Rieth József

Gyermekkorom - Elemiben, vallásosságom

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Elemista kor)    <<< Vissza <<<  >>> Tovább >>>    

 

Krisztinaváros - Vasárnap - Körmenetek - Első áldozás, Margit néni - Evangélikusok - Iparos-egylet

(Hittan - Kirándulás - Vetítés - Krisztina - Franczin - Vérkápolna - Budai Színkör - Jézuska - Karácsony - Mindenki karácsonyfája - Szegények Karácsonya)

 

Ebben a korban a vallásosságomat csak valami nagyon felszínes kötődésnek lehet nevezni. Természetes volt a családunkban bizonyos vallásos gyakorlat, de ez csak a rendszeres hittanórákban és az ahhoz kötődő Szívgárdában, a rendszeres vasárnapi istentiszteleten való részvételben, és a család természetes erkölcsi elvárásainak valami ködös vallásos motiváltságában volt tapasztalható. A hittanóra kötelező volt (de nem terhes kötelezettség!), a Szívgárda vele járt. A misére az iskolából vonultunk, de ha valamilyen okból máshova mentem misére, akkor az ottani sekrestyéből kellett igazolást kérnem. A család erkölcsi elvárása csak a magatartási kihágások elitéléséről szólt, de a szülői példamutatás mindég kifogástalan erkölcsi tartást mutatott, semmilyen kétszínűség sem volt benne. Az esetleges kifogás következménye többnyire csak egy laza kérdés volt: "Mit szólna a Jézuska, ha ezt tudná?". A szülői utasítás egyértelmű volt minden esetben: "Kisfiam, így nem szabad beszélni (viselkedni, stb.)! Meg ne halljam, hogy ez mégegyszer előfordul!" És az utasítás mindég őszinte volt és példamutató, semmilyen kétszínűség sem volt benne. Gyakori volt az olyan felszólítás is: "Ezt majd meg kell gyónnod legközelebb!"

 

 

Az iskolai hittanunk a Krisztinavárosi plébániához tartozott, ők küldték a hitoktatónkat, Margit-nénit, ők fogadtak minket az iskolai misére, az ő kultúrházukban vonták össze a plébánia területén levő iskolák gyermekeit. A kapcsolat kiváló volt az iskola és a plébánia (pontosabban a hitoktatója) között. A plébánia rendezvényeire időben meghívást kaptunk, részünkre -- gyermekek számára -- igen sok lelkigyakorlat, szórakoztató műsor, vetítés volt megszervezve. A plébánia kultúrháza a Pálya utcában volt, egy épületben a Zöldfa étterem akkori helyén. (Az ostrom után a Zöldfa étterem a Krisztina téri templommal szemben a Mészáros utcában működik tovább, de azóta a plébániának már saját kultúrterme van a jelenlegi Zöldfával szemben, a templom és az iskola szomszédságában.) Az Alsó-Krisztinaváros kultúrházában, a Pálya utcában akkoriban nagyon sok filmet láttam: Krisztus szenvedéséről, gyerektörténetekről, missziókról, és más egyházi témákról. Negyedikes voltam, amikor egyházközségi szervezéssel Visegrádra mentünk. Kevés emlékem maradt erről a kirándulásról. Se a hajóút, se a Salamon torony nem hagyott különösebb emléket rám. Arra emlékszem, hogy fönn a romokon rengeteget mászkáltam, élveztem az ódon falak zeg-zugos maradványait, ugráltam a fal hasadékai fölött, és hogy sokat járkáltunk az erdőben. Szerettem a plébánia gyerekprogramjaira járni. Emlékszem, az egyik vetítésen missziós filmet mutattak be, és a tisztelendő úr külön felhívta a figyelmünket az egyik néger ministráns fiatalra, még személy szerint figyelmeztette az egyik ministránst: "Sanyi! vedd észre, hogy a ministráns milyen méltóságteljesen mozog, és nem rohangál az oltár körül!" És valóban, a fiatalember -- mint egy lassított felvételen -- roppant vontatottan mozgott, óriási méltósággal. Ma már becsülni tudom a stílusát, de akkor túl lassúnak ítéltem. Fogalmam sincs, Sanyi milyennek találta, de számomra ebből az időből csak ez a ministráns-emlék maradt meg.

 

 

Maga a templom a Krisztina-város plébánia temploma volt. Krisztinaváros Budapest egyik városrésze a mai I. és a XII. kerület területén (abban az időben még az I. kerülethez tartozott, és a gyermekkoromban, 1940-ben alakult meg a XII. kerület). A Pasaréttől a Tabánig, illetve a Budai-hegység keleti nyúlványaitól a Várig terjedő városrész öt kisebb részre osztható: hozzá tartozik a Belső-Krisztinaváros, a Nyugati-Várlejtő, a Naphegy, a Vérmező és a Városmajor. 

