Rieth József

Gyermekkorom - Polgáriban, Attila utca

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom  --  Polgárista kor)    <<< Vissza  Tovább >>>     

 

          Iskolábajárás          Iskolábajárás - Levente foglalkozás - Hócsata - Tanáregyéniségek - Társak - Tankok

(Cimmerer Béla - Attila utca - polgári - Úti élmények - Filmszínház - Alkotás utca - Kékgolyó utca - Juszt-optikai cég - Optikai műhely - Lencsék - Szövőműhely -

- Átjáróházak - Tisztviselőház - Városiház - Cukrászati üzem - Diákcsemege - Vérmező - Logod falu - Glacis - Martinovics Ignác és társai -

- Vérkápolna - Kéményseprő-kápolna - Lovaspálya - Lovaspóló - Csúszkáltunk - Leckefelügyelő - Kézimunka óra - Farkas Péter - Duna-part - Horgász)

 

Fénykép az elsős polgári idejéből. Édesapámmal a "Romoknál", a Képző előtti félbemaradt építkezés beton alapjának torzóinál.

 

1941. Cimmerer Béla igazgató felvett az Attila utcai polgáriba. Új élet kezdődött számomra a polgári iskolával. Általános tapasztalat, hogy a felsős tanulóknak más a tanulási anyaguk, más a pedagógiai követelmények rendszere, de a gyermekeknek is megváltozik ebben az életkorban a szellemi és testi világa. Nagyon kicsinyek ezek a változások, de a mindennapok apró részleteiben igen jelentősek. Számomra jelentős volt a tantárgyak élesen elkülönülő belépése az életembe, a különböző tantárgyakhoz sok tanár megismerése. Néhány tanár eredményezett jelentős változást számomra, sokszínűségüket inkább csak a tudomásulvétel szintjén éltem meg. Csupán néhányuk maradt meg az emlékezetemben, ezeknek is csak töredéke név szerint. Maradandó emlék számomra a kézimunka tanárom, Almási Géza, a tornatanárom, Dr. Dobokay Kálmán, a hitoktatóm, Reimann Özséb-bá, valamint a némettanárom, akinek a neve talán ... volt. Új társak vettek körül, csupán néhányan jöttek át velem az elemiből. Az osztály javarésze jobb módú volt nálam, de az osztályombeliek közt a helyzetem tiszteletreméltó volt. Az első időben egyszerűnek jellemezném a helyzetemet, többen is voltak nálam szegényebbek, sőt kifejezetten szegények. Ez a vagyoni különbözőség soha se jelentett számunkra megkülönböztető elkülönülést. Általában mindenki mindenkivel barátkozott, senki se hivalkodott családi jómódjával. Ugyanakkor volt néhány "lumpen", "lezüllött" társunk (Frank, Rabala, ...), ezektől mindenki valamelyest elkülönült, azonban őket se közösítettük ki magunk közül. Mindenki barátkozott a másikkal valamilyen szinten, de a rossz csínyektől a legtöbbünk elzárkózott.

 

Az ASTRA mozi nézőtere és kirakata

 

Úti élmények. Jelentős változás volt számomra az iskola relatív távolsága. Gyalog jártam az iskolába, csak igen ritkán vettek szüleim diákbérletet. Számomra ez a napi kétszeri séta nem volt terhes, szívesen gyalogoltam, soha se késtem el (legalább is nem emlékszem ilyen esetre). Új környéket ismertem meg, és ez új világ feltárulkozását is jelentette számomra. Az úton több rendkívül fontos látvány várt, melyeket soha nem untam. Izgatottan ismerkedtem az Astra-mozi kirakatának előzetes képeivel. Ezt a filmszínházat az Ugocsa utca 10. szám alatt 1937-ben nyitotta meg, egy Görgényi Miklós nevű tulajdonos. A próbaüzemre ingyen lehetett bemenni, mi gyerekek sokat ültünk benn ezeken a próba vetítéseken. Később már csak hébe-hóba engedhettük meg magunknak a mozizást a jegyek ára miatt. Ha ritkán is mentünk moziba, de az Ugocsa utcai mozi kirakatába kitett képek a filmek keresztmetszetét nyújtották számomra. Az olvasmányaimban mindezidáig gyorsan átlapozott leírásai (tárgyakról, tájakról, jelenetekről) ezidőtől kezdve kezdtek érdekessé válni, új értelmet nyerni. Mindennap megcsodáltam a különböző filmcsillagokat a különböző szerepekben: mint történelmi hősöket, mint a vadnyugat bámulatos Cow-boyait, mint a préri legendás indián hírességeit, mint gazdag előkelőségeket, vagy mint toprongyos csavargókat. Belepillantottam a képek segítségével előkelő szalonokba, lovagvárakba, börtönökbe, viskókba, gályákba, hadihajókba, barlangokba és ilyen-olyan lakásokba. Láttam magashegyeket, őserdőket, tengert, sivatagot, világvárosi forgalmat, falusi idillt és laboratóriumot. Izgalmas epizódokat képzeltem a képekhez, és komolyan vágyódtam minden filmet megnézni. Sajnos erre nem volt nagy lehetőség, de azért csaknem mindenhónapban elvittek szüleim moziba, vagy egy gyerekmatinét néztünk meg (mesefilmekkel), vagy egy őket is érdeklő filmet. Szerettem ezeket a mozilátogatásokat, többnyire az első, vagy az utolsó sorban ültünk (ott volt a legolcsóbb a helyár). Csodálatos volt a mozi belső tere, de a lényeg az élmény volt, amit a film nyújtott. Minden nap hosszú percekig álltam a hetenként újuló képeket csodálva. Hasonló élményt nyújtott az Alkotás-mozi előtt is, az ottani képek látványa. Itt az Alkotás utca, Greguss utca és Ráth György utca határolta telekre épített bérházban az 1911-ben eredetileg üzletsornak tervezett helyen már szerepelt a mozi. Ez a bérház volt Budapesten az egyik legelső, amely mozival együtt épült. Az Alkotás filmszínház a klasszikus, úgy nevezett fapados harisnyamozi őstípusa volt. Hosszúkás, keskeny nézőterére a szűkös Alkotás utcai előcsarnok felől lehetett bemenni. Előadás után távozni a Gregus utcai oldalon kinyitott faajtókon lehetett, melyeket hatalmas rolókkal zártak le egyébként, mint annakidején az üzlethelyiségeket.

 

Juszt reklám boríték, és a lencsecsiszolás technikája

 

Az iskolába menet az Alkotás utcán, vagy a Kékgolyó utcán közlekedtem. Az Alkotás utca sok kirakatot kínált változatos látnivalókkal, de számomra a  kirakata mindegyiket felülmúlta. (Találtam egy reklámborítékot a cégről.) Mindjárt a második-harmadik házban volt az előkelő üzletük. Szemüvegeket, fényképezőgépeket, távcsöveket, meg mindenféle optikai cikket árultak. Ragyogó kirakatuk volt, tele mindenféle optikai eszközzel, számomra izgalmas látnivalóval. Sokszor és sokáig csodáltam ezeket a csillogó, számomra legtöbbször ismeretlen rendeltetésű készülékeket. Nem volt akkoriban fogalmam az optika tudományának sok apró fortélyáról, de valahol a tudatom alatt éreztem ezeknek az eszközöknek csodálatos értékét és fontosságát. Kíváncsian keresgéltem a lencsecsiszolás titkairól ettől kezdve az ismereteket. Különösen érdekessé tette az optikai ipart számomra az épület hátsó részéhez csatlakozó optikai műhely. A Kékgolyó-utcára nyílt a cég műhelye, amiből mi gyerekek a nagy udvart, de annak is a kapu mellett található szemetes konténerét ismertük legjobban. Ez a hulladékgyűjtő vasláda kincseket tartalmazott számunkra: félig megcsiszolt lencséket, prizmákat, hasábokat, megrepedt vagy törött üveglapokat, időnként meghorpadt optikai tubusokat (csöveket). Rendszeresen guberáltunk ebben a ládában. Szerencsés esetben szemüveglencsére, nagyítóüvegre lelhettünk, ami óriási kincset jelentett az egymás közti csencsölésben (csereberében) is, de számomra mindenek előtt mint lencse jelentett hatalmas értéket. Lehetett ezekkel a nap sugarait egyesítve anyagokat égetni, nagyítóként használni. Ritkán találtunk használható hulladékot de időről időre sikerült. (Később a MOM-gyár mögött találtunk hasonló kincsesbányát, ott is sok hibás lencsét és prizmát lehetett néha napján találni.)

