyöket harcolnak ki: ingyen táborhelyet, különböző támogatásokat, sőt még a különleges drágakövek jutalmát is elnyerik. Ezeket a könyveket szenvedélyesen faltam, sokszor átolvastam, a fiatalok kalandjairól álmodoztam, magamat a helyükbe képzeltem. Hasonló olvasmányos élményeket nyújtottak a Robinson történet, valamint az olyan olvasmányok, mint Verne Kétévi vakációja, vagy más hasonló könyvek. Ezeknek az olvasmányoknak óriási szerepe volt a harmadikos koromban megélt indiános, cowboyos álomvilágom kialakulásában. Volt azonban egy más hatása ezeknek a műveknek. Erősen megmozgatták bontakozó ezermester fantáziámat, kezdték ébreszteni bennem a kémia, fizika, technika iránti érdeklődésemet. 1940 környékén még csak a cipők technikája élt bennem világosan körülhatárolva, de a pár év múlva kibontakozó általános tudományos érdeklődés itt és ekkor indult el határozott irányba.

 

Könyv-nyereményem és kedvenc folyóiratom

 

Másik álmodozós olvasmány-kalandom a mesék oldaláról a törpék világába vitt el. Meg voltam győződve, hogy igenis léteznek hüvelyknyi, maximum arasznyi emberkék. Valamilyen rajzpályázat rémlik, ami a Pósa Lajos költő által alapított Az Én Újságom nevű  gyermeklapban volt meghirdetve. (Ez az újság keresztény szellemiségű folyóirat volt, 1931-től minden iskolának elő kellett fizetnie, 1944-ben szűnt meg). Nem emlékszem a pályázat részleteire, szerintem az iskola nevezett be engem a pályázatra, a lényeg, hogy nagy meglepetésünkre nyertem, mégpedig a Dugasz Matyi birodalma című könyvet. Édesanyámmal nagy izgalommal mentünk be Pestre a szerkesztőségbe, soha se voltunk még hasonló eseményre hivatalosak. A meglepetés ott vált igazivá: a szerkesztőségben egy adminisztrátor nő volt csupán, aki  minden formaság nélkül a kezembe nyomta a nyeremény könyvet, és ezzel kész is volt az átadás, mehettünk haza. Nem volt egyikünk se megbántva, legalább is édesanyám nem csinált problémát az ügyből (ez inkább Pósa bácsi utódainak szerkesztőségi dolgozóit minősítené), én viszont a megnyert könyv miatt roppant boldog voltam. Nagyon gyorsan kiolvastam, igencsak tetszett. Biztos voltam, hogy a "Birodalom" felderítői keresik a biztonságos helyet, ahol új birodalmukat létrehozhatják. Játékszekrényem aljába szerettem volna betelepíteni őket. Gondos munkával piciny lakószobát készítettem ott nekik, berendeztem apró kartonpapírból készített bútorokkal.

 

Csipetnyi ennivalókat készítettem a pöttöm lakóknak, még bolha betűkkel írt levélben üdvözöltem és tájékoztattam is őket az új lakóhelyükkel kapcsolatos tudnivalókról. Sokáig vártam érkezésüket, de a pöttömök nem jöttek, életjelet sem adtak. Szomorúan és csak nagy sokára (talán a harmadik osztály végére) mondtam le a várakozásról. Közben mini írást gyakoroltam. Emiatt még iskolai problémáim is adódtak, mert a füzetembe is bolhapiszoknyi betűkkel írtam, amit tanítóim a külalak-osztályzat lerontásával honoráltak. Az apró betűkkel való bíbelődés nyomán karácsonyra egy nagyítót szerettem volna. Ezt se kaptam meg, csak negyedévvel később, születésnapomra. Közben azonban a törpe-várás abbamaradt, csalódottan hagytam fel a törpevárás nosztalgiájával. De csak a várás álmodozását hagytam abba, a törpék létezéséről továbbra is meg voltam győződve, és ezután is érdekelt  csodás világa, továbbra is játszottam a picinyek furcsa életlehetőségeinek elképzelésével. Újra elolvastam Gulliver csodás kalandjait Lilliput országában, sőt még moziban is megnéztünk egy érdekes filmet róluk. A négyrészes Gulliver-könyv viszont bizonyosan kihatott világképemre is. A kicsinyek és nagyok világának ellentmondásai érdekesen mutatták be számomra a társadalomnak, ugyanakkor az iskolai osztályomnak ellentmondásait, de a politika és a háború Káini ellentmondásait is. A filozófusok világának ellentmondásai bevezettek a tudomány összeütközésekkel teli és embertelen konfliktusokat szülő gondolatvilágába. A Nyihahák országáról írtak alaposan megzavartak, mert én nem ismertem (még fel) az emberi rend kegyetlenségét, így viszonyítási alapom se volt a regény és az engem körülvevő világ bizarrságáról.

 

       

Sztereo-szemüveg.                                    Guliver Lilliputban, és az áhított nagyító        

 

Nem olvasmány, de ide tartozó érdekes élmény volt, hogy az Ugócsa utcai Astra moziban ebben az időben  láttam egy sztereo filmet. Újdonság volt ez akkoriban, piros és zöld szemüveggel kellett nézni a vetítést. Nagyon izgalmas volt a látvány. Minden távlat ki volt hangsúlyozva, sőt túl volt hangsúlyozva. A közeledő vonat szinte ránk rontott, a hegedűs vonója szinte a szemünkbe szúrt, a vadállat szinte az arcunkba lihegett. Mindenki nagyon élénken reagált ezekre a távlati hatásokra, életre való élményt jelentett a műsor. Bizonyos, hogy későbbi fejlődésemet erősen befolyásolta az itt szerzett élmény a sztereo-technikáról.

 

 

            Játékaim            Általánosságban - Olvasás - Játékaim - Inaskodás - Öcsém - Kirándulások - Házmesterség

(Tükrözés - Légoltalmi készülődés - Óvóhelyem - Mókus - Fehér egér)

 

Kevés hagyományos értelemben vett (üzletben vásárolt) játékom volt. Ennek több oka is volt. A legfontosabb ok a szegénységünk volt. Szüleim nem engedhették meg maguknak a komolyabb játékok megvásárlását, a túl olcsó, ócska játékokat meg édesapám nem engedte megvenni. Volt egy elve: "Nem vagyunk annyira szegények, hogy az olcsót (értsd: ócskát) megvegyünk!" Ezt az elvet élete végéig vallotta, gyakorolta. A kevés játékom másik oka volt a végzetes szerelési szenvedélyem. Minden játéknál (de más készüléknél is!) érdekelt: mi van benne, hogyan működik. Nagyon hamar módját ejtettem és szétszedve felderítettem a játékaim belső világát.