 

A Nyugati-Várlejtőn, a Vár Logodi- (más néven Zsidó-) kapujának közelében feküdt a középkorban Logod falu. A település a török uralom alatt elpusztult, emlékét a Logodi utca őrzi. Templomának romjai ma is megtalálhatók az Attila út fölött.

 

A Várhegy alatti városrész, amely egykor a budai hegyvidék nagy részét magába foglalta, csak mezőgazdasági művelés alatt állt a 18. század végéig, mivel hadászati okokból megtiltották állandó épületek emelését ezen a területen. Egyedül a Franczin Péter kéményseprő által emelt kápolna (a mai Krisztinavárosi templom elődje) állt itt.  A XVII. sz. végén és a XVIII. sz. elején pestisjárványok tizedelték Buda lakosságát. Ekkor a budai Várban lakó módos polgár Franczin Péter Pál kéményseprő mester fogadalmat tett: ha ő és családja megmenekül, elzarándokol az észak-itáliai Vigezzo völgy kegyhelyére, Re-be az ottani Vérehulló Szűzanya kegyképéhez. A kegykép másolatával gyalogosan tért vissza Budára, ahol fából fogadalmi kápolnát építtetett és a kegykép itt talált otthonra. Akkor még "Vérkápolnának" nevezték. Az 1723-as tűzvészben leégett a kápolna, a kegykép azonban sértetlen maradt. Majd a kápolna ismét felépült és látogatott zarándokhely lett. XIV. Benedek pápa 1757-ben engedélyezte, hogy a Vérkápolna búcsúja ezentúl augusztus 5-én, Havas Boldogasszony ünnepén legyen, és az ünnep nyolcadára a megszokott feltételek mellett teljes búcsút engedélyezett. 1769-ben Mária Krisztina főhercegnő, Mária Terézia lánya, Albert Kázmér szász–tescheni hercegnek, Magyarország helytartójának a felesége érte el, hogy az építési tilalmat feloldják – hálából az ő nevét kapta a terület -- felépült a jelenlegi templom őse.

 

A Krisztinaváros területe a 18. század végétől kezdve folyamatosan beépült. 1787-ben létrehozták a Krisztina Téri Iskolát. (1993-ban az iskola a plébánia felügyelete alá került, és a Szent Gellért Katolikus Iskola nevet vette fel, 1997-ben gimnáziummal bővült.)

 

A Budai Szinkör a Horváth-kertben

 

1842-ben a mai Horváth-kertben megalakult a Budai Színkör, nevezetessége volt a nyitható színpad, ahol a Gellért-hegy volt a természetes díszletháttér. Az Alagút 1856-os megépülése Pest felé is megteremtette a városrész kapcsolatát. A hajdani külváros az 1873-as egyesítés óta Budapest része. A mai gimnázium és a templom közötti téren áll a főváros legrégibb Szeplőtelen Fogantatás szobra.

 

Seilem Crescence arcképe és a templom 1940-es eltolása

 

1795-ben új, jóval nagyobb templomra volt már szükség, amelynek alapkövét szeptember 13-án rakták le, és két év alatt készült el a copf stílusban épült Havas Boldogasszony templom. A kegykép ismét a főhelyre került. 1811 és 1815 között készültek el a gyönyörű mellékoltárképek: Szent Anna, Fájdalmas Anya, Nepomuki Szent János és Mária Magdolna. 1821-ig ferences szerzetesek látták el a lelkipásztori feladatokat a vári plébánia keretén belül. Ekkor önálló plébánia lett, Majsch Jakab volt az első plébános. Gróf Széchenyi István 1824. augusztus 2-án látta meg először Seilern Crescence osztrák grófnőt (1799-1875), Zichy Károly gróf feleségét, és kölcsönös eszményi vonzalom alakult ki közöttük. Zichy gróf halála után, 1836. február 4-én összeházasodtak, az esküvőt a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony plébániatemplomban tartották. Itt tartotta esküvőjét 1857-ben az "anyák megmentője", Dr. Semmelweis Ignác is. További nevezetessége a templomnak, hogy 1940-ben a szentély görgőkre helyezésével és eltolásával tették lehetővé a kereszthajó megépítését és a templom bravúros bővítését. Így kapta a templom a mai formáját.