 

A Kékgolyó-utca érdekes kontrasztja volt az Alkotás-utcának. Míg az Alkotás-utcának ez az első szakasza egy rohamosan fejlődő város színét-javát mutatta sok fényes kirakatával, addig a Kékgolyó-utca afféle peremkerület kinézetű volt, kertes kúriákkal. Volt azonban mindjárt a Németvölgyi-út, Istenhegyi-út és Böszörményi-út találkozásánál egy szövőműhely, ennek a gépeit gyakran lestem a kis szellőző ablakon keresztül. Élveztem a gépek hangos zakatolását, a munkások szorgos nyüzsgését. Ez a ház azért is érdekes volt, mert egy teraszos keskeny lépcső kötötte össze a Kékgolyó-utcát és a Nagyenyed-utca végét. Ez számomra afféle "szabadtéri átjáróház" volt. Szerettem az átjáróházakat, ha lehetett átmentem rajtuk. A környékünkön több ilyen ház volt. (Legközelebbi az utcánkban a 26-os számú. Aztán az Alkotás-utca és Ferry Oszkár utca sarkán levő ház, a Márvány utcát és a Hertelendi utcát összekötő Tisztiház. Volt kevésbé izgalmas átjáróház is a környéken, az utcánk felső részén a Ferry Oszkár utca és Böszörményi út közötti Tisztviselőház, és az utcánk végén a Ferry Oszkár utcát és a Margaréta utcát összekötő "Városiházak".)

 

Cukorrudacskák és Diákcsemege

 

A sulibajárás sokatérő velejárója volt a Maros-utca elején egy cukrászati üzem. Az utca felől semmi különös nem látszott rajta, az üres kirakatablakon bepillantva egy cukrászüzem látszott és a bejáratnál egy pult. Nyalókákat, cukor rudacskákat és csomagolt cukorkákat gyártottak fehérruhás segédek a műhelyben. Inkább elszállításra dolgoztak, mint helyben árusításra. Volt azonban egy csodálatos termékük, ami miatt szinte állandó vevők voltunk náluk. A cukorrudacskák végét, a cukorkák maradékát, meg mindenféle apró maradék cukorkát (afféle hulladékokat) "Diákcsemege" címén parányi zacskókba csomagolták és fillérekért árulták. Összekuporgatott zsebpénzünkből sok-sok ilyen zacskót vettünk nap mint nap. Sokszor igazi meglepetést tartogatott a zacskó, valamilyen különleges cukorka formájában. De ha csak az összesöpört cukorka töredékek kerültek elő a zacskóból, az is nagy öröm volt, mert normális cukrászdában ennyi pénzért ennek a cukormennyiségnek csupán töredékét kaptuk volna.

 

A Vérmező is óriási újdonság volt számomra. Széles fasoros sétány vette körül a Vérmező hatalmas, teknőszerű mélyedését. A sétány mellett 1-4 méter mély meredek partoldal következett, majd lenn két oldalról fasorral szegélyezett fekete salakos lovaglópálya. A Vérmező manapság egy közpark a Várhegy lábánál, Budapest I. kerületében, a Krisztinavárosban, eredetileg egészen a Gellért hegyig terjedt. A park jelenleg a Várhegy nyugati lábánál nyúlik el: az Attila út, a Krisztina körút és a Mikó utca határolja. Alatta folyik végig az Ördög-árok, valamikor a pleisztocénben jött létre, akkor a patak hordalékos lapálya volt a vérmező őse.

 

A 14. században Logod falu feküdt ezen a helyen, amely a török időkben elpusztult. Miután a törököket kiűzték, a terület úgynevezett glacis, vagyis a védelem részére kilövést biztosító sík terület lett. 1752-ben a várfalaktól egy puskalövésnyire kijelölt katonai védőövezet lett, ezért egészen a 18. század végéig nem engedték beépíteni. 1769-ben a Haditanács engedélye alapján a glacison területeket kaptak azok, akik vállalták rajtuk az építkezést, az épületeket azonban a tulajdonosok felszólításra kötelesek voltak lebontani. Ilyen körülmények között azonban senki sem akart építkezni, így a terület beépítetlen maradt, a szőlőkben fabódék voltak maximum.

 

A mai Vérmező, Martinovics emlékmű. Martinovicsék kivégzése és egy krisztinavárosi szentkép

 

A rétek, kertek, szőlők a jelenlegi Vérmező területétől a mai Horvát-kerten túl csaknem a Gellért-hegy lábáig terjedtek. 1784-ben a Helytartótanács a glacist megszüntette és ingyen telket adott azoknak akik építkezni akartak ide. Ezekre a házakra a katonai igazgatás hatásköre már nem vonatkozott. Később a Vérmezőt a várnagy kaszálónak használta, emiatt akkoriban a területet Generális rétnek hívták. Jelenlegi nevét sokan úgy vélik, hogy Martinovics Ignác és társai itteni, 1795. május 20-i kivégzéséről kapta; akiknek a park Széll Kálmán tér (a korábbi Moszkva tér) felőli végén állítottak is emlékművet. Ezen a területen valóban gyakori volt a kivégzés, de a névadás eredete más volt.

 

Katonai parádé a régi Vérmezőn, és a háborús roncsok

 

Eredetileg itt állt a Krisztinavárosi templom elődje is, az 1700-ban megáldott Vérkápolna, vagy Kéményseprő-kápolna, amelynek a kegyképe (Vérehullató Madonna) tiszteletére ide körmeneteket tartottak. A mellékelt szentkép is a körmenet mellett az akasztófát is mutatja (Lehet, hogy a névadás szempontjából a két történelmi tény valójában rokonságban is van!) A területet először 1820 körül parkosították. Később katonai gyakorlótérnek használták, több jelentős katonai díszszemlét és népünnepélyt tartottak a mezőn. Itt tartották a 1931-es biatorbágyi vasúti merénylet áldozatainak gyászszertartását is. A két világháború között egyébként lovaspálya működött itt. Terveztek ide protestáns helyőrségi templomot, pár évvel később pedig egy Gömbös Gyula szobrot is az északi részre. A háború miatt aztán egyik sem valósult meg. Budapest II. világháborús ostroma idején ez volt az utolsó terület, ahol könnyű futár-repülőgépek le tudtak szállni. Ebből kifolyólag a háború befejezésekor szétlőtt repülőgéproncsok tucatja hevert szanaszét a területen. (Az ostrom után a területet a rommá lőtt Vár törmelékeivel feltöltötték és parkosították.)

