Rieth József

Gyermekkorom - Polgáriban, programjaim

 

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom  --  Polgárista kor)    <<< Vissza  Tovább >>>    

 

               Sport és közlekedés

Sport - Modellezés - Kirándulás - Úszás - Kamaraerdő - Feri bácsi és a cserkészet

(Korcsolya - kerékpár - "Jankovics" bolt - Kémiai kisérletező - Képző ballagás - Nemzetközi Vásár - Gyurka bácsi - Lógtam - Villamos lépcső -

- Két kocsi között - Tujázás - Belső oldalon lógtam - Teherautó nekiszorított - Életveszély - Megmenekülés - Újjászületés - Esztergom - Csepeli Dunaág)

 

Csatolós korcsolyák

 

1940 telén megtanultam korcsolyázni. Édesapám még nyáron vett néhány pengőért egy cipőre rögzíthető korcsolyát. Az Ugocsa utcai kocsmárosnak volt egy nálam néhány évvel idősebb fia. Ez a Kovács Misi tanított meg a korcsolyázás ismereteire a Tanítóképző melletti teniszpályán. Egy nap alatt sikerült megtanulnom a szükséges ismereteket. A jégpálya, a Jugovics-féle pálya nyáron teniszpálya volt, télen kiemelték a hálókat tartó oszlopokat, aztán a fagy beálltával rendszeresen fellocsolták a pályát, és amikor a jég kellően vastag és teherbíró lett, megnyitották a korcsolyázók számára. Volt egy fűrészporral kb. öt centi vastagon felszórt öltözője -- ez volt egyben a melegedő, abban egy hatalmas különleges vaskályha állt, amiben fűrészport égettek és nagyon kellemes meleget árasztott. Sűrűn áltak benn ebben az öltöző-melegedőben a padok, ott csatoltuk fel a korcsolyánkat, azokon pihentünk, ha elfáradtunk, vagy melegedtünk, ha fáztunk. (De ezek az utóbbiak általában nem igen fordultak elő...)

 

Korcsolyázás

 

Kinn a pályán egésznap szólt a zene, este pedig lámpák világították meg a területet. Télikabátban kezdtem a korizást, estére totál elázott. Hamar megtanultam. Misi szerint a legfontosabb az volt, hogy esni megtanuljak. Sikerült az esés tudományát elsajátítani, de hamar rájöttem arra is, hogyan kell talpon maradni, és biztosan siklani. Hamarosan megtanultam a korcsolya biztonságos felcsatolását is, ugyanis ezek a korik átkozott módon rosszul ültek a cipőn, és lépten nyomon leestek, ilyenkor a korcsolyázó is legtöbbször alaposan feltörölte a korcsolyapályát. Egyébként ezek a felcsatolható korcsolyák gyorsan tönkretették a cipőket, mert főleg a saroknál a karmos szorítópofák kimarták a bőrt (de a talprésznél is kikezdte a bőrt), és a sarok illetve a talp idő előtti leválását okozták.

 

Korcsolapálya

 

Szerettem korcsolyázni. Nem voltam különösebb tehetség, de amikor csak tehettem lementem a pályára. Szerencsések voltunk akkoriban, mert valamennyi teniszpályán és csaknem minden iskolaudvaron lehetett "korizni", és olcsó volt a belépő. Nekem bérletet váltottak szüleim, ami elvileg 50 napra szólt (Hétköznap délelőtt és délután is be lehetett menni vele, ami téli szünetben és szénszünetben csodálatos lehetőség volt.). Az egyik télen azonban 73 lyukasztást kaptam, hideg tél volt, szénszünet is volt. Elfogytak a rubrikák, és már a kártya margójára kellett lukasztania a jegyszedőnek. A korcsolyapályán sok fiúval, lánnyal megismerkedtem, ez egy kicsit a báli lehetőségeket is helyettesítette. Szerelmes is lettem egy csinos leányzóba, de ez az érzelem nem volt mély és főleg nem volt kölcsönös. A következő években különböző iskolaudvarokban korcsolyáztam: Böszörményi úti leánygimnázium, Koronaőr utcában, Szilágyi Erzsébet gimnáziumban, Németvölgyi iskolában. Ezeken az iskolai pályákon olcsóbb volt a belépő. A pedellusoknak nagyon jó keresetkiegészítés volt. Kár, hogy az évek múltával megszüntek ezek a korcsolyázási lehetőségek. (Az is igaz, hogy a hosszú, tartós hidegek is egyre ritkábbak...)