 

Jézuska és a szívgárdista kisfiú

 

Komolyan hittem ekkor még a Jézuskában, hittem, hogy itt jár közöttünk. A Szívgárdában komoly ideálunk volt a gyermek Kisjézus. Kedvenc képem volt egy tabernákulumból kihajoló szőkeség, aki előtt egy kisfiú imádkozik. Sokáig testi valóságában képzeltem el magamban, a karácsonyi ajándékhozatalt is egyértelműen Neki tulajdonítottam. Írtam egyszer Karácsony előtt a Jézuskának, mellőzve édesanyám segítségét, aki mindég készséggel segített az ilyen levelek ügyintézésében. Most nélküle írtam, nehogy véletlenül lebeszéljen a levélről, pontosabban a kérésemről. A levélkében különböző dolgokat kértem (csákányt, tőrt, stb.), olyan dolgokat, amiket mi nem tudtunk volna megvenni, amiknek a szükségességét édesanyám nem ismerte volna el.. Eldugtam ezt a lapot a holmiaim közé, de nem vitte el onnan a Jézuska. Tanulmányaim során azt tanultam, hogy Ő mindent tud, mindent lát, mindenkin segít. Világos tehát, hogy a levelemet is meg fogja találni. Karácsonykor a levél még mindég érintetlenül hevert a rejtekhelyén. Nem is kaptam meg egyik ajándékot sem. Nagyon szomorú voltam, nem tudtam magyarázatot találni a kudarcra. Nem a hitemben inogtam meg, csak az értetlenség kínzott...

 

Mindenki Karácsonyfája

 

A Karácsony mindég kellemes emlékem volt. Szerettem az ünnep hangulatát, a fenyőillatot, a gyertyák lobogását, a csillagszórót. Nem emlékszem, hogy a játékoknak, vagy a déli gyümölcsöknek örültem-e jobban. Kedvencem a koszorúba préselt füge volt, de nagyon szerettem az amerikai mogyorót is. Mindég nagyon vártam a karácsonyestét. Általában a Szenteste előtt, délután édesapával elmentünk a Mindenki Karácsonyfáját megnézni. Volt, hogy a Lejtő útnál, volt, hogy a Böszörményi úton az elöljáróság előtt állt a hatalmas fa, de voltam a Gellért-szobor alatt a Duna partnál is, meg a Krisztinában is. Ezeknél a fáknál előkelő dámák, díszegyenruhás cserkészek gyűjtöttek a szegények Karácsonyára. Rendszerint fúvószenekar szórakoztatta az arra járókat. Nem volt számomra különösebb látványosság, meg aztán már az otthoni saját karácsonyfán és az ajándékokon járt az eszem. Siettünk is haza, és izgatottan vártuk a Jézuskát. Legtöbbször a műhelyben imádkozva és énekelve készültünk, majd a lépcsőházból nyíló házmesterszoba volt az ajándékok és a karácsonyfa helye.  Óriási csalódás volt számomra, amikor -- nagy fiú létemre -- rá kellett döbbennem, hogy szüleim adják az ajándékot és egy buta optikai csalódás miatt még az iskolában is konfliktusba kerültem "felvilágosultabb" osztálytársaimmal. Nem tudom, hogyan kellene ezt a problémát a gyermeknevelésben megoldani. Mi, mint szülők, egy másféle szóhasználattal kerültük meg. Mindég Karácsonyról beszéltünk, karácsonyi ajándékozásról. A gyerekeinket egy meglepetés stílusra neveltük: "Te mivel fogod Anyát\Apát meglepni?" kérdeztük, aztán segítettük őket titkos tanácsokkal, a szükséges anyagokkal, esetleg segítő közreműködésünkkel. A gyerekeink a meglepetés és az ajándékozás ünnepére készültek és csak nagyszülőktől, rokonoktól, ismerősöktől hallhattak Jézuskáról, Angyalkáról. Nagyon vigyáztunk arra, hogy mesés elemek ne keveredjenek az ünnep lényegével, a szeretet ünneplésével. Majd ők mesélik el egyszer, hogyan élték Ők meg a karácsonyi készülődés és ünneplés lelkületét...

 

 

            Vasárnap            Krisztinaváros - Vasárnap - Körmenetek - Első áldozás, Margit néni - Evangélikusok - Iparos-egylet

(Iskolai mise - Orgona - Szívgárda - Szív-újság - Szentmiselátogatás igazolása - Vendéglő - Ünnepi ebéd)

 

Iskolánk. A Krisztina templom és a fújtató karja

 

Vasárnap az iskolában gyülekeztünk mindég az iskolai misére. Innen kettes sorokban vonultunk a Krisztinába. A templomban pontos helyünk volt kijelölve. Szerettem énekelni, ezért párszor a kóruson énekelhettem. Csodáltam az orgona csillogó manuáljait, rengeteg regisztergombját, hatalmas sípjait. Külön látványosság volt számomra az orgona fújtatója. Akkoriban még nem volt motoros fújtatás. Az orgona szekrényének oldalából hatalmas kar lógott ki, ezt a kart lenyomkodva préselték a levegőt az orgonába. Erős fiatalemberek működtették (valószínűleg fizetésért), még rá is álltak, és a testsúlyukkal nyomták a levegőt. Hasonló látványos valami volt a harangozás. Valahonnan a toronyból lógtak le kötelek, ezekre csimpaszkodva működtették a harangozók a harangokat.