 

Kilovaglás és nagy esés

 

A Vérmező sok játéklehetőséget nyújtott nekünk. Gyakran csúszkáltunk a körbefutó lovaspálya melletti párméteres füves lejtőkön. Aktatáskánkat használtuk szánkó helyett. Ezt a játékot télen-nyáron gyakorolhattuk, csak szüleink szemrehányása korlátozta gyermekes játékunkat, no meg a körbe-körbe járó katonai járőr, amelyik szigorúan tiltotta a lovaspályáig történő játékot. A lovaspályán nagyon előkelő lovasok kocogtak körbe-körbe. Ezeknek a tiszturaknak és dámáknak a biztonságát nagyon védeni kellett, márpedig a mi harsány zsivajunk nem egyszer veszélyesen megvadította a lovakat. Emlékszem egy ilyen csínytevésünkre, amikor az érkező tiszt lovát óriási sikoltozással ijedt oldalt ugrásra és heves vágtára kényszerítettük. A lovas alig tudott úgy megkapaszkodni, hogy le ne essen. Mi is éreztük a játékunk életet veszélyeztető őrültségét, de azért remek tréfának éreztük. (Találtam egy hasonló helyzetet mutató képet, ahol a ló ledobta lovasát.)

 

Katonai parádé a Vérmezőn és lovaspóló

 

Télidőben a Vérmező teknőjében sok hólé gyűlt össze. (Talán még a környék havát is odahordták.) Ennek a területnek nem volt igazi lefolyása. Egykor sík területté gyalulták az itt, az Ördögárok felé összefutó különböző lankák hajlatait. Ezzel kitűnő terepe lett a parádés katonai alakizgatásoknak, de az itt rendszeresen gyakorolt lovaspóló játéknak is. Előkelőségek (még a Horthy-fiúk is) játszottak ott lovaspólót, ehhez szigorúan sík területre volt szükség. Persze nagy eső után, vagy hóolvadáskor a hatalmas sík terület alaposan felázott, se lovaglásra, se menetgyakorlatokra, se parádékra nem volt alkalmas. Ez önmagában nem lett volna baj, de az alaposan kiépült Attila utca, és a vár oldalába épült lakóházakból igen sokan igyekeztek a Déli-vasút felé, ahol villamos, pályaudvar, üzletek gazdag sora várta őket. Az ő közlekedésüket segítendő, a Vérmező közepén kiépítettek egy néhány méter széles és körülbelül fél méter magas gátat, ezen még télidőben is aránylag száraz lábbal lehetett áthaladni. Igen ám, de a gáttal a Vérmező északi sarkát így lefolyástalan területté tették, az esővíz és hólé csak lassan szívódott fel. Persze ez senkit se zavart, ezekben a hetekben ott nem gyakorlatoztak, nem lovaspólóztak. Maradt még hely elegendő a déli részen, ami hamar tudott száradni, hiszen az a nagyobbik rész a Mikó utca felé szabad lefolyással rendelkezett. Tavasszal az olvadás következtében az északi szögletben nagy jégmező alakult ki. Amikor az befagyott, ott csúszkáltunk a jégen suli után. Egyszer térdig beszakadtam féllábbal. A harmadik szünetünk mindég félórás volt, ilyenkor a Vérmezőt sétáltuk körül.

 

Elsős polgárista koromból, Édesapámmal,Öcsivel és Jancsival.

 

Az elsőben leckefelügyelő voltam. Kellemetlen feladat... Mindennap ellenőriznem kellett, megcsinálta-e mindenki a házifeladatát. A hiányokat jelenteni kellett. Általában mindenki elvégezte az otthoni feladatát, de Frank Ernő, az elemi óta iskolatársam soha nem csinálta meg a házi feladatot. Nem mindég kérdezték a tanárok, de én olyankor becsületesen jelentettem. Általában nem volt különösebb probléma a mulasztásból, a tanárok többnyire simán tudomásul vették. Ernő mindég csúfolt, és spiclinek, árulkodósnak nevezett. A rossztanulók beállítottságának megfelelően a tanulást teljesen felesleges tehernek tekintette, az igyekvőket "strébereknek", "nyalizóknak", az iskolát egyszerűen hülyeségnek. Év végén aztán kitört a balhé. A tanárnak mindent figyelembe véve osztályoznia kell, és ehhez a házifeladatok teljesítését is. Be kellett számolnom az éves eredményről, név szerint, mindenkinél. Én az Ernő barátomnál kénytelen voltam jelenteni, hogy soha se csinálta meg a leckét, és ez pontosan így is volt, tényleg egyetlen feladatát se csinálta meg. Előre éreztem a jelentésem súlyát, de az igazságot nem hamisíthattam meg. Jelentettem, és ezzel egy utolsó menedéket is elvesztett, emiatt megbukott. Sajnáltam is, de a kötelességteljesítés is vezetett. Ernő (és a szülei is) nagyon megharagudtak rám. Az osztály egyik része egyetértett velem, másik része szerint hazudnom kellett volna. Komoly probléma és lelkiismereti kérdés volt számomra a jelentésem megítélése. Szüleim szerint helyesen jártam el -- én is így ítéltem meg a történteket -- de azért szívem mélyén valamennyire sajnáltam is Ernőt. Mint gyerek, valamennyire meg tudtam érteni: ha buta, hát buta, minek terhelik őt. Meg aztán lehetett volna a jelentésem egy kicsit árnyaltabb is, valahogy a kommunista politikusok stílusában: "időnként elmulasztotta", vagy "nem mindég készítette el". Nem tudtam hazudni. Számomra az egyenes beszéd volt az egyetlen követhető út. Már akkor is vallottam, hogy ha valaki buta, akkor ne kelljen tanulnia. Meg aztán ha valaki tartósan él egy életstílust, annak következményeit vállalnia is kell. Ne akarjon tetszelegni farizeusi módon erkölcsileg pont ellentétes látszatokban...

 

Doboz szabásminta és díszborítása

 

Szerettem a kézimunka órát. Nagyon sok szép kartonmunkát csináltunk elsőben. Megtanultuk a különböző papírfajták és ragasztók kezelését, használatát. Megtanultunk színes papírral burkolni, mappát készíteni, és megtanultuk a dobozkészítést is. Valamilyen egészen alapszinten foglalkoztunk a könyvkötéssel is, de ez csak tényleg általánosságban, egy könyv borítójának a javítására szorítkozott. Engem nagyon magával ragadott azonban ez a mesterség. Két élmény is segített ebben. A tankönyveimet általában beköttették a szüleim, és erre egy olcsón dolgozó, jólelkű könyvkötőt találtunk az Alkotás utcában, a bőrös közelében, Farkas Pétert. Nem találkoztam vele akkoriban túl gyakran, de a beszédje megragadott, valahogy szeretettel és figyelemmel fordult felém. Kérdéseimre részletes és türelmes válaszokat adott, megmutatta a szerszámait és a gépeit, szeretettel beszélt a könyvekről, a műhelyét finom enyvszag töltötte meg. Szerettem hozzá menni (ami, mondom, aránylag ritkán történt meg). Évekkel később ismét találkoztam vele. A templomi könyveket javítgatta, restaurálta. Azt hiszem ingyen tette. Rendszeresen megfordult a Felső-Krisztinában. Akkoriban rendkívül titokzatos ember volt. A bezárt templomban is csinált valamit. Senki se beszélt róla -- a kommunista időkben sok dolog volt, amiről nem beszéltünk, nem kérdeztünk -- de suttogták, hogy misézik is. Ugyanilyen titokzatos, bujkáló stílussal, és a misekönyvek, olvasási könyvek javításával, meg a bezárkózással vettem őt észre. Rám már akkoriban, az ötvenes években nem emlékezett, de én nem felejtettem el őt és az életelveit. Pap, vagy szerzetes lehetett, akinek bujkálnia kellett. No de akkoriban, a negyvenes évek elején még fiatal ember volt és én nagyon sokra becsültem.