 

Külonböző panglik

 

Ennek a szenvedélyemnek nagy segítője volt édesapám sokféle szerszáma a cipészműhelyben, amely a munkaasztalon, a "panglin" mindég incselkedve kínálta magát. Sok esetben a "dikics" (bőrvágó kés) vagy a "bórer" (lyukasztó ár) látta kárát a beteges kutató tevékenységemnek, mert kicsorbult, vagy eltört, ilyenkor aztán alaposan kikaptam. De hasznom is volt ezekből a szerelésekből, mert megtanultam a szerszámok használatát, és mellesleg megismertem a különböző szerkezetek működését, felépítését is. "Rongálási" szenvedélyem miatt tehát nem kaphattam drágább, bonyolultabb játékokat, szüleim tudták, hogy kész pénzkidobás, hiszen hamarosan szétbontom, és ezzel már az én örömömnek is vége lesz. Inkább meg se vették ezeket az általam hőn óhajtott játékokat.

 

Forgópisztoly és ismétlőpisztoly

 

Álmodoztam egy olyan forgópisztolyról, ami krumpli golyókat tud kilőni. Ilyen masinát, a Taurus pisztolyok pontos mását Ákos Gézánál láttam, akit az indián felszerelése miatt amúgyis nagyon-nagyon irigyeltem. Ez a fogópisztoly patronnal egy-két méterre tudta kilőni a krumpli-golyót. Csöve ugyanis ki volt fúrva, és a dobtárát csak bele kellett nyomni egy burgonyaszeletbe, a tár maga vágta ki a kerek krumplihengerkéket és már készen is volt a golyókkal töltött tár. A patronok berakása már több munkát igényelt, de maga a fegyver nagyon izgalmas volt számomra. Hiába könyörögtem, nem kaphattam meg. Maga az ilyen komoly külsejű pisztoly is túl drága volt a mi költségvetésünk számára, de a krumpli se volt nálunk játékra pazarolható valami. Örültünk, ha étkezésre elegendő jutott belőle. Persze azért kaptam pisztolyt, egy lemezből készült ismétlőpisztolyt. Lehetett csattogtatni, álmodozni vele cowboy-kalandokról, hőstettekről, igazi háborúzásról. Két óriási hibája volt. Az egyik hibája, hogy patronszalaggal csattogott igazán, és azt pénzért árulták, meg aztán a szalag pillanatok alatt elfogyott. A másik, és talán még nagyobb hibája az egyszerűsége volt. A szerencsétlen fegyverutánzat egy tömegárú volt, ami minden fiúnak lehetett, így nem büszkélkedhettem vele. A "colt" formával lehetett volna parádézni, a kirepülő golyóval lehetett volna célba lőni, és akkor mindenki irigyelt volna engem, mint ahogy én irigyeltem a Gézát. Akkor még nem tudtam, hogy az igazi gengszterek, meg a kémek ilyen kisméretű és kézbeillő formájú ismétlőpisztollyal hajtják végre a filmbeli hőstetteiket. Ilyen fegyver lapul még a kiváló kémnők retiküljeiben is. Nem ismertem ezeket a modern kalandokat, én csak a pisztolyom szegényes lemezkivitelét szégyelltem, valamint a cowboyok oldalán lógó ormótlan pisztolytáskát ismertem a forgópisztollyal (ami nekem nem volt...).

 

Bizarr kistárgyakat előszeretettel gyűjtöttem. Találtam például egyszer egy sínszeget, olyan szeget, amivel a síneket akkoriban a talpfához rögzítették. Ez egy ormótlan vasnyelű kalapácsnak nézett ki. Gyermekkezemhez mérten komoly eszközzé vált, előszeretettel kopácsoltam vele a környezetem tárgyait. Ez a sínszeg azonban a fantáziámban nem csak kalapács volt, emlékszem, egyszer hajónak képzeltem el, amely mint félelmetes romboló száguld a vízen, messze fölvágja a vizet. Amint a robbanás döreje, úgy a száguldás elképzelése is mindég megbabonázott. Még felnőtt koromban is előszeretettel nézem az autóverseny közvetítéseket.

 

Jojó, karika játékok

 

Igen kedves szórakozásom volt a jojózás, a karikázás, a rollerozás és a tükrözés. A jojókat szinte ettem. Nem tudtam olyan mutatványokat csinálni, mint ami manapság divatos a jojóval, és amilyeneket az iskolában a diákok mostanában produkálnak. Én csak egyszerűen élveztem a le-fel futtatást, hasonlóan a hintázáshoz. Sokáig forgattam a bűvös orsót, figyelve a helyes ritmust, hiszen ha rossz volt a leengedés vagy a felrántás pillanata, a korong kibillent, vagy összegabalyodott. Izgalmas játék volt a karikázás, ami egy nagyméretű, könnyű fa karikának a gurításából állt. Szaladni kellett a karika mellett és egy rövid, dobverő-szerű botocskával kellett tovább hajtani. Ezzel a bottal oldalra is lehetett terelni a karikát. Izgalmas, sportos játék volt. Naponta sokszor körülszaladtam a háztömbünket a karikám bűvöletében. Volt a karikázásnak egy másik változata, ahol egy kisebb méretű karikát -- rendszerint kiszuperált baba-kocsi kereket -- vezetett a játékos egy olyan bottal, amely a végén egy "U" alakú dróttal volt felszerelve. Ezzel is futni kellett, de könnyebb volt irányítani, és mindenek előtt 'menőbb' volt. Ilyen kis karikám sohase volt, de pajtásoknál kölcsöncserével kipróbálhattam és izginek találtam. Képünkön egy idős bácsi nosztalgiázik éppen egy ilyen szerkezettel. Szerettem a karikázást több okból is. Engedélykérés után eltávolodhattam a szülői ellenőrző tekintetektől, a szomszédos utcákban új pajtásokkal ismerkedhettem meg, de mindenekelőtt a játékainkat egymásnak kölcsönadva, kipróbálhattam más játékokat is. Hát ilyen az ember... Mindég izgalmasabb a másé. Rendszerint kikaptam ilyenkor, mert a visszaérkezésem késett, és szüleim -- akik érthető módon féltettek és számon tartották a távollétemet -- ezt a késést a csavargáshoz hasonló kategóriába sorolták.