 

Szívgárda-jelvény

 

Mise után a Pálya utcai Zöldfa melletti kultúrházban, vagy az iskolában volt programunk. A kultúrházban rendszerint valamilyen vetítés volt. Vallásos filmeket vetítettek nekünk. Volt közöttük játékfilm is, de sok misszióról szóló beszámolóra is emlékszem. Gyakran volt valamilyen Szívgárda gyűlés és az ehhez kapcsolódó játék. A Szívgárda gyűléseken nagyon sok történet, mese hangzott el. Sokat énekeltünk és játszottunk. A Szívgárda mozgalom hitbuzgalmi szerveződés volt, más mozgalomhoz képest lazább alakulat. Nem szedtek tagdíjat, a szabályzatot az illetékes egyházi főhatóság láttamozta, és ahhoz nem kellett kormányhatósági (Belügy Minisztériumi vagy Vallás és Közoktatásügyi Miniszteri) engedélyezés. Az elemi iskoláskorú gyermekek legnépesebb hitbuzgalmi egyesülete a jezsuiták által megszervezett, elterjesztett és központilag irányított Szívgárda volt.

 

A Szívgárda története 1919 szeptemberében egy mesével kezdődött. A Szív-újság Gyermekrovatában Blaskó Mária írt egy mesét, amely arról szólt, hogy elemista gyerekek gárdát toboroztak a Jézuskának. A szegedi gyermekek komolyan vették ezt a mesét, s levélben tudósították Blaskó Máriát, hogy követni akarják a mesében szereplő gyerekek példáját, s ők is gyermekgárdát akarnak toborozni Jézus szentséges Szívének. Célja a gyermekek életkori sajátosságainak megfelelő módszerekkel lelki fejlődésük, nevelésük előmozdítása, amelynek középpontjában a Jézus Szíve tisztelet állt. A szívgárdisták rendszeresen részt vettek a nekik tartott lelkigyakorlatokon. Apostolkodásunk jelentős területe volt a katolikus sajtótermékek terjesztése, főként saját családunk körében. A mi Szívgárdánk közvetlenül csatlakozott a plébániához, és a plébános gondoskodott a vezetésről (részint a hitoktatónk, de a kultúrházban egy fiatal káplán megbízásával). A szívgárdisták nevelésében és irányításában fontos szerepe volt a szervezet lapjának, A Szív című újságnak, amely nagy népszerűségre tett szert, és szinte minden szívgárdista megvásárolta vagy megkapta. (Legnagyobb példányszáma 200 ezer volt!) A Szívgárdának az 1942-es adat szerint szinte valamennyi katolikus elemi iskolánál működtek: mintegy 2500 gárdában 250-300 ezer taggal.

 

Néha, valamilyen okból édesapámmal máshova, nem az iskolai misére mentünk, de ennek nem volt különösebb akadálya. Egy feltétel volt: a szentmiselátogatás igazolása. Ha máshova mentem misére, onnan miselátogatási jegyet kértünk, vagy egy papírra aláírást, vagy pecsétet kértünk. Általában meg is kaptuk, csak egy alkalommal akadékoskodott a Fő utcai Anna templom sekrestyése. Nem akarta elhinni, hogy valóban ott voltunk a misén. Roppant mód meg voltam sértve a gyanúsítás miatt, kiszolgáltatottnak éreztem magam, mert egy általam nem ismert szabályhoz ragaszkodott. Szerinte a mise előtt le kellett volna adnom a papíromat a sekrestyében, mert csak úgy láthatja, hogy tényleg jelen voltam a szentmisén. Végül nagy nehezen elhitte az igazamat, és megkaptam a szükséges igazolást. Azóta is esküdt ellensége vagyok a miseigazolásoknak. A feloldozáshoz se kell a gyóntatószékbe tanukat állítani, az Istennel való kapcsolatunk is a rejtett magányunkban zajlik és a nyilvános helyeken való tündöklésnek is mindég "hiteltelen szaga" van. Ha nem hihetünk egymásnak lelkiismereti dologban, akkor baj van a világgal. (Sajnos igaz, hogy az emberek közt sok képmutató és hazug van, de az ilyenek Isten előtt nem játszhatják meg magukat) Tanítványaimat mindég beszámoltattam a szentmise látogatásról és az áldozásról, de sohase kértem igazolást, sohase kételkedtem a beszámolóikban. Szerintem őszinte beszámolókat kaptam, és eszükbe se jutott, hogy félre vezessenek. Ha nem voltak szentmisén, mindég azt mondtam nekik: "Majd ha nagyfiú (nagylány) leszel, nem a szüleid, hanem magad fogod elhatározni, hogy misére mész." Ugyanígy az áldozásról is buzdító szavakkal beszéltem. Sohase kaptak tőlem szemrehányást.