 

Kevés emlékem maradt a polgárista évekről. Emlékszem, az udvaron egyszer elgáncsoltak, jól bevertem a fejem, egy jó nagy púp keletkezett. Aztán elérkezett a bombatámadások ideje. Kezdetben még csak légiveszély jelzések voltak, de hamarosan már légiriadózás is volt. Bombák az első három évben még nem hullottak, de a kioktatásnak megfelelően mindenki óvóhelyre vonult és várta a riadó lefújását. Mivel az iskolának nem volt óvóhelye, légiriadók alkalmával a földszinti folyosóra vonultunk. Ott álltunk és gonoszkodtuk az időnket. Fogalmunk sem volt akkor még a közvetlen bombázások félelmetes légköréről...

 

Halászzsákmány és "horgászás" madzaggal , gallyal és dróthoroggal

 

Egyszer -- amikor módom volt kóborolni (csavarogni) -- a Duna-parton voltam egyedül. Valahol az Erzsébet hídtól északra jártam, ahol a part jó magas volt és itt-ott volt lépcsős lejáró a Dunához. Találtam a földön egy darab, alig méteres spárgát, meg egy pár centis drót darabot. Gyorsan kerestem egy botot, szerencsém volt, mert akadt a közelben egy félméteres hullott gally. Gyorsan elkészítettem -- ott helyben -- életem első és egyetlen "halászbotját", és természetesen horgászni próbáltam. A keskeny lépcsőn lementem egészen a vízig, és belógattam a madzagot és rajta a drótdarabot a vízbe. Vártam a nagy fogást. Elképzeltem a halat, amit majd kifogok, és édesanyám örömét a váratlan csemege érkezésekor. Csak halványan villant az eszembe, hogy mintha a horogra valami csalit is szoktak volna tenni. No de hát nekem csalim nem volt, se giliszta, se légy, se kukorica, se kenyér. Meg aztán hátha a hal az üres drótot is szereti... Egy idő után rádöbbentem, hogy teljesen sikertelen a próbálkozásom. Se csali, se hal, se eredmény... Viszont gazdagabb lettem egy fontos tapasztalattal: a dunai halak válogatósak...

 

 

            Levente foglalkozás            Iskolábajárás - Levente foglalkozás - Hócsata - Tanáregyéniségek - Társak - Tankok

(Kivonultunk - Foglalkozás - Leventeszervezet - Katonai előképzés - Levente sorozás - Kis Pista balesete -

- Repülő-modellezés - Siklómodell - Vitorlázómodell - Stuka repülőgép - Sugárhajtómű - Hajómodell)

 

Meglepetéssel rontott rám a leventemozgalom. Romantika nem volt benne, nem kínált olyan kalandokat, mint amilyeneket a cserkészet szokott kínálni. Egyszerűen közölték velünk, hogy mikor lesz leventefoglalkozás, és akkor ott kellett lennünk. Sorakozót vezényeltek, és nótaszóval kivonultunk a Vérmezőre. Ott futás, kislabdadobás, kúszás következett. A levente vezető nem csak vezényelt, de az eredményeinket fel is jegyezte, nyilván valahol pontosan értékelték az elért eredményeket. A foglalkozás végén mindég játék következett, durva, kemény játékok: "Adj király katonát!", fogócska, kidobós, lovascsata (egymás nyakában ülő párok igyekeztek egymást földre lökni, rángatni), vagy birkózó verseny. Nem szerettem meg a leventeségnek ezt a formáját. A leventeszervezetek a katonai előképzés legfontosabb helyei voltak Magyarországon az 1920-as évek elejétől a második világháború végéig. A leventeszervezetek a 12–21 év közötti fiúk katonai előképzését és nemzeti szellemű nevelését szolgálták. A testnevelés mellett jelentős hangsúlyt fektettek a fegyelemre és a valláserkölcsi nevelésre. A trianoni békeszerződés katonai korlátozásainak kijátszására a leventeszervezeteket a testnevelésről alkotott 1921-es törvény alapján szervezték meg.

 

Leventék kiképzésen és hazafias díszben

 

A leventeoktatók gyakorta tényleges tisztek voltak, akik a katonaságnál megszokott gépies engedelmességet, fegyelmet várták el, és sokszor értelmetlen fizikai megpróbáltatásoknak tették ki a rájuk bízott fiatalokat. A mi levente vezetőnk Dobokay tanár úr, az iskola tornatanára volt (aki mellékesen nőgyógyász is volt, édesapával dolgoztatott, gyakran liferáltam hozzájuk a fehérvári útra). A leventemozgalom nem volt népszerű, ezért vezetői, hogy vonzóbbá tegyék, a cserkészet néhány megoldását próbálták átvenni, de nem sok sikerrel. Ráadásul a militarista szellemnek ellenállni tudó cserkészetet magát is a Leventemozgalom alá rendelték 1939-ben. A Levente Egyesületben a törvény által előírt köszönés „Szebb jövőt!” volt, melyre a kötelező válasz az „Adjon Isten!” A fiatalokba igyekeztek beoltani a katonás romantikát és a hazafias érzést. A honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. a leventekötelezettséget kiterjesztette az iskolai ifjúságra is a levente kiképzési kötelezettséget. Ezzel a levente mozgalom alaposan felhígult, mert kötelező óra lett a kiképzés, és a szószerinti értelembe vett kiképzés, az akkori katonai gyakorlat szerint kemény alakizgatásokkal és erőpróbákkal. A katonai előképzés 1941 nyarán nyerte el végleges szervezetét, amikor a kormányzó 1941. július 18-án rendeletileg, „Legfelsőbb Elhatározás” útján „az ifjúság katonás szellemű neveléséről és a testnevelés erőteljesebb végrehajtásáról” címmel szabályozta a kérdést. Felállították a Honvédelmi Minisztérium VIII. Csoportját „a testnevelési és sport vonatkozású ügyek intézésére”. Mindebből az következett, hogy levente szervezet egyre inkább a hadsereg bujtatott kiképzőterepe lett. Az irányítást később, fokozatosan a Honvédelmi Minisztérium vette át. A nyilas hatalomátvételt követően a leventéket is harcba vetették. Közülük sokan meghaltak, hadifogságba kerültek, vagy a nyugatra vonuló hadsereggel Nyugat-Európába kerültek. A leventeszervezeteket 1945-ben rendelettel feloszlatták.

 

Amikor megtudtuk, hogy a levente sorozáson majd mezítelenül kell megjelennünk, és ott állítólag még egy nő is lesz, kértük, ne legyen így. Engem nagyon felkavart a meztelenkedésnek a puszta gondolata is. Iszonyatos szégyenérzet kínozott már előre. Szerencsénkre nem is volt ott nő, és alsónadrágban mehettünk be. Szeméremérzetemet megnyugtatta a helyzetnek ilyetén alakulása. Ostrom után voltunk az Új Szent János Kórházban egy szűrő vizsgálaton. Ott is le kellett tolni a nadrágot, de ott férfi orvosok voltak, és ez kicsit megnyugtatóbb volt.

 

A mi leventefoglalkozásainkat nem mindég Dobokay tanárúr vezette, hanem időnként valahonnan kaptunk egy fiatalembert, az ő feladata volt a mi kiképzésünk. 18-20 éves lehetett. Nem ismertük, valahonnan vezényelve lehetett. Nem szerettük. Nem csak idegen volt, de nem is akart barátságba keveredni velünk. Keményen vezényelt, nagyon katonás volt. Egyszer megakartuk hógolyózni az egyik este. A foglalkozás után vártuk, de nem jött felénk, valahogy elbújt, eltűnt előlünk. Csalódottan mentünk haza, de így utólag Isteni Gondviselést látok az eset ilyetén alakulásában. Óriási intőáradatot eredményezett volna a cselekményünk, mert az ilyesmiket egyébként is szigorúan vették, de az iskola különösen.