 

Roller

 

Kétszer vagy háromszor kaptam rollert is (ezt mi "skírónak" hívtuk). Drága és nemes közlekedési eszköz volt ez az akkoriban fából készült eszköz. Mindég valamilyen jócskán elhasznált öreg jószágot kaptam. Vagy a tengelye, vagy a kerék csúszócsapágya, vagy a kormányhoz csatlakozó forgórész volt megkopva. Ezeket édesapám nem tudta javítani, így a rozzant jószággal kellett játszanom. Ám így is óriási kincs volt számomra, lelkesen robogtam vele. Csak kormányozni kellett, és a Képzőtől az Ugócsa utcáig száguldhattam lefelé, a lejtős utcánkon végig. Különösen az a roller volt a kedvencem, amelyik csapágyakon gördült és így még eszeveszettebb robogást tett lehetővé. Időnként ezzel is megkerülhettem a háztömböt, aminek az volt az előnye, hogy az utcánk lejtését, körbe járva, körülbelül háromszor akkora úton kisebb fáradsággal győzhettem le. A hátsó utcák enyhe lejtőin könnyedén hajthattam fel, és utána jött egy hosszú robogás, elmaradt a roller keserves, felfelé való tolása.  Boldog voltam, ha valahol tükörcserepet találtam, szerettem a napsugár ide-oda való tükrözésével játszani. Megbabonázott a táncoló fénypont, minden árnyékos pontra igyekeztem bevilágítani.

 

A Balogh-villáéhoz hasonló támfalak

 

1938-ban, a háborús készülődés során elkezdődött a légoltalmi készülődés. Szüleimnek (és minden felnőttnek) "légó tanfolyamra" kellett járnia, és vizsgázniuk is kellett elsősegélynyújtásból meg légvédelmi ismeretekből. Mindenfelé ilyen-olyan óvóhelyet kezdtek kiképezni, vagy építeni. Mindenki kapott valamilyen beosztást, meg volt szabva az óvóhelyen a tartózkodási helye. A padlásokat kiürítették, mindenhova feliratok és tűzoltó felszerelések kerültek. Természetesen ebből a nagy készülésből én se maradhattam ki. Én az utcán a Balogh-villa támfala fölé kihajló bokor alatt képeztem ki a magam privát "óvóhelyét". (Hasonló támfal-árnyékoló bokor együttes a mellékelt képeken látható). Az alsó, lépcsős résznél, a régi homokozómat "oltóhomoknak" neveztem ki. Tudtam hogy óvóhelyem nem felel meg a szükséges előírásoknak, de én büszkén tekintettem saját tulajdonomnak.

 

A felhőszakadás ellen a bokrok sem jelentettek védelmet

 

Egy eső alkalmával engedélyt kaptam szüleimtől, hogy az eső dacára kinn maradhatok, és a dús bokor alatt, az én "óvóhelyemen" vészelhetem át a nyári záport. Kezdetben csodálatos volt a bokor óvó hatása. A csendesen induló eső vize az útszéli lefolyóban már bőségesen folydogált és én még mindég boldogan ültem a bokor alatt. A dús lombozat nem engedte át a permetező esőt, az "óvóhelyem" kiválóan működött. Aztán egyszerre csak megdörrent az ég, heves széllel megérkezett a vihar. Rövid ideig még kitartott az óvó hatás, de aztán rám zúdult az addig a leveleken tapadt víz is, és a felhőszakadás minden dühe zuhatagként szakadt rám. Pillanatok alatt tökéletesen eláztam, mintha csak egy hatalmas zuhany alatt álltam volna. Menekülésre kellett fognom a dolgot, kétségbe esetten futottam haza a félelmetes villámlások és a förtelmes özönvíz közepette. (A mellékelt kép mutat hasonló helyzetet) Az utcán már vastagon hömpölygött a víz, és én teljesen átázva ugrottam be a biztonságot jelentő üzletünk ajtaján. Szüleim már szorongva állta és vártak. Azonnal lavórba állítottak, húzták le rólam a rám tapadt ruhát és dörzsöltek törölközővel. Szerencsére nem fáztam meg, de be kellett ismernem, hogy az álmaim "óvóhelye" még nem véd meg minden bajtól. Akkor, a kaland túlélése pillanatában picit szomorkás voltam, de egy forró tea után már büszkén gondoltam vissza a hőstettemre. Végül is kevés gyermek él át ilyen "katasztrófa helyzetet", és kevesen tartanak ki ilyen égzengéses förgetegben hosszú percekig. Büszkeség töltött el a hősies élmény nyomán.

 

Mókus és fehéregér

 

Egy karácsonyra szerettem volna mókust kapni, de szegénységünk miatt nem kaptam meg. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a mókus révén megcélzott Nobel-díj is füstbement, de vigasztalásul kaptam egy aranyos fehér egeret. Egyszer kiszökött a kalickából. Szüleim az utcaseprőnek adták, mert a szaga miatt nem szerették. A szagát én is förtelmesnek éreztem, így meg tudtam érteni a kegyetlen döntésüket. Még ez a csapás is rám szakadt. A szívem hasadt a keserűségtől.