 

Nem tudom igazából miért mentünk időnként valamelyik idegen templomba, de tény, hogy sok különböző templomot meglátogattunk. Lehet, hogy édesapának volt egy titkos belső ösztönzése mindenfelé menni, sok mindent megnézni, meglátogatni. Templomot is. De az is tény, hogy a vendéglőket is meg-meglátogatta ezeken az expedíciókon. No, nem mindet, de egyiket, másikat. Fröccsöt mértek neki, málnaszörpöt és pogácsát nekem. Édesapámnak hamar megártott a bor, nagyon sok vasárnap részeg lett, de legalább is erősen spicces. Ilyenkor tántorogva járt, hányt. Édesanyám veszekedet emiatt az állapota miatt, vele is, de -- ha vele voltam -- velem is, hogy miért hagytam. Ártatlan voltam, hiszen megakadályozni nem tudtam volna, csábítani pedig soha se csábítottam (bár a jó málnaszörpöt és a töpörtyűs pogácsát nagyon-nagyon szerettem). Az esetekből megutáltam a kocsmákat, és felnőtt koromban is (mind a mai napig) mindég korlátoztam a szeszesital fogyasztásomat. Amikor kezdtem érezni a spicces állapot közeledtét (akadozó beszéd, zavaros gondolkodás, enyhe szédülés, zsibbadó kar) abbahagytam a további ivást. Emiatt az ivó-társaság általában kigúnyolt, de én hajthatatlanul megálltam.

 

A vasárnap mindég ünnepi ebéddel és süteménnyel csúcsosodott ki. Otthon az ünnepi ebéd mindég sok zöldséggel kezdődött, az asztal közepén egy nagy tálban szolgálta fel édesanya. A zöldséggel, és a hússal finom levest készített, de a második fogással is mindég valamilyen hús járt. Az ebéd mindég süteménnyel zárult. A vasárnapnak mindég komoly ünnepi hangulata volt. Már reggel ünneplőbe öltöztünk, mi a katolikus templomba mentünk, édesanyámék pedig az evangélikus istentiszteletre. A misét mi nagyon ritkán hagytuk ki édesapámmal, ez csak valamilyen kirándulás miatt következett be. Ritka volt az ilyen eset, inkább egy korai misére mentünk és mise után mindjárt indultunk a család a kirándulásra.

 

            Körmenetek            Krisztinaváros - Vasárnap - Körmenetek - Első áldozás, Margit néni - Evangélikusok - Iparos-egylet

(Húsvét - Vöröskereszt kórház kápolnája - Búcsú - Mézeskalács rózsafüzér - Szandál)

 

A Húsvét mindég komoly családi ünnep volt. Kisgyermekkoromban a Krisztinában vettünk részt a körmeneten, később néhányszor a Csörsz utcában, majd később a Felső-Krisztinában. A Csörsz utcában, a volt Fővárosi Vámház épületében egy kultúrház volt, szemben vele a Vöröskereszt kórházban pedig egy kis kápolna. Az Alkotás utcai Vöröskereszt kórház kápolnája 1884-ben nyílt meg, amelyet a hívek a Csörsz utcai bejáraton látogathattak. 1945-ben súlyosan megsérült. Utódjául a Csörsz utca 4 szám alatt, a volt Fővárosi Vámház földszintjén alakítottak ki kápolnát, az emeletén pedig lakást hoztak létre a templomigazgató és sekrestyés részére. Útszélesítés miatt ezt az épületet 1976-ban lebontották. Három évig a Csörsz utcai parkban, egy barakk kápolnában voltak a szentmisék. A főváros kártalanítási összegén az egyházi főhatóság Szabó István Ybl díjas építész tervei alapján a Táltos utca 16. alatt építtette fel a szent Kereszt templomot, amelyet Lékai László bíboros szentelt fel 1979 szeptember 22-én. A templomhoz kapcsolódó papi lakások 1980-ban készültek el.