 

Volt egyszer, még a második osztályos korunkban egy levente foglalkozásunk a Kis Svábhegyen a leventeóra keretében. Utána szabadon engedtek minket. Mi még tovább játszottunk a Bíró utca és Csaba utca találkozásánál egy nagy réten. Nagy fű volt, élveztük a rohangálást, hempergést az üde fűben. Csúnya baleset vetett véget az önfeledt játéknak. Kis Pista volt a baleset elszenvedője (neveztük őt "Kis-strici"-nek is, vagy "Kis-pisis"-nek is), hiszen olyan kisgyerekes volt, nagyon kilógott közülünk. A nagy játékban  beletérdelt egy törött befőttes üveg cserepébe. Mély sebet vágott az üveg, nagyon vérzett a térde, nem is tudott ráállni.. Kegyetlenül ordított, nagyon félt. Felnyaláboltuk és nagy nehezen lecipeltük a Csaba utca és Városmajor utca sarkán levő gyógyszertárba. Azt hittük, ilyenkor mindenki segíteni próbál, ehelyett a gyógyszertár azt mondta vegyünk kötszert. Meglepődtünk. Mi az, hogy nem sietnek azonnal a segítségére a súlyosan sérült gyereknek? Elvérzik lassan, elfertőződik talán a koszos üveg miatt, talán még rokkant is lesz. Mi vagy hatan-nyolcan lehettünk, vélt igazunk és kétségbeesésünk nyomására óriási ribilliót csináltunk. Szegény patikus kisasszonyok végül nagy nehezen bekötötték, a kötszert valószínűleg saját zsebből tették be a kasszába. Csakhogy megszabaduljanak tőlünk kituszkoltak, hogy vigyük gyorsan kórházba a Pista gyereket. Ezután ismét felnyaláboltuk, a még mindig halálos kétségbeesésben szenvedő társunkat és átvittük a Maros utcai Zsidó Kórházba. Ott megint csak nem akarták ellátni, mivel már kapott elsősegélyt. Mi itt is zajosan érveltünk továbbra is elsősegéllyel, életveszéllyel, leventefoglalkozással, meg mindennel, ami gyerektudatunkban ilyen szituációkra eszünkbe jutott, miközben a Pista gyerek fáradhatatlanul ontotta a könnyeit és halálfélelmében hisztérikusan bőgött. A bömbölése -- és a mi kórházat feldúló zajongásunk -- miatt végül ellátták. Kapott egy hatalmas kötést a térdére, de előtte alaposan bekenték jóddal. Pista mindezt túlélte, a végén ő is megnyugodott, hogy most már haza mehet. Hazakísértük az Avar utcába. Gyerekfejjel még sokáig értetlenül álltunk a felnőttek világának furcsasága előtt: orvosok, gyógyszerészek képesek lennének egy vérző embert magára hagyni a bajában, valami ostoba előírások és a hivatalos(-nak látszó) közönyösség miatt.

 

Első, siklómodellem, a "Levente-1" és a körülbelüli tervrajza

 

Amikor a Krisztina-körúti iskolába átkerültünk, a leventék repülő-modellezést kínáltak nekünk. Az első modellem, egy siklómodell volt. Nagyon egyszerű összeállítás volt, csak a szárnybordák és az orrtőke kifűrészelése volt komolyabb feladat, és néhány léc hajlítása. Ennek elkészítése volt a belépő a modellező szakkörbe. Sem a fűrészelés, sem a többi művelet nem volt nehéz számomra. Kifejezetten élveztem a műhelymunkát, az új szerszámokat, az új anyagokat. A szükséges eljárásokat hamar és élvezettel tanultam el az oktatótól. A modell szépen siklott. A siker nagyon fellelkesített. Modellező lettem...

 

Hasonló volt a második modellem és a tervrajza

 

A kovetkező modell elkészítése is kötelező volt. Ez már komolyabb modell volt, egy vitorlázómodell. A törzse nem lapos volt, hanem azt is bordákkal és bonyolultan hajlított lécekkel készítettem. A második modell is aránylag hamar elkészült és sikeresen repítettem. Sajnos az egyik szép siklásakor földbe vágódott és eltörött. Bizonyára képes lett volna versenyszerű repítésre is, de ahhoz nagy sík terület kellett volna. Én viszont a Mártonhegyen, bokros, egyenetlen terepen próbáltam repíteni. Szerencsétlenségemre a gép hosszabban siklott, és egy kis bokrot érintett. Megbillenve irányt változtatott és megpördülve bele állt a földbe. Csúnyán összetört, javíthatatlanná vált. Nagyon szomorú voltam. Csak az vígasztalt, hogy jogosult lettem a harmadik modell elkészítésére, és az már motoros gép lehetett.

 

Hasonlóra képzeltem el az én stukámat

 

A következő modellem egy német Stuka repülőgép modellváltozatának lekicsinyített, gumimotoros meghajtású gépe volt. Az oktatóm nem nagyon bízott a sikerben, de engedélyezte a kivitelezést, Szorgalmasan dolgoztam a tervrajz lekicsinyítésén. A Horváth Tíbor által tervezett gépet harmadára kicsinyítettem. A burkolatot több réteg papírból készítettem (papírmassé utánzatnak), és nagyon szépen sikerült lecsiszolnom. Sajnos az ostrom miatt megszünt a modellező klub lehetősége, így a modell befejezetlen maradt. Néhányszor próbáltam repíteni és kiderült, hogy nemcsak nagyon szép lett, de szépen siklott is. Az ostrom után közvetlenül terveztem, hogy benzinmotorosra átalakítom, de a motor elérhetetlen álomnak bízonyult.

 

V1 álmodozás

 

A képzőbe kerülve már a német V-1 bomba mintájára pulzáló sugárhajtóművel szerettem volna véglegesíteni a stukámat. Nem sikerült. Bár a tanítóképző kapott egy esztergapadot, de nem tudták üzembe állítani, ezért nem tudtam a sugárhajtómű kisérleti példányát elkészíteni, pedig komoly terveket készítettem hozzá, ami a tanáromnak is nagyon tetszett. A zavaros körülmények közt a gép félkész állapotban maradt. A sorsa később az lett, hogy lemondtam a végleges elkészítéséről, majd házasságom után András sógoromnak adtam, szobadísz lett belőle.

 

1944-ben már hajómodelleket kezdtem tervezni. A repülőmodell-építési tapasztalataim alapján a lakásban dolgoztam. Az első hajóm arasznyi lett, de a készreszerelés elmaradt. A kazán és motor építés végkép lekerült a napirendről, az ostrom után már más érdekelt.

 

 

            Hócsata            Iskolábajárás - Levente foglalkozás - Hócsata - Tanáregyéniségek - Társak - Tankok

(Iskolai mise - Városmajori iskola)

 

Vasárnaponként a Városmajori templomban volt az iskolai misénk. Az iskolában gyülekeztünk, szép sorban vonultunk a templomba. A Városmajori iskolával volt közös a diák misénk. Mi a templom szószék felöli oldalán voltunk, a Városmajor-utcaiak a jobb oldalon. Mi polgári iskola, ők elemi iskola voltunk. Óriási különbség. Óriási ellentét volt a két iskola-nem között. Egyrészt egy természetes ellentét volt akkoriban az "úri" és a "proli" diákok között. Másrészt óriási ellentét volt a kétféle iskolatípus tudásszintje között. Persze mi nem voltunk igazi úri-gyerekek (ahhoz gimnazistáknak kellett volna lennünk), de köztük se igazán volt jellemző a "proliság" (ahhoz nem itt kellett volna lakniuk, hanem valahol egy gyárnegyedben, vagy szegénynegyedben. Persze ez nem volt akadály számunkra, könnyen motiváltuk magunkat a másik ellen. nem barátkoztunk velük.