 

 

            Inaskodás            Általánosságban - Olvasás - Játékaim - Inaskodás - Öcsém - Kirándulások - Házmesterség

(Szurkosfonál sodrás - Varrás - Bevásárolni - Klopfolás - Bontás - Sarkalás - Talpfolt - Vécé - Fantáziajátékok)

 

Az inaskodásom a "liferálással" kezdődött. Már egész kis koromban vittem haza cipőket. Kezdetben csak a házba, jó esetben a közvetlen szomszédságba. Fokozatosan jutottam egyre távolabbra. Volt, amikor még nem értem el a csengőgombot és a cipő sarkával nyomtam meg a gombot. Sajnos már ekkor is roppant szórakozott, feledékeny voltam. Előfordult, hogy útközben döbbentem rá: nem is tudom, hova kell mennem. Néztem a cipőt, próbáltam kitalálni, miért is arra felé indultam el, kié is lehet az. Néhányszor visszafelé indultam már, és akkor jutott eszembe a címzett. Nagyon zavaró és szégyenletes volt számomra ez a megbízhatatlanságom. Csakhogy annyi érdekességet láttam mindég útközben, és engem is annyi érdekes álom, terv foglalkoztatott, magától értetődően feledkeztem meg mindég a dolgokról. Ez az intenzív saját problémámra koncentrálás és kikapcsolódás mind a mai napig megmaradt bennem. Még ma is előfordul, hogy fontos dolgokról megfeledkezem, mert csak a saját problémám foglalkoztat. Küzdöttem akkor is, de azóta is mindent megteszek természetesen hogy legyőzzem a szórakozottságomat.

 

Egy pengő, ami akkoriban nagy pénz volt

 

Egy ízben, 6-7 éves voltam, cipőt vittem haza egy vevőnek a Sirály utcába, és egy pengőt fizettek a munkáért. Jöttem már hazafelé és feldobáltam, majd el-elkaptam a pénzt. Már a Borhy Sándor utcában jártam, ahol öreg gesztenyefák álltak a járda szélén. Itt is vígan játszottam, élveztem az ügyességemet. Az egyik gesztenyefa alatt is feldobtam a pénzt, ami az ágak közé repült, és nem esett vissza. Szem elől vesztettem, azt hittem, meg voltam győződve, hogy fenn akadt a fán. Nagy bűntudattal mentem haza, éreztem az egy pengő nagy értékét, a jelentős veszteséget, amit okoztam. Édesanyám rögtön visszajött velem. Pontosan tudtam a helyet, ahol a baleset történt. Nem találtuk meg a fa alatt a pénzt. Nagyon kikaptam. Sokáig bosszantottak még ezzel a kalanddal szüleim, és én is sokszor emlékeztem rá, emlékezetes maradt számomra az eset. Viszont nagyon vigyáztam a továbbiakban a megbízhatóságomra.

 

Sokszor egész nagy távolságokra, a Fehérvári útra, a Fő utcába kellett szállítanom cipőt. Szívesen vállaltam ezeket a megbízatásokat. Mindég új felfedezésekkel gazdagodtam. Gyakran jártam munka ügyben a Sion-zárdába, a Sas-hegyre. Izgalmas volt a zárdába belépni, látni a tovasuhanó apácákat, a kerítésen keresztül belesni a kertben tanuló, vagy szórakozó növendékek életébe.

 

Egészen kiskoromtól szerettem játszani a műhelyben. Izgatott a sokféle szerszám, persze mindegyiket ki kellett próbálnom. Akkoriban előszeretettel szegeztem. Volt egy sámfa-hátulja amire egyszer hangya-szorgalommal szögeztem fel édesapám lábszíját. Nem egy-két szeggel, hanem több tucatnyival. Mondanom se kell, édesapám egyáltalán nem méltányolta szorgalmamat. A szögek fele -- miért, miért nem -- a nagy szorgalom dacára elgörbült, ezzel is belevágva a bőr szíjba és gyengítve az amúgy is nagyon igénybe vett bőrt. De a többi szeg tisztességesen, tövig belement a fába, ki se akart utólag jönni. Édesapám alig tudta a lábszíjat leszedni, olyan alapos munkát végeztem. Az is bűnöm volt, hogy a cipészkalapácsát használtam. Annak ugyanis a domború feje teljesen sima kellett, hogy legyen, mert a bőrön máskülönben sérülést okoz. Hamarosan kaptam egy "inaskalapácsot", ami kizárólag az én szerszámom volt, és amit szabadon használhattam nem csak barkácsolásra, de geológiai kiránduláson akár kőtörésre is. (Az 1950-es években a Hárshegyen, a Remetebarlangban hagytam el egy barlangász kirándulás során.)

 

Igazi suszterinasként testvéreimmel a műhelyajtónknál és az udvaron

 

Sokat segítettem édesapámnak amint nagyobb lettem. Kaptam kötényt, igazi suszterkötényt. Természetesen eleinte egyszerűbb dolgokban, mint szög válogatás, vagy csirizkeverés. Mondanom se kell, mindkettő roppant unalmas tevékenység volt. A szöget nem csak én borítottam ki gyakran de bizony munka közben édesapám is számtalanszor kiborította. A panglin levő óriási rendetlenségből, vagy a földön levő még nagyobb szemét egyvelegből a szöget kiválogatni igencsak kellemetlen elfoglaltság volt. A vasszöget a mágnes még szépen elővarázsolta a por és bőrhulladék közül, de a parányi faszöget még az én gyermekujjaimnak is csak nehezen sikerült. A csirizkeverés érdekes volt, de roppant fárasztó. A kockatésztaszerű csirizlevélkéket beáztatva felduzzasztottuk, majd élénk keveréssel ragasztóvá homogenizáltuk. A gyermekkezemnek fárasztó és unalmas volt a kevergetés. A csuklóm kifáradt és a ragasztóból kiváló csirizszag is kellemetlen volt. Édesapám csak biztatott, hogy keverjem még az elegyet, "amíg fokhagymaszagú nem lesz", vagy más alkalommal "amíg a mestergerendáról nem csöpög a víz" (vagyis: amíg ki nem izzadok).