 

Búcsúi portékák kínálata és körhinta

 

Nagyon pontosan nyílvántartottuk és végig látogattuk a környéki templomok búcsúit: a Krisztináét, a Városmajorét, a Felső-Krisztináét, a Diana útit, a Gellért-hegyit, az Anna-kápolnáét, de a Máriaremeteit és a Makkos Máriait is. Ezek a búcsúlátogatások legtöbbször nem a templomi ünnepségekhez kapcsolódtak, inkább csak afféle délutáni séta jellegűek voltak. Néhányszor végigsétáltunk a sátrak között, mindent alaposan megcsodáltunk, megbeszéltünk, vettünk valamilyen vásárfiát, egyes esetekben a körhintára is felülhettünk mi gyerekek. A vásárfia édesanyámnak általában valamilyen fakanál volt. A fakanál mindközönségesen háztartásbeli fakanál volt, csak éppen ki volt cifrázva, de rendesen. A szerényebbjén csak név, meg némi virágrajzolat díszelgett, de voltak valódi műremekek is.

 

Mesterségek remekei: Terítők, fafaragások

 

A szép színes felirat általában valamilyen népies mondás volt ("Szeretettel a páromnak", "Zsuzsikámnak", vagy "Az asszony verve jó!"). A fő dolguk, természetesen az volt, hogy a legények, vagy a párjukkal sétáló bakák szívük hölgyének hátsóján landoljon, minél nagyobb visongatások közepette. Persze, a lányok népi viseletének rengeteg szoknyája felfogta ám az ütést, nem fájt ott semmi, node a tény maga, hogy fenékre csapatás történt, hát, az bizony, megért egy sikkantást! Mi gyerekek minden alkalommal kaptunk egy-egy nyakba akasztós mézeskalács rózsafüzért, néha-néha cukor-rudat, medvecukrot, nagynéha törökmézet, vagy majomcsemegét, esetleg vattacukrot. A búcsúlátogatók elsősorban kegytárgyakat, szentképeket, gyertyát, mézeskalács rózsafüzért vásároltak. A mézeskalács olvasó azért volt jelentős, mivel a méznek állítólag vallási funkciója van a néphagyományban.

 

Mézeskalácsok, szívek és rózsafüzér (utánzat)

 

A mézet és a viaszt ugyanis a szűzies életet élő méhek hordják össze. Ezért készültek a templomi gyertyák is méhviaszból -- mondja a népi bölcsesség. Ugyanilyen megfontolásból volt a mézeskalácsnak is óriási varázsereje. Kamaszosabb szerelmek nyílt megvallására a mézeskalács szív szolgált. Volt tükörrel, tükör nélkül, mondókával, vagy egyszerűen csak „szeretlek, Sári” felirattal (a neveket lehetett válogatni), kicsiben és nagyban.  Ha a fiú a búcsúban mézeskalács szívet vett a lánynak, s a templom előtt átadta neki, azt jelentette, hogy szereti. Egyfajta lánykérésnek is számított ez a gesztus. Ha a leányzó elfogadta lovagjától a mézeskalács szívet, ott már lehetett remélni. A hagyomány úgy tartotta, hogy aki a tükrös mézeskalács szívet kapja, az megláthatja a tükörben a fiú kedvesét (vagyis sajátmagát). Számunkra a csudálkozás volt a fő program. Csodálatos volt a sokféle csecsebecse, a ringlispil, a céllövölde, a kikiáltók, a mesteremberek helyszínen végzett munkája, a népművészeti munkák, a nyüzsgés -- a BÚCSÚ...

 

Még másodikos koromban kaptam húsvétra egy új szandált édesapámtól. Csinos volt, csodálatosnak tűnt. Abban a szandálban mentem el a húsvéti körmenetre. Már jócskán benne voltunk a szertartásokban amikor kiderült, hogy a még be nem járt szandál szorított. Nagy vízhólyagokat tört a lábamon, mire körbe értünk. Én hősiesen tűrtem a fájdalmat, sőt a körmenet után még megpróbáltam a Szentsírt is keresni. Fogalmam nem volt arról, hogy a Szentsír már az előző nap estéjén megszűnt, hiszen megtörtént a feltámadás. Visszaért a körmenet a templomba, én alig hogy befértem még a padok végéig. nagy éneklés volt, Te Deumot, Himnuszt, meg még sok minden mást is énekeltek, áldást adtak az Oltáriszentséggel. Mindezzel nem törődtem: én csak a Szentsírt kerestem. Furakodtam előre az emberek közt, térdelő embereken lépkedtem át. Nemcsak, hogy elkésetten hiába, de ráadásul még rossz irányba is nyomakodtam. Így még hűlt helyét se találtam a Szentsírnak. A szertartás véget ért, a tömeg elindult kifelé, szemben velem. Ott maradtam Szentsír nélkül, kegyetlenül fájó lábakkal, és ráadásul még a Krisztinából gyalogolhattam is hazáig a kifakadt hólyagokkal, az égően kínzó sebekkel. Emlékezetes Húsvét volt...