 

1941 nyár elején Kiss Pista barátom gépén megtanultam kerékpározni. Először a Gaál utcában karikáztam. Barátom tartott az ülés aljánál, és én gyakoroltam a pedálozást. Meglepőnek találtam a könnyed gurulást. Boldog voltam, hogy Pista barátom milyen határozottan egyensúlyban tartja gépemet. Csak amikor a kontrát ügyetlenkedtem be -- hiszen a pedálozás ritmusa még nem vált bennem reflexxé, időnként visszafelé indult a taposásom nyomán -- a masina nagyhirtelen megtorpant. Leestem a megtorpant gépről, akkor döbbentem rá, hogy barátom már rég nem tartja az ülést, hanem mögöttem jó messzire lemaradva fut utánam. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű a bicajozás tudománya. De most már némi aggodalommal szálltam újra nyeregbe, mert hátha megint szabadjára eresztett -- mint ahogy általában szabadjára is eresztett. Gyorsan megtanultam a pedálozás helyes ritmusát. A baj a kanyarodással volt. Az utcánkon mentem lefelé és az Ugocsa utca keresztezésénél kellett volna befordulnom, de én nem dőltem be. Hiába próbáltam tekergetni a kormányt, a géppel együtt ellentétes irányban kezdtem volna borulni és ijedten kaptam vissza a kormányt. Kétségbeesetten éreztem, hogyan közeledik a szemközti járda és az ott álló pad. Az eredmény a szemközti járdának futás és hatalmas esés volt. Bezzeg most a kontrát nem tudtam nagy hírtelen előkapni. Nagy esés lett a vége. Alig tudtam kikecmeregni a gép és a pad alól. (A barátom persze már megint jó húsz méterrel lemaradva futott a segítségemre.) Szerencsére a bicaj nem sinylette meg a balesetet, nekem se történt néhány horzsolástól eltekintve különösebb bajom.

 

A kémia bűvkörébe estem

 

Buzgó látogatója voltam a vizivárosban egy bizonyos "Jankovics" féle boltnak. Ez a bolt csupa kincset árult. Ilyen-olyan kisérletező készleteket, műszaki és tudományos készségeket fejlesztő játékokat, számomra bámulatba ejtő dolgokat. Azt hiszem egy eldobott katalógusukban ismerkedtem meg velük. Az Erzsébet híd budai hídfőjének közelében, eldugott kis utcában volt ez a bolt, de attól kezdve, hogy felfedeztem, rendszeresen sündörögtem arrafelé. Érdeklődve nézegettem az árjegyzék neveit, csodáltam szerény kirakatukat. Némi (be kell vallanom erős) sóvárgást éreztem azok után a számomra elérhetetlen kisérletező eszközökért. Elkönyveltem magamban, hogy ilyen dolgokat én soha se fogok birtokolni, azok megmaradnak a gyermekes álmaim varázsvilágában. Meséltem egyszer édesanyámnak, hogy mennyire szeretnék egy kis kémiai kisérletezőkészletet. Nem kértem, csak az álmaimról beszéltem. Szüleim nem hitegettek, de szívükre vették vágyamat. Teljesen váratlanul 1944 karácsonyán egy hatalmas kémiai kísérletező doboz állt a karácsonyfa alatt. Volt abban minden, ami egy laboratóriumhoz szükséges: kémcső, lombik, keverőpohár, tölcsér, vegyszermozsár, spirituszégő, üvegcsövek, forrasztócső, vagy húszféle vegyszer, és még ki tudja mi egyébb csoda. Nem tudtam hova lenni az örömtől és a hálától. Ez a készlet még az álmaimon is túlment. Nem egy átlagos, hanem a legnagyobb kisérletező dobozt kaptam meg (ismertem a katalógust, azonnal láttam, milyen erőfeszítést vállaltak értem szüleim!). Elképzelhetetlenül boldog voltam. Szenvedélyesen temetkeztem bele a kisérőkönyv tanulmányozásába és a kisérletezgetésbe. Itt aztán hamarosan hosszabb szünet következett Budapest ostroma miatt, de erről majd ott számolok be...

 

A képzőnek a ballagása mindég csodálatos volt. Szép bordó egyensapkájuk volt, és estefelé nagy énekszóval elindultak a közelben lakó tanárok lakása felé. Az úttesten vonultak -- mint a katonák -- lampionokat vittek, zenekar kisérte őket. Az énekes menet a tanár ablaka alatt megállt, nagy karélyt formálva csodálatosan énekeltek. Így köszönték meg nevelőik sokéves munkáját. Gondolom a tamárok számára is csodálatos élmény lehetett ez a minden évben ismétlődő szertartás. Persze, nekünk külső szemlélőknek is emlékezetes maradt ez a kedves szokás. Mindég nagy népcsődület kísérte a ballagásukat. Évente más-más zenére vonultak. Volt, hogy hegedűegyüttes zenélt, volt, amikor fúvósok, egyszer komplett fúvószenekar. Az egyik évben a képző leventéi rézfúvós együttese fanfárt fújtak. Nagyon tetszett minden hallgatónak.