 

Később komolyabb feladatokat is kaptam, ami már érdekesebb munka volt. Varrott cipőnél az én feladatom lett a szurkosfonál sodrása. Több párhuzamos fonalat mértünk le, majd az egyes fonal végeket sodorgatva és körömmel tépázva fellazítottunk, majd a felkócolódott fonalat tépegetéssel fokozatosan elvékonyítottunk, hogy tűbe fűzhetővé váljon. Ezután következett a szurkozás. A fonalakat egy darab cipészszurok felületén többször oda-vissza végighúzva, a fonalat beszurkoztuk, majd a lábunkkal kifeszítve a térdünkön alaposan megsodortuk, végül a talpunkon ide-oda húzogatva kiegyengettük az esetleges csomókat és a szurkozás egyenetlenségeit. Végül az elvékonyított fonalvéget a tűbe fűztük, majd csomóra kötöttük. Ezután már jöhetett a varrás. Hamar megtanultam ezt a kényes mesterséget is. Mert nem akárhogy történt a varrás. "Mákért", vagyis apró öltésekkel kellett varrni és nem "zabért" (vagyis nagy lépésekkel). Egyenesen kellett haladni és nem összevissza. Gyermekkezem kiválóan alkalmas volt a szűk csizmaszárakban, vagy a cipők fejrészében történő varrásra. Régi hímzéstechnikai gyakorlatom kicsit hasznosítható volt ezen a területen. Csak az árral való együttműködés volt nehéz: A beszúrt ár hegyét a benn tapogató újjammal meg kellett találni, és a piciny lyukba kellett a tűt a tapogatással magállapított helyére, az ár nyomában beletolni. Hát bizony ilyenkor sokszor vérzett az ujjam a sok szurkálás miatt...

 

Rendszeresen jártam bevásárolni a bőröshöz: talp- vagy sarokanyagot (bőr-, gumilemez, kész gumisarok), valamilyen segédanyagot (ragasztó, szög, sarokvédő, fonal, stb.). Felelősségteljes feladat volt, de a világlátásom is bővült, hiszen az utcán, a kereskedőknél mindég történt valami. Nagyon szerettem a felsőrészkészítőkhöz járni, nézni az ő munkájukat.

 

Később komolyabb feladatokat is rám bízott édesapám, mint például a beáztatott cipőtalp "klopfolását", vagyis a rostok tömörítését, sűrűn egymás mellé mért, egyenletes kalapácsütésekkel. Ez már igazi szakmunka volt, látványos is, és a régi kalapálós ösztönömmel jól összemérhető. Általában az én feladatom volt a viasz fényezése, ami szinte tudományszámba ment, de hamar megtanultam. Általában az én feladatom volt az elkészült cipők fényezése krémmel és ronggyal. Aztán következtek a tényleges feladatok is. Egyre többször bonthattam fejelésre beadott cipőket, ami koszos, de sok ismeretet nyújtó elfoglaltság volt, felelősségteljes is, hiszen a cipőben nem tehettem kárt. Rendszeresen kaptam sarkalni való cipőket, vagy olyanokat, amelyekre sarok- vagy talpfoltot kellett rakni. Ezek már igazi szakmunkák voltak, és komoly segítséget jelentett a közreműködésem édesapámnak. Negyedikes koromban már tényleges inasmunkát tudtam végezni.

 

Édesapám messzemenő álmokat szőtt rólam és a cipész-jövőmről. Sokszor biztatott, hogy tanuljak szorgalmasan, szerezzek doktorátust. Elképzelte, hogy ragyogó fényes üzletem lesz, a cégtáblán az áll majd: "Dr. Rieth József úri és női cipész. Alapítva: 1932.". Az én elképzelésem hasonló volt. Én is a tanulás pártján álltam, de az én terveim a cipőtervezés, felsőrészkészítés körül forogtak elsősorban. Előttem lebegett Németh Kálmán tisztaköpenyes, szinte fogadószoba szintű műhelye, fotelekkel, vitrinekkel, bemutató-eszközökkel, magazinokkal.

 

Szívesen és hosszú ideig tartózkodtam mindég a vécén. Az üzlethez és a házmesteri ügyeleti szobához az udvaron kellett átmenni, a mosókonyha előterében, a pincében volt. Két fülke tartozott hozzá. Nem egészségügyi okok miatt, de szerettem hosszú ideig a vécén tartózkodni. Itt magamban voltam, szabadon gondolkodhattam. Elnézegettem a fülkéket elválasztó deszkafalat. Gyertyákkal itt-ott meg volt pörzsölve a fal, egyes helyeken pedig a WC-n is cigarettázók a deszkapárkányra letett cigaretták által pörzsölték meg a falat. Az öreg, repedezett festés is a deszka erezetének és csomóinak formáját mutatta. A fal foltjaiból és mintázatából gazdag képzelettel alakítottam ki képeket. Hegyeket, völgyeket, folyókat álmodtam az alakzatokba, csodálatos történeteket, fantasztikus gépeket, szerkezeteket. Szüleimnek ezekről a fantáziajátékokról fogalmuk se volt (megvoltam és ma is meg vagyok győződve arról, hogy nem is értékelték volna), ezért aztán állandóan szidtak és büntetéssel fenyegettek hosszú kinnléteim miatt.

 

 

            Öcsém            Általánosságban - Olvasás - Játékaim - Inaskodás - Öcsém - Kirándulások - Házmesterség

(Juckó - Apám részegsége - Laci - Jegyrendszer - Megbetegedés - Lázadtam)

 

Juckó sírja a Farkasréti temetőben

 

Mielőtt öcsémről szót ejtenék, Juckóról kell beszélnem. Még kicsik voltunk, amikor Juckó 1937-ben megszületett, majd hamarosan, 7 hónapos korában tüdőgyulladásban elhunyt. Mi a húgommal fel se fogtuk a történteket, de a haláleset katasztrófikus súlyát se.  Egyszerre csak ott volt a temetés. Édesanya sokszor elmondta később, hogy a nyitott koporsóban meg akarta simogatni Juckó arcát. A meglepetéstől és megdöbbenéstől csaknem felsikoltott. A gyermek feje olyan könnyedén elfordult, mintha le lett volna vágva. Ijedten húzta vissza a kezét, de a rémes gyanú megzavarta a gyász hangulatát, a gyermek boncolására gyanakodott. Mialatt a szertartás és a gyászmenet folyt, mi gyerekek egymással és a játékkal voltunk elfoglalva Temetésen Temesi Erzsivel a menet mellett szaladgáltunk. Édesanyám azon is megbotránkozott, hogy a sírgödröt nagyon sekélynek találta. "A kutyák ki tudják kaparni" -- mondogatta később gyakran. Rendszeresen jártunk ezután a temetőbe. Édesapa ebben az időben sokszor volt részeg, talán a veszteséget nem tudta feldolgozni. Mi gyerekek éreztük az emiatt keletkezett feszültséget szüleink között, de szüleink az ellentéteket titkolták előttünk. Persze édesapa méltatlan állapotát, az emiatt keletkezett veszekedést, a rendszeres botrányt nem lehetett titkolni. A történteket (a részegséget is és a veszekedést is) tudomásul vettük, és a felnőttek ügyének tekintettük. Sokat szenvedtünk a botrányok miatt. Magamban azonban elhatároztam a hasonló helyzetek elkerülését az eljövendő életemben: lehetőleg soha se leszek részeg!. Húgom valószínűleg ugyanígy gondolkodott. Édesapám egyik kocsmabarátja elvállalta Juckó sírkövének elkészítését. Egy gyenge minőségű, valószínűleg csupán gipszbevonattal rendelkező műkősírt készített. Fehéren fogott a sírkő, ha nekitámaszkodtunk, de rosszul is volt alapozva. Még ostrom előtt egy kőművessel át kellett építtetni.