 

 

            Első áldozás, Margit néni            Krisztinaváros - Vasárnap - Körmenetek - Első áldozás, Margit néni - Evangélikusok - Iparos-egylet

(Reisz Margit - Cserkészet - Farkaskölyök)

 

Elsőáldozási képünk, és Margit néni, vagyis Reisz Margit a hitoktatónk

 

Reisz Margit néni volt a hitoktatónk az elemiben. Gondosan tanított minket a hit elemeire, nem volt túlságosan szigorú, de következetesen betartott minden szabályt. Sokat mesélt, sokat játszottunk kicsiny életünket átszőtte a Szívgárdával. Az osztályban egyébként mindenki tagja volt a Szívgárdának (kivéve persze a másvallásúakat). Azonkívül, hogy kellemes, játékos keretet adott a hittantanulásnak, más gárda jellegű, vagy propaganda jellege nem volt. Segítette a fegyelmet és a szorgalmat ideológiai töltettel is, könnyebb volt számunkra jó tanulóknak és jó gyerekeknek lennünk.  A Szívgárdában nem tűntem ki semmi különösebbel, gyerek voltam a többi gyerek között. Mivel az órákon a tananyaggal foglalkoztunk, a Szívgárda-foglalkozások tanítás után voltak néha-néha. Vasárnap az iskolai mise után a pálya utcában volt plébániaszintű Szívgárda-foglalkozás, összevontan a plébániához tartozó valamennyi iskola tanulói számára. Ezeken valamilyen játék, verseny, előadás, vetítés volt számunkra. Ezek a közös foglalkozások fakultatívok voltak A játék és a film miatt szerettem ezeket a foglalkozásokat is

 

Még nem voltam elsőáldozó, de már nagyon szerettem volna áldozni. Nem mertem odatérdelni a rácshoz, csak egészen közel mentem. Persze nem kaptam. Az akkori liturgiai szokásban az áldozók letérdeltek az áldoztató rács elé és az áldoztató pap sorban mindenkit megáldoztatott. Állva csak nyomorékok és súlyosan betegek áldoztak. A felkészítés az elsőáldozásra hittanórán történt, mindenki együtt készült, magától értetődően az egész osztály egyszerre lett elsőáldozó. Az elsőáldozásom is a Krisztinában történt, formális volt, különösebb emlék nélkül. Szüleimmel közösen, izgatottan készülődtünk, de a ceremónia nem okozott különösebb lelki élményt számomra. Elsőáldozáskor a Krisztinavárosi templom szentélyében térdeltünk, erre külön hercegprímási engedélyt kaptunk. Kakaós (finom volt!), kalácsos megvendégelés volt utána az iskolában. Uzsonna előtt fényképeztek bennünket az udvaron. Én a hátsó sorban állok,jobbról az ötödik. A képre a Bánfalvi édesapja is rákerült. Emiatt aztán sokat szidták szüleim, valahányszor a kép előkerült.. Részben tényleg nem odatartozó személy, másrészt biztos, hogy valami féltékenység is volt a szidásban, mert komoly konkurenciát jelentett édesapának: a Bánfalvi cipészműhely a szomszédos utcában volt, és valószínűleg jobban is ment neki az ipar gyakorlása. Meg aztán bizonyára néhány vevőnket igyekezett elcsábítani, és ezt a pletykás vevők visszamondták szüleimnek.

 

Farkaskölyök, cserkészliliom és egy kedves grafika

 

Az iskola keretei között működött a cserkészet is, illetve ennek kisgyermeki változata a farkaskölyök mozgalom. Nem csak az iskolában de a Felső-Krisztinavárosi Plébánia területén is működtek. Kis Feri bácsi, a plébánia sekrestyése, de egyben adóbeszedője is állandóan javasolta szüleimnek, hogy engedjenek engem farkaskölyöknek, majd később cserkésznek, de ezt anyagi helyzetük miatt ők nem engedhették meg maguknak. Feri bácsi ígérte, hogy támogatást kapok a plébániától, ez utóbbit viszont szüleim önérzetből nem fogadhatták el. Szüleim önérzetesen azt hangoztatták, hogy féltenek elengedni táborokba, túrákra. De az igazság egészen más: a cserkészetben való részvételem túl nagy anyagi kötöttséget jelentett volna számukra. Fájlaltam... Szívesen részt vettem volna a korosztályom mozgalmában, és bizonyára gyermeklelkem fejlődése is egészen másként alakul, ha részt vehettem volna a cserkészetben. Különösebb irányítás nélkül is folyamatosan csapatot szerveztem, a csapatnak próbákat írtam elő, természetközeli programokat szerveztem a vezetett gyermekek részére. De ezekről majd ott...