 

Hócsata

 

Egy téli mise után ádáz hócsata alakult ki a két iskola diákjai között. A csata egyre keményebb lett, kezdett eldurvulni. Ők voltak erősebbek. Visszaszorítottak minket az Attila utcáig, de ott aztán jöttek segíteni a leventéink. Éppen véget ért számukra a leventeóra, készségesen beszálltak a nagy csatába. És ekkor már mi voltunk fölényben. A Városmajori iskolába vertük őket vissza. Ők nem kaptak erősítést, egy részük bemenekült az iskolába,  másik csoportjuk az utcán rekedt és mi a Kissvábhegy tetejéig üldöztük őket. Győztünk, de az ünneplőruhánk magán viselte a kemény háború minden szennyét, latyakját. Az idő is betyárul tovaszállt, otthon már aggódva vártak engem is. Valami furcsa módon sehogy se tudták szüleim értékelni győzelmi mámoromat, pedig hát iskolánk becsületét mentettük meg. Csúnyán kikaptam a késés és a randalírozás miatt. Igazuk volt, de azért ma is az a véleményem, a diadal megérte a büntetés keservét.

 

 

            Tanáregyéniségek            Iskolábajárás - Levente foglalkozás - Hócsata - Tanáregyéniségek - Társak - Tankok

(Almási Géza - Kézimunka - Némettanár - Kegyetlen - Pofon - Fényképezőgép - Dobokay Kálmán - Tornatanár - Özséb-bá - Rimanóczi (Reimann) Özséb -

- Kongreganista - Magyar és földrajz - Bagoly tanár úr - Névmagyarosítás - Történelemtanár - Fizika és kémia tanáraim - Kémiaórán - Kénsav gyártás - Sorsdöntő fordulat)

 

Almási Géza. Osztályfőnökünk volt a második osztályban. Kézimunkát tanított, de nem volt igazi tanár egyéniség. Sem fegyelmezni nem tudott, sem jól magyarázni. Mesélték, hogy korábban birkózó volt, talán még bajnok is, ennek megfelelően egy robosztus alkatú hústömeg volt. Pofozott büntetésül. Sok humoros eset adódott vele. Maga a pofozkodása is a kívülállók számára humoros volt. Amikor ütött, az egyik lábát hátra felemelte és a nyelvét kidugta. Nevettünk rajta, és gyakran parodizáltuk, utánoztuk. Bántotta őt, hogy nem vesszük komolyan, de nem tudta lereagálni. Sokat mérgelődött velünk. A kézimunkát jól tanította, azt hiszem mindannyian megszerettük a papir, drót és fémlemezmunkát. Számomra a papír munka csodálatos élmény volt. Az ő útmutatása alapján ismertem meg a papírmunka alapvető fortélyait, kezdtem figyelni a Krisztinában a szociális nővérek könyvkötészetében folyó munkát, kezdtem beszélgetni Farkas Péter aranyokleveles könyvkötővel. Hamarosan szereztem egy könyvkötészetről szóló könyvet is, és szorgalmasan faltam az új szakmai ismereteket. Nem múlt sok idő, hogy magam kötöttem be néhány könyvemet.

 

Volt egy némettanárunk. Sajnos a nevét már elfelejtettem. Kegyetlen tanár volt, semmilyen fegyelemsértést se tűrt el, kegyetlenül büntetett. Súgás, játszás iszonyatos büntetést vont maga után. Be kellett a következő órára tanulni a németkönyv soron levő oldalát. Egy hiba után elégtelent adott. Ő is pofozott, de kedvelt fegyelmező büntetése volt a könyökszorítás. Talált a könyöknél olyan pontot, amit szorítva iszonyatos fájdalmat tudott okozni. A pofozáshoz is különleges kínzási módot alkalmazott. Elkezdte a tanuló pajeszát tekerni, és közben felfelé húzta a gyereket. Az kínjában már lábújhegyen állt és akkor, ebben a kifeszített állásban csattant el a pofon. Én két pofont kaptam tőle: egyet egy késésért, egyet pedig mert vonulás közben beszélgettem. Nem szerettük, és az eredményünk se volt különösebben jó németből, annak ellenére, hogy csaknem az egész könyvet be kellett tanulnunk ilyen-olyan okból kifolyólag. Mi csak "Vörösnek" csúfoltuk, mert rőt vörös haja volt. Számomra egyetlen pozitív emlék maradt róla. Az egyik iskolai ünnepélyen felugrott a tornaszekrény bőrrel burkolt tetejére, a farzsebéből előkapott egy kisméretű zsebfényképező gépet és azzal fényképezett. Csodálattal néztem az eddig utált tanár bámulatos szereplését, de főleg a kicsiny fényképezőgépet. Ilyen gépet álmodtam magamnak, amit zsebben lehet vinni, és mint egy kém, bármikor és bárhol lehessen vele fényképezni. Jó pár évvel később, az első fényképező gépem ehhez hasonló gép volt.

 

Dobokay Kálmán  a tornatanárunk volt. Nőgyógyász volt a magánéletében. A Budafoki út és Lágymányosi út sarkán volt a rendelője. Hivatalosan ő volt a levente oktatónk. Néhányszor voltam nála, mert édesapával dolgoztatott és a munkákat én szállítottam hozzájuk. Nagy kirándulások voltak ezek a "liferálások", mert gyalog mentem végig a Csörsz-utcai temetőn, az Avar utcán, a Nagyboldogasszony úton és a Lágymányosi úton. Hosszú út volt, de szerettem ezeket a hosszú gyaloglásokat, mert ezeken az utcákon is mindég láttam valami roppant érdekeset.

 

Özséb-bá volt a hittantanárunk, Rimanóczi (Reimann) Özséb volt a pontos neve. Cserkészvezető volt, sok "mókás" dolga volt, szerettük vicces beszédét, viselkedését. Mérőszalaggal mindég ijesztgettük. Kézimunkához mindegyikünknek kellett venni egy egyméteres mérőszalagot. Ennek volt egy gombja. A gombot megnyomva a kerek tokból kiszaladt az acélszalag. Mint a dárda tudott repülni a hangos surrogással kiszökkenő mérővessző. Özséb-bá -- ha meglátta a tokot valakinek a kezében -- menekülve takarta el a szemét. Valóban veszélyes lehetett volna a szemre a gyorsan repülő acélszalag. Megértettük a veszélyt a játékban, de azt is élveztük, amint Özséb-bá viccesen reagál. Élcelődve provokáltuk őt, ő meg mindég látványosan reagált. Másodikos koromban beszervezett a Mária Kongregációba, kongreganista lettem. Ez a Városmajori Jézus Szíve Templom keretében működött. Kíváncsian mentem el egy összejövetelükre, ami a torony földszintjén volt. 10-en, vagy 15-en lehettünk együtt. Kicsit zavarban voltam, mert a fiúk mind idősebbek voltak nálam. Nagyon rutinosan végezték az egyesületi tevékenységüket is, meg a vallásos dolgaikat is. Megnyitották az ülést, jegyzőkönyvet olvastak fel, jelentkeztek, hozzászóltak, szót adtak -- ami nekem még teljesen új volt. Élveztem az egyesületesdit, de idegennek is éreztem magam, részben a korom miatt, de nem is ismertem senkit, meg a játékszabályokat sem ismertem. Mindenesetre kaptam (pontosabban vettem) egy kongreganista imakönyvet. Ez tartalmazta a Kongregáció ismertetésén kívül a főbb imákat és énekeket. Néhányszor mentem el a kongregáció gyülésére, de nem éreztem jól magam: fiatalabb voltam, a Krisztinavárosi plébániához tartoztam, és nem tudtam eljárni az ő programjaikra. Valahogy talán nem is fogadtak be, nem foglalkoztak velem. A tárgyalt témáik is nagyosak voltak a számomra. Így aztán hamarosan kimaradtam...