 

 

Na és most öcsémről. Laci 1939. december 31.én született. Édesapám szerette volna Szilveszternek keresztelni, de édesanyám hallani se akart róla, így aztán maradt a László név. Szüleim Juckó halála után már nem akartak több gyermeket. Mi azonban húgommal kikönyörögtük: pusmogtunk édesanyámnak a babák pici kezecskéiről, a gügyögésükről, meg mindenről, ami kedvessé teszi a piciket. Azt hiszem, ebben húgom vitte a prímet, de én is lelkesedtem a kistestvér gondolatáért. Miért, miért nem, de szüleim végül is vállalták a kicsit. Kezdetben jó játék volt a baba, húgommal buzgón foglalkoztunk vele: kis kocsin ide-oda tologáltuk, lökődtük. A legcsodálatosabb játék volt, amikor ketten is rácsimpaszkodtunk a szerencsétlen babakocsira, és úgy utazgattunk a kis házmesterszoba hosszában ide-oda. Ez a vad robogás öcsémnek is nagyon tetszett, csak a kocsi sínylette meg a kemény igénybevételt. (A képeken látható babakocsikhoz hasonló kis járgánya volt öcsémnek is.) A kerekek csapágyai a nagy terhelés alatt kikoptak, tönkrementek, és szüleimtől alaposan kikaptunk. A komolyabb büntetést -- mint nagy fiú -- természetesen én kaptam. Nem is volt kétségem, hogy "több eszem lehetne", semhogy ilyen vad játékot játsszak a testvéreimmel, de a játék örömét vették el tőlünk. A büntetés nagyon rosszul esett.

 

Élelmiszerjegy és sorbanállás

 

Sajnos öcsém érkezése az örömnél több gondot is hozott. A háború már javában tombolt, jegyrendszer volt, a szegénység is egyre erősebben sújtott minket. Jegyre adtak szinte mindent: élelmiszert, tisztítószert, nyersanyagot. (Itt mutatok egy későbbi időből származó élelmiszerjegyet, teljesen hasonló volt a háborús idők jegye is.) Szörnyű igazságtalan volt a helyzetünk, mivel öcsém december 31-én született, a jegyrendszer szabályai szerint január 1-jén már egy évesnek számított, és így egy csomó kedvezménytől elesett. A háborús helyzettel együtt járt a szörnyű áruhiány, a velejáró sorban állás és a feketézés. Ebben az időben megint kiélesedett szegénységünk sok problémája, nehéz volt a nagy család ellátása. A gondokat csak súlyosbította öcsém súlyos megbetegedése. Nem tudom, mi volt a betegsége (talán tüdőgyulladás lehetett!?) de az orvosok is és szüleim is tehetetlenül álltak a betegágy mellett. Nem szerették volna, ha megismétlődik Juckó esete, de csak a Jóisten kegyességében bízhattak. Sokféle orvosságot kellett megvásárolni, de látszólag egyik sem használt. Még az orvos látogatásait is alig tudták megfizetni. Az orvos vérátömlesztést javasolt, de ezt sem tudták megfizetni. Néhány deci vérre lett volna ugyanis szükség, ám édesapáék vére nem volt alkalmas, a kórház pedig decinként 150 Pengőért adott volna vért, ami megfizethetetlenül sok volt szüleinknek. A tragikus tehetetlenséget mi is átéreztük húgommal együtt. Tehetetlenül szenvedtünk valamennyien, és mindegyikünkben mély nyomot hagyott ez az időszak. Ez motivált például később a térítésmentes véradásra. Rádöbbentem a sürgősségi ellátásban megnyilvánuló társadalmi önzetlenségre, amikor nem kérdezik a fizetőképességét a betegnek, hanem adják a vért, annyit, amennyi kell, annyit, amennyi van. Ebben az önzetlenségben én is szükségesnek éreztem a részvételemet, ezért lettem több mint negyvenszeres váradó. A háború után már feltűntek az új csodagyógyszerek, amelyek az ilyen és hasonló betegségeket gyorsan és hatékonyan tudták gyógyítani. Szerencsére öcsém minden nehézség dacára meggyógyult. Sokáig roppant gyenge volt, kíméletre szorult, nehezen lábadozott.

 

Családi képek öcsémmel

 

Amikor már a háború vége felé tartottunk, öcsémmel sok gondom volt. Nagy volt köztünk a korkülönbség, már nem találtam olyan érdekesnek a vele való játékot, kamasz életem programjaiba nem is tudtam bevonni. Amikor mégis kénytelen voltam vele foglalkozni, ezt roppant terhesnek éreztem, persze hogy öcsém is érezte ezt a türelmetlen, szeretetlen viselkedésemet. Vissza is élt a helyzetével. Ö volt a kicsi, őt védték, neki mindég igaza volt, neki minden szabad volt, minket pedig rendszeresen megbüntettek a hibáinkért, őt soha semmiért se büntették meg. A magam részéről permanensen lázadtam az igazságtalanságnak megélt helyzet miatt, szüleimhez, testvéreimhez bántóan ingerült voltam, húgommal rendszeresen élesen veszekedtünk, sőt vele szemben még a verekedésig is elmentem a magam vélt igazának védelmében. Öcsémmel szemben is durva lettem. Ő viszont azzal állt bosszút, hogy rendszeresen megrongálta, eltüntette az én dolgaimat. Később, amikor iskolába került, ez az ellentét még jobban eldurvult, és csak az iparostanuló időszakában változott meg, akkor viszont nagy és őszinte testvéri szeretet jött létre közöttünk.