 

            Evangélikusok            Krisztinaváros - Vasárnap - Körmenetek - Első áldozás, Margit néni - Evangélikusok - Iparos-egylet

(Vasárnapi iskola - Szerep - Fényképezőgép)

 

Műtermi állványos fényképezőgép

 

Édesanyával és Rózsi húgommal gyakran részt vettem az evangélikus egyház ünnepségein, rendezvényein. Az ő számukra a Fery Oszkár utcában (a Városiházak egyikében), majd a Honvédkórház ökumenikus kápolnájában a Böszörményi úton, az ostrom után a Rózsahegyi villa utcai részén volt az istentisztelet. A húgom számára vasárnapi iskola és rendszeres kulturprogram volt ezekben a közösségi helyiségekben. Néha elkísértem őket ezekre a rendezvényekre. Amikor már nagyobb lettem, még a Várba, a Bécsi kapu térre is rendszeresen felkísértem Rózsit, sőt egy karácsonyi ünnepségen egy színdarabban szerepeltem is, mint fényképész. Nem lehettem jó szereplő, de nagyon élveztem a szerepemet, mert egy igazi nagy állványos fényképezőgéppel szerepeltem, igazi mattüveggel, fekete kendővel. Mindenesetre a siker sem maradt el, alaposan megtapsoltak a néző szülők, és az evangélikusok is nagyon megdicsértek. Én azonban mindennél többre becsültem a fényképezőgéppel való matatást.

 

 

            Iparos-egylet            Krisztinaváros - Vasárnap - Körmenetek - Első áldozás, Margit néni - Evangélikusok - Iparos-egylet

(Iparoskör - Eucharisztikus Világkongresszus - Ipartestület)

 

Eucharisztikus Világkongresszus

 

Akkoriban a Csörsz utcai kultúrházban működött a hegyvidék Iparosköre, talán a későbbi Felső-Krisztinavárosi plébánia irányítása alatt. Ebben a szakmai egyesületben édesapám is aktívan részt vett. Nem volt semmilyen tisztsége, de az egyesületi tagság sok hasznot jelentett a műhelye fenntartásához. Az éves közgyűlések nagy ünnepségekkel zajlottak, ezenkívül rendszeresen voltak kulturális műsorok (bálok, emléknapok, ünnepek). Egyszer részt vettünk egy nagy zászlóavatási ünnepségen is. Az ünnepi beszédek nem érdekeltek, de teljesen felvillanyozódtam, amikor a zászlószögek beverésére és a zászló felszallagozására került a sor. A sok híresség ott tolongott és tüsténkedett, várva, a sorát. Ilyenkor ünnepi vacsorák is voltak, de mi csak tormás virslit ettünk, amit én nagyon szerettem. Édesapának az egyesületi tevékenysége a szavazásokon való részvétel és az ünnepi körmeneteken való részvétel volt. 1938-ban, az Eucharisztikus Világkongresszuson, az Iparegylet menetében én is édesapával együtt vettem részt.

 

Kongresszusi emléktábla

 

Az Andrási úton vonultunk a Hősök terére. Itt volt az ünnepélyes szentmise. Remekül feldíszítették a teret, gyönyörű volt a kivilágítás este. A hosszú úton nagyon elfáradtam, és némi könyörgés, nyűgösködés hatására édesapám megszánt és az Oktogontól visszafordultunk, hazajöttünk. Egyik este az Országzászló előtt voltunk gyűlésen. A Kongresszus világhírűvé tette Magyarországot, példás volt a felkészülés, a rendezés és a részvétel is. Sok emléktábla, szobor őrzi a nevezetes esemény emlékét. Bemutatok egy emléktáblát, amely a kormányzó feleségét ábrázolja áldozás közben.

 

Később Ipartestületi tagsággal váltotta fel édesapám az Iparosköri tagságot, és ezután már nem vett részt a plébániai közösség munkájában. Érzésem szerint az iparoskörből a kollégái kinézték, mert gazdaságilag nem tudott lépést tartani velük, de ugyanakkor jöttek a gazdasági megszorítások is (a bőrellátás a háborús anyaghiány, valamint az ehhez kapcsolódó jegyrendszer miatt csak az Ipartestületen keresztül volt megoldható) így ez is szükségessé tette az Ipartestülethez való csatlakozást.

 

           Krisztinaváros - Vasárnap - Körmenetek - Első áldozás, Margit néni - Evangélikusok - Iparos-egylet

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom  --  Elemista kor)    <<< Vissza <<<  >>> Tovább >>>