 

A magyar és földrajz tanárom érdekes ember volt, ha jól emlékszem Bagoly tanár úrnak hívták. Nagy magyar öntudattal rendelkezett. Nagy névmagyarosítási kampánnyal mutatkozott be. Akiknek idegen családnevünk volt, mindannyiunkat felszólított, hogy magyarosítsuk meg a nevünket. Nem tudom hányan hajlottunk a kezdeményezésre, mi igen. El is készült a Belügyminisztériumhoz írt kérvényünk, amiben a Rieth nevek kértük magyarosítani és a Révész, esetleg a Rejtő nevet jelöltük meg. Nem volt egyszerű a döntés, legalább is édesapám részéről. A házasságuk -- polgárilag -- rendezve volt, de én most visszakaptam volna -- mint egy  törvénytelen gyerek -- édesanyám nevét, mintha újra "telen" gyerek lennék, ezzel felszakadt benne a régi seb. No meg az is, hogy ezzel megszakad a "Rieth-vonal" a családban (A családnév fontos volt a rokonság gondolatvilágában). Mintha nemcsak őt tagadták volna ki a házassága miatt, de most ő is megtagadná családját. Én akkor még nem értettem ezeket a problémákat, azonban édesapának nagyon fájdalmas volt a döntés, de végül is vállalta. A kérvény elkészült, be is adtuk a Bagoly tanár úr révén, de a hivatalos eljárás az ostrom miatt abbamaradt, a felszabadulás után már nem került elő -- a nevünk pedig maradt változatlan...

 

A történelemtanáromra már nem emlékszem, a nevét se tudom. Mégis fontos említenem, mert szerepe roppant lényeges a fejlődésem szempontjából. Évszámok tömegét kellett megtanulnunk: királyok születése, halála, uralkodása, csatái, békekötései, meg más nevezetes adatok számjegyei. Roppant fontosak voltak az ő számára, én meg képtelen voltam megtanulni ezeket a számokat és neveket. Hamarosan eldöntöttem magamban: nem szerettem se a történelmet, se a tanárurat. Később bekerült Pongrácz tanár úr a történelem tanításával az életembe. Ő is "szám-mániákus" volt, ő se nyerte meg a tetszésemet. Én pedig a rossztanulók önképét utánozva kimondtam magamra, hogy nem tudom a történelmet megtanulni, nem is értem azt, marhaság az egész, és egyáltalán... Odáig mentem ebben az önmagamról alkotott rögeszmében, hogy általánosságban kimondtam magamról: számokat nem tudok megjegyezni. Ettől kezdve számokat nem is figyeltem meg, azonnal töröltem az emlékezetemből. Úgy kezeltem a számokat, mintha azok semmi jelentőséggel se bírnának az életemben. Egyszerűen észre se vettem a számokat. Pedig nem volt igazam. Évtizedekkel később -- már szerkesztő voltam -- egy-egy készülék sok száz méretét, sőt azok tűrésértékeit is fejben tudtam tartani, álmomban is foglalkoztam velük. Meg tudtam tehát számok tömegét jegyezni, de azt elhittem magamról, hogy számokra nem tudok emlékezni. Ezért aztán minden méretet betegesen egyeztettem a kapcsolódó alkatrészek méreteivel. Persze ez nem volt teljesen elvesztegetett idő, hiszen nagyon sok tévedést kerülhettem így el, meg aztán alapos és megbízható önellenörzés volt ennek az eredménye a munkámban. Sajnálom, hogy tanári asszisztenciával kialakítottam magamban ezt az ostoba meggyőződést és reflexet. Tanáraim "elvi meggyőződésből" nem engedhettek saját pedagógiai módszerükből, szüleim észre se vették buta beidegződésemet, talán tényleg volt bennem valami fejlődési rendellenesség, de biztosan lehetett volna segíteni ezen a gyengeségemen. Sajnos ez elmaradt. és ez eléggé bánt a mai napig is.

 

                  

                                Sztrókay könyvei és Öveges fizikája.                                  Első "igazi" kémia tankönyvem

 

Fizika és kémia tanáraim igen jelentős szerepet vittek szellemi alakulásomban. Talán a fizika nem volt nagyon tudatébresztő, de a kémia teljesen megbabonázott. Ebben az időben (harmadik-negyedik polgári) már sok ismeretterjesztő könyvet olvastam, Sztrókai, Öveges, Jeges könyveit olvasgattam szorgalmasan, sokat megvettem, vagy megkaptam. Számomra nagy kincs volt Sztrókai "Még száz kísérlet", meg a "kémiai kísérletek" című könyve. Többször végig olvastam ezeket a könyveket, a kísérleteket gondolatban sorra elvégeztem, folyamatosan álmodoztam a kísérletek tényleges elvégzéséről. Nagy lendületet adott álmodozásomnak Öveges gimnáziumi tankönyve. Ebben olyan szemléletesen írta le az egyes tételek könnyen elvégezhető kísérleti bizonyítását Öveges tanár úr, hogy rájöttem a fizika szeretetére. aztán negyedikben elkezdődött a kémia tantárgy számomra.

 

Ekkor már -- negyedikes koromban -- vettem antikváriumban egy gyógyszerészeti tankönyvet (Dr. Ekkert László és Máhrer Ida Gyógyszerészi Kémia című könyvét), amit buzgón olvasgattam, még kémia órára is bevittem. Nagyon lendületesen tanító tanárom volt, később Öveges professzor úr stílusát találtam hasonlónak. Sajnos a tanár úr nevére nem emlékszem teljes bizonyossággal -- valószínűleg Gályainak hívták -- de a magyarázatai tetszettek nekem. Az egyik kémiaórán a felelés alatt a kincset érő egyetemi tankönyvemet olvastam elmélyülve. Felelésre eddig még nem kerültem sorra, így környezetemet feledve buzgón lapoztam a pad alatt a csodálatos könyvemet. Észre se vettem, hogy körülöttem patakokban folyik a "vér": tanárom már a fél osztálynál kiosztotta az elégtelent. A kénsav előállítását senki se tudta elmondani. Óriási feszültség nehezedett az osztályra. A tanár úr egyre nagyobb dühvel lapozgatta tanári noteszét. Na, végre megtalálta újabb áldozatát: "Rieth!" -- közölte új reményét. "Igen, tanár úr." -- ébredtem a való világra. Könyvemet gyorsan toltam be a padba és felálltam. Egy pár másodperces feszült csönd következett: ő várta a feleletemet, én meg el se tudtam képzelni, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Dühösen törte meg a csöndet: "Mondjad már! Hogyan készül a kénsav?" Aha! Lélegeztem fel. Nagy lendülettel vágtam bele a kiselőadásomba: "A kénsav gyártása kétféle eljárással történhet: az angol vagy ólomkamrás és a kontakt eljárással. Mindkét eljárás esetében kéntrioxidot állítanak elő első lépésben...." Dermedt csöndben ömlött belőlem az imént újra meg újra olvasott és feldolgozott ismeret, a jelenlévők pisszenés nélkül hallgatták. A tanár úr a végén megállított, és feltette a nagy kérdést: "Honnan tudod te ezt?" Gondolkodás nélkül mutattam a padomra, és magától értetődően válaszoltam: "A könyvemből." Most döbbentem meg igazán: az padomon csak a füzetem szerénykedett. "Hozd ki azt a könyvet!" -- hangzott a felszólítás. Ajjaj! -- szomorodtam el magamban. gyorsan latolgattam a lehetőségeket: biztosan el fogja kobozni a könyvemet, mert óra alatt mással foglalkoztam, de talán még intő is lesz belőle. Megszeppenve húztam elő kincsemet, és nagyon elkeseredve indultam ki a tanári asztalhoz. A tanár úr hosszasan lapozgatta a könyvet. Végül rám nézett, alaposan végig mért. "És te ebből tanulsz?" -- kérdezte. "Igen", nyögtem ki bátortalanul. "No, ez derék, -- tört ki belőle az alig visszafojtott lelkesedés -- tanulj csak szorgalmasan!" Sorsdöntő fordulat volt ez az esemény számomra. Megtáltosodtam ebben a pillanatban. Buzgón tanultam ettől kezdve nem csak a kémiát, hanem minden tantárgyamat. Feleleteim határozottak lettek, szinte sugárzott belőlem az az öntudat, amit eddig csak kiválóan tanuló úri gyerekeknél tapasztaltam. Tudásom roppant meggyőző volt a tanáraim számára. Meg is lett az eredménye. Kitűnő bizonyítványom lett a negyedik végére.