 

 

            Kirándulások            Általánosságban - Olvasás - Játékaim - Inaskodás - Öcsém - Kirándulások - Házmesterség

(Anna-rét - Sas-hegy - Márton-hegy - Jancsi - Szépjuhászné - Nagyrét)

 

Az Annarét és Normafa környéke

 

Vasárnaponként a mise után gyorsan kaptuk az útravalóinkat, elindultunk valamelyik megszokott törzshelyünkre. Sok olyan kirándulóhely volt a közeli zöld övezetben, ahova rendszeresen ellátogattunk. Kezdetben, amíg kisgyerek voltam az Anna-rétre, az Anna-kápolnához mentünk, ide időnként velünk jött Gyurka bácsi is. Aránylag sokan látogatták ezt a közkedvelt pihenőhelyet, de mindég találtunk egy nyugodt sarkot, kellemes árnyékot. Leterítettük pokrócunkat, megebédeltünk, aztán ki szunyókált, ki fogócskázott, ki felfedező útra indult, mindenki kedve szerint.

 

Anna-rét, Disznófő forrás, Máriamakk és a Jánoshegyi kilátó

 

Szerettünk ide járni, mert az erdő is közel volt, izgalmas kirándulásokat tehettünk a Normafához, a síugratóhoz, a János-hegyre, Makkos Máriára, vagy a Disznófőhöz. A rét kellemesen lankás volt, a kápolna mellett egy nyomós kútból mindég vehettünk friss vizet. Sokszor pihentünk a Sas-hegy dús fenyveseiben is. Utunk a Sirály utcán át vezetett, ilyenkor gyakran benéztünk a Temesiékhez és a Temesi gyerekeket is magunkhoz véve rendszeresen ők is velünk jöttek a hegyre. A hegy felső részén orgonát lehetett szedni, de nagy kincs volt a kökörcsin is.

 

Kökörcsin és a Sas hegy

 

Akkoriban még nem létezett természetvédelem, így minden kiránduláson hatalmas csokrokat szedtünk ezekből a bársonyos szépségekből, vagy más, ma már általában szigorúan védett virágból. A Sas-hegyet kevésbé kedveltük, mert se füves, lankás, árnyékos pihenőhelyben nem bővelkedett, se vizet nem lehetett vételezni. Kellemesebb pihenőhelyünk volt a  Márton-hegy. Itt, a Tamás utcánál sok rét volt akkoriban. Ezek nem voltak művelhetők, a környékbeli fuvarosok legelőnek használták őket. Ma már lakótelep terpaszkedik ezen a területen.

 

Családi kirándulások a Márton-hegy romantikus részeire

 

Akkoriban bokros, füves, dimbes-dombos volt ez a vidék. Nekünk gyerekeknek izgalmas játékokra kínált lehetőséget, de dús füvet és árnyékot is bőven kínált. Építettem itt erődöt, tettem csodálatos felfedező utakat a járhatatlan vízmosásokban, felfedeztem a piktortégla-bányák titokzatos "barlangjait", megmásztam a szakadékok meredek falait. A negyvenes évek elején a Simonék rokona, egy Jancsi nevű, korombeli (vagy talán egy-két évvel idősebb) fiú is gyakran velünk tartott a kirándulásokra. Nem voltam különösebb barátságban vele. Falusi gyerekként egészen más volt a gondolkodása, az erkölcsi felfogása is gyökeresen különbözött a miénktől. Nem volt jó tanuló, nem érdekelte a technika, tudomány. Beszéde hemzsegett a közönséges, sőt trágár szavaktól. Szerencsére csak rövid ideig, talán másfél évig lakott ott a házban.

 

Szépjuhászné, Hárshegy, és a Hűvösvölgyi Nagyrét

 

Gyakori célpontjaink voltak a háború utáni években a Szépjuhászné környékén levő erdők. A János-hegy oldalában, a hárshegy lejtőin és a Budakeszi mögötti Nagykovácsi erdőben szamócát, gombát, ibolyát, hóvirágot, gyöngyvirágot, hangyatojást, vadcseresznyét szoktunk szedni. Vasutasnapon, május elsején a Nagyrétre, és az azt környező erdőkbe látogattunk el.

 

 

            Házmesterség            Általánosságban - Olvasás - Játékaim - Inaskodás - Öcsém - Kirándulások - Házmesterség

(Takarítás - Szemetelés - Hóeltakarítás - Kapuzárás - Lakásbemutató - Bejelentkezés - Padlás és pince - Óvóhellyé alakítás)

 

 

Többször voltunk egyidejűleg házmesterek is. Ez az elfoglaltság meglehetősen nehéz volt. Részben két lépcsőházat kellett takarítani, ami söprést, rendszeres lemosást, a korlát portalanítását és a kilincsek fényesítését jelentette. A háziasszony szigorúan ellenőrizte a tisztaságot. A kora ellenére rendszeresen felment a legfelső emeletre is és ha port, vagy rendetlenséget talált, óriási patáliát csinált. Naponta kellett szemetelni, vagyis este nagy kosárban kellett lehordani az egyes lakások elé kikészített szemetesládákból a hulladékot. Vigyázni kellett a hamura, mert ha netán kiszóródott, össze kellett söpörni azonnal, márpedig a hamu a fa- és széntüzelés miatt bőven képződött. Szerettem szemetelni, kezdetben csak segítettem a szüleimnek, de ahogy erősödtem, egyre gyakrabban szemetelhettem egyedül. Amikor már nagyobb voltam, meg tartós hóesés alkalmával a hóeltakarításnál is segítettem. Ezt a tevékenységet nem szerettem. Részben a folyamatos hóesés miatt a végzett munka nem volt látványos. Meg aztán a háziasszony egy alkalommal igen szigorúan megkritizálta a munkámat. Szerinte egy gyermek nem alkalmas egy ilyen fontos munka elvégzésére, és ő nem azért fizeti szüleimet, hogy idegen munkaerőt alkalmazzanak. Mindannyiunkat megbántott a kritikájával, nekem pedig teljesen elvette a kedvemet ettől a munkától. Tudtam volna mást is csinálni az alatt az idő alatt, de én a szüleimen akartam segíteni -- ezt az örömet vette el tőlem. Amúgy sem szerettem a Szabó nénit, a "méltóságos asszonyt", most meg a szüleimet bántotta előttem.