 

Az énektanárunk, Kertész Gyula egyben a Magyar Kórus nevű vállalkozás vezetője is volt. Kottákat adtak ki, de náluk kellett (lehetett) megvenni a furulyánkat is, ugyanis furulyát is tanított az énekórán belül. Lehetett volna máshol is hangszert vásárolni, de szerinte az ő furulyájuk pontosabban van hangolva, mint bárki másé.  Mi diákok taxival segítettünk neki a lakására szállítani egy dróttekercset1940-ben. Egy csodálatos villában lakott a Tamás utca elején. Itt találkoztam először kaputelefonnal. El se tudtam képzelni, honnan jön a hang, amikor a kapu kőoszlopából megkérdezte egy valaki: "Ki van a kapunál?" Aztán, mikor igazoltam magam, halk berregésel megnyílt a kapu. Nagyon elgondolkoztatott ez a technikai újdonság.

 

 

            Társak            Iskolábajárás - Levente foglalkozás - Hócsata - Tanáregyéniségek - Társak - Tankok

 

A polgári első és második évfolyamának osztályképei

 

Osztálykép csak az első két évfolyamban készült rólunk, de egy lista valahogy maradt a tanulótársaimról. Arnold, Batog J., Belvalner Karcsi. (egy kocsmáros fia, a Hegyalja úton volt vendéglőjük). Búzás, Csonka István, Frank Ernő (a szobafestő fia. Megbuktatták a leckeellenőri jelentésem miatt). Haray, Házenfratz Ferenc, Huszty Ernő (paralízises volt a lába). Kálóczi vagy Kállai Zoltán (katonatiszt gyermeke volt, bátyja egy osztállyal felettünk járt), Kárász Ernő, Kiss István, Kovács M., Kovács Pista (a Táltos utcából járt, többször voltam náluk látogatóban, jó barátok voltunk hosszú ideig). Kövesdy, Láng Oszkár (zöldséges üzletük volt a Böszörményi úton). Nagy Zoltán, Németh József, Nóbel Iván (apja gyógyszerész volt. Kitűnő tanuló. A Gaál utcában laktak.), Papp Zoltán, Prokop Béla (apja drogériája a Márvány utcában volt. A papa már korábban is nagyon támogatta természettudományos érdeklődésemet, de fiával valahogy nem kerültünk komolyabb barátságba). Rabala (egy kályhás fia a Királyhágó utcából. Rossz tanuló és nagyon rossz magatartású volt). Rózsa László, Schröter László, Sebestyén Károly, Strébl László (Farkasrétről járt be, igazán jó barátok voltunk, sokszor látogattam fel hozzájuk.). Straub, Szabados, Szegedi, Szegedi, Tóth Sándor, Trieb Károly, Zilahy, Szíjjártó, Zéman.

 

Másodikban a fiúk az egyik tanárnő és az igazgató állítólagos viszonyáról pletykáltak, és rám ez igen erős hatást fejtett ki. Sok zavaros gondolatot, kísértést keltett bennem. Láng Oszi és Nóbel Iván is erről beszélgetett hazafelé menet, megtoldva persze sok tudálékossággal, kamaszos ostobaságokkal. Mi hárman sokat jártunk együtt, mert közel laktunk egymáshoz.

 

 

            Tankok            Iskolábajárás - Levente foglalkozás - Hócsata - Tanáregyéniségek - Társak - Tankok

(Zsákmányolt szovjet hadiszerek - Nyilas pártszolgálatos)

 

 

Különböző gépágyúk, és egy tank

 

1941-ben nagy volt a háborús propaganda. A Vérmező északi sarkában, a zsákmányolt szovjet hadiszerekből szabadtéri kiállítást rendeztek be, pont az iskolánkkal szemben. Ez a terület az Attila utcával és a Krisztina körúttal egy szintben maradt, nem mélyítették le vízszintesbe, mint a Vérmező többi részét. Egyszerű drótkerítést kapott és néhány zsákmányolt tankot, különböző ágyúkat és egy gépágyút helyeztek oda. Egy őrszem vigyázta egy ideig, de néhány hét után már őrség se volt. Mi, amikor már nem őrizték, be-be szöktünk és játszottunk az addig csak kívülről csodált harci eszközökkel. Tekergettük az ágyúk irányzó kerekeit, gyakorlatilag minden részüket, ami mozdítható volt. Izgalmas játék volt, katonának éreztük magunkat, mintha háborús hősök lennénk.

 

           

                     Szovjet tank.                          Nyilas pártszolgálatosok bevetésre indulnak

 

A tankok inkább csak megmászásra voltak alkalmasak, a felső csapóajtajuk alaposan le volt zárva. Igenám, de valakinek sikerült először az egyik tankot, majd egy idő után a többit is kinyitnia. No, a tankok voltak az igazi játszóeszközök. Rengeteg fogantyú, kerék, meg más egyéb volt benne, például periszkóp, meg ülések, de főkép a torony és az ágyú. Eszeveszetten tekertük a tornyot körbe körbe, az ágyú úgy bólogatott, mint egy szemezgető galamb, vagy tán gólya (esetleg elefánt?). Nekünk kiváló játék volt, de valaki jelentette egyszer valahova. Egy nyilas pártszolgálatost küldtek ki rendteremtésre. Akik az ágyúkkal játszottak, eszeveszetten menekültek el. Néhányan éppen az egyik tankban játszottunk, nem vettük észre a közeledő pártszolgálatost. Az utolsó pillanatban álltunk meg a fékevesztett játékkal, de akkor a pártszolgálatos már a mi tankunknál állt.  Belülről gyorsan bezártuk a torony ajtaját és szusszanni se mertünk. A nyilas megparancsolta, hogy azonnal jöjjünk ki a a tankból. Mi továbbra is csendben lapultunk. Ő egyre dühösebb lett, végül utolsó eszközként üvöltött: "Tudom, hogy benn vagytok. Azonnal kijöttök, mert különben kézigránátot vágok hozzátok!" Hűha -- gondoltuk -- ennek a fele se tréfa. A kézigránátot veszélyes fegyvernek ismertük, talán még egy tankot is elpusztít. Elfogyott a bátorságunk, reszketve bújtunk elő. Felsorakoztunk előtte, ő meg üvöltve oktatott ki minket hazafiságról, becsületről, a hadizsákmány kíméléséről, életveszélyről, meg hasonlókról. Végül megnyugtató parancsot üvöltött felénk: "Ha még egyszer meglátlak benneteket, mindegyikőtöket itt a helyszínen felkoncolom. Tűnjetek előlem, amíg jó kedvemben vagyok! Futás!". Nem kellett kétszer mondania. Menekültünk, no nem annyira a felkoncolás veszélyétől rettegve (bár már hallottunk a nyilasok terrorjáról), inkább az iskola szomszédságától féltünk, hiszen ha egy tanár, vagy az igazgató meglát minket ebben a szituációban, abból nagy baj lehet. A tankokat megint lezárták, a kerítést megjavították. Mi azonban nemsokára megint benn játszottunk...

 

            Iskolábajárás - Levente foglalkozás - Hócsata - Tanáregyéniségek - Társak - Tankok

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom  --  Polgárista kor)    <<< Vissza  Tovább >>>