 

A házmester feladata volt este 10-kor a kapuzárás és reggel 6-kor a kapunyitás. Ha valamelyik lakó később érkezett haza, annak az ügyeletes házmester kaput kellett hogy nyisson, ám a szolgálatáért a lakó kapupénzt fizetett. Ez sokszor még borravalóval is meg lett toldva, de mindenképpen egy számottevő pluszjövedelmet jelentett a házmester részére. Érthető módon a "kapuzással" én nem segíthettem be szüleimnek, de tanúja voltam édesapám éjszakába nyúló ügyeleteinek (éjfélig készen kellett lennie a kapunyitásra), nagyra becsültem ezt a fárasztó tevékenységét. Még jobban értékeltem az ügyeleti idő alatt végzett helyesírás gyakorlását. Több évtizedes lemaradását kellett pótolnia, de példája arra is megtanított, hogy az iskolás időt, a kötelező tanulmányi kötelezettséget nagyon komolyan kell venni.

 

A háború előtt bárki bérelhetett és felmondhatott lakásbérletet. A házban gyakori volt a lakók változása. A megüresedett lakásokat a potenciális új bérlők alaposan megnézték, úgy döntöttek a költözésről. A lakást keresőket gyakran én vezettem fel az új lakásba. Szerettem az üres lakások kongását, figyeltem a vevők egymás közti beszélgetését, értékelését. Sokat tanultam ezekből a lakásbemutatókból: hogyan kell megítélni a körülményeket, milyen szempontok alapján kell értékelni lakásokat. A sokféle ember egyénisége is alakította személyiségemet.

 

Lassanként belenőttem abba a korba, amikor már merészebb kalandokban is részt vehettem. Például 1938-ban új lakó költözött a házba, és én ott lábatlankodtam a teherautó mellett, beszélgettem a gépkocsivezetővel. Összebarátkoztunk, és amikor végeztek, felszállhattam mellé és néhány utcakereszteződésnyit elvittek autózni. Még a kormányt is megfoghattam. Számomra ez olyan élmény volt, mint amikor évekkel korábban egy kocsis bakjára (vezetőülésére) felülhettem és kezembe adták az gyeplőt. Nem kanyarodtunk egyik esetben sem, de az élmény csodálatos volt. Több ízben mentem taxiért egy-egy lakónk kérése alapján és a taxival a házunkig jöttem.

 

A régi lakók kijelentkezése és az új lakók bejelentkezése megint csak nekem adott feladatot. Némi borravaló ellenében sokszor kellett a ki- és bejelentőlapokat kitöltenem és a rendőrségre elvinnem. Nem szerettem ezt a feladatot -- dacára az időnként kijáró borravalónak -- mert a rendőrségen roppant bürokratikusan ítélték meg a rovatok kitöltését, sokszor még az esztétikáját is. Többször előfordult, hogy a nyomtatványt az ügyeletes rendőr vastag piros ceruzával egyszerűen áthúzta, mert nem találta elfogadhatónak a papírt. Ilyenkor új nyomtatványt kellett venni és újra ki kellett tölteni. Utáltam a szívtelen bürokratákkal való találkozást, a megalázkodást. Ez az ellenszenv mind a mai napig él bennem minden hatalmával visszaélő hivatalnokkal szemben.

 

Házmester-gyerek státuszom sok előnyt jelentett számomra. Könnyen bejutottam a padlás és pince egyébként zárt világába. Kisgyermek koromban csodás felfedezéseket nyújtott a lakók lécfallal elkülönített rekeszeiben tárolt ládák, holmik, tüzelők meglesése, felderítése. A mosókonyhából sokszor kellett segítenem a mosónőknek, hogy a padlásra feljusson a teregetni való holmi, vagy a száradt ruhát lehozhassák a padláson levő szárítóból. Hasonlóképpen a pincében is tüzelőszállításkor rendszerint én nyitottam, felügyeltem és zártam a pincét. Csodáltam a tüzelőszállító munkások erejét, ahogy a nehéz szállítókosarakat könnyeden cipelték. Fontos szerepe volt a házmesternek ezekben az ügyekben, mert mi kezeltük a padlás és pincekulcsot.

 

Légoltalmi betonbunker és belső részlete. Óvóhelyajtó, figyelmeztető tábla és bunker bejárat

 

Azután a háború első éveiben, 1938. táján jött a tetőterek kötelező lomtalanítása, a rekeszek lebontása és a pincék óvóhellyé alakítása. Hatalmas építő munka kezdődött az óvóhely kialakítása érdekében. Ekkor egész más világ tárult fel előttem, a katasztrófahelyzetek elkerülésének modellezése, begyakorlása, a szükséges eszközök előkészítése és karbantartása. A padláson tűzoltó-vizet, homokot, vödröket, lapátokat, szikracsapókat kellett tárolni, a pincében pedig mentőszekrényeket, szerszámkészletet, hordágyat kellett készenlétben tartani.

 

Minden ezzel kapcsolatos dolog gondolatébresztő és bizarr tényező volt, de ehhez még mindenkinek légoltalmi tanfolyamokon és gyakorlatokon meg kellett tanulnia a szükséges ismereteket. Mindenki komolyan vette a feladatait, mert szinte tudat alatt éreztük -- bár senki sem várt ilyen megpróbáltatást -- hogy a hamarosan bekövetkező ostrom körülményei milyen nehéz körülményeket fognak számunkra hozni. Akkor még csak a légitámadások esetleges veszélyeire készültünk tudatosan. Az emberek akkor csak rémisztgetéseknek vették az ismereteket, "Ha leesik a bomba, úgyis vége mindennek" -- mondogatták. Ez így is volt, de aki túlélte, annak szüksége volt a józan fejre és a biztos ismeretre...

 

           Általánosságban - Olvasás - Játékaim - Inaskodás - Öcsém - Kirándulások - Házmesterség

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Elemista kor)    <<< Vissza <<<  >>> Tovább >>>