 

 

1940-ben is kivitt édesapám a Nemzetközi Vásárra. Ekkor már szokás szerint különváltunk -- mindketten a saját érdeklődési körünk szerint nézelődött -- és a megbeszélt helyen-időben találkoztunk, Eltévedtem, mert rosszul értettem a találkozó helyét. Először a megafonon be akartam mondatni, hogy keresem, de aztán a pénzt a villamosra tettem el. Inkább a vásár további nézegetése volt a tervem. Nagy szerencsémre összeakadtam vele egy pavilon bejáratánál. Minden nemzetközi és állatvásárra kimentünk. Szerettem a propaganda cédulákat gyűjtögetni. Az egyik standnál egy férfi rám szólt, hogy majd ha felnőtt leszek, akkor vigyek papírt. Sértve éreztem magam, mert én még hetek múlva is bújtam ezeket a papirokat, esetleges katalógusokat. Sokat tanultam ezekből a reklámpapírokból -- persze ezt az a férfi nem tudhatta. Számára én csak egy kisgyerek voltam. Több filmet is megnéztünk. Az egyik film a napraforgó olaj feldolgozásáról szólt. A végén egy frissen festett padra ülő ember hátára napraforgó festődött. Az utolsó vásáron sok harci eszköz volt. Volt orosz hadizsákmány bemutató, és légvédelmi propaganda oktatás (egy ház metszete óvóhellyel, sok lakóval és riadóval).

 

 

Gyurka bátyám péksegéd volt. Egyszer voltam nála, mikor Óbudán dolgozott. Másik alkalommal Újpesten is meglátogattam. Útközben még néhány törpét is láttam, akik az utcán mentek valahova. Minden látogatásomkor sok péksüteményt kaptam Gyurka bácsitól, Újpesten például egy aktatáska sajtospacsnit kaptam tőle. Mire hazaértem, alaposan megdézsmáltam ezt a finom csemegét. Hazafelé igyekezve a villamosról majdnem leestem. Az újpesti végállomásra érkezve láttam, hogy éppen indult a villamos. Elkezdtem szaladni a villamoshoz és életemben először felugrottam a mozgó járműre. Csak a bal lábammal értem el az utólsó kocsi lépcsőjét és bal kézzel tudtam a foggantyút elkapni. Az egyre gyorsabban mozgó villamoson nem tudtam az egyensúlyomat elérni, hanem mint egy rolleren próbáltam egyensúlyba lökdösni magam. Nem sikerült. A villamos egyre jobban felgyorsult, és már-már a leesés határán voltam. Szerencsére egy férfi észrevette a tehetetlenségemet és a veszélyt, erős kézzel elkapott és felhúzott a lépcsőre, majd  a peronra. Jól letolt a meggondolatlanságom miatt, de az ő szavai nélkül is tudatában voltam a helyzet komolyságával. El is határoztam, hogy nem fogok ugrálni járműre.

 

Sokat lógtam a villamosok lépcsőjén. Nem mintha ez szórakoztatott volna bárkit is. A villamosok nagyon zsúfoltak voltak és ha az ember nem akart lemaradni, akkor csimpaszkodnia kellett. Ahogy akkor mondták, fürtökben lógtunk a lépcsőn. A legtöbb kocsin nyitott peronok voltak, de a tömeg miatt az esetleges csukható ajtókat se lehetett zárni a tömeg miatt. Egy pár centis perem, ahol a cipő orra támaszkodni tudott, az emberi testek között elért fogantyú, vagy valami fogható szerkezeti elem, amiben az ember kapaszkodni tudott és már indulhatott is a villamos. Egyszer a Döbrentei téren féllábbal a lépcsőn álltam már. a foggantyút is megmarkoltam már, de a másik lábammal még a földön álltam. Mielőtt felhúzódzkodhattam volna, a kocsi elindult. Az induló villamos lépcsője hirtelen maga alá gyűrte a lábamat, csaknem eltörte. Úgy sikerült kihúznom a lábam a lépcső alól, hogy kézzel le tudtam ereszkedni. Így tudtam elkerülni, hogy a villamos alá essek. Nagyon fájt a lábam, de egy veszélyes balesetet sikerült megúsznom.

 

 

Egy másik alkalommal képtelen voltam a lépcső közelébe jutni. Reménytelen helyzetemben gyors elhatározással a két kocsi közé léptem, felléptem a csatlóra és a két kocsi űtköző peremére álltam. A két jármű menettáblájának akasztóhorgába kapaszkodtam. Korábban már tanúja voltam, hogy valaki így utazott, és nagyon remeknek tünt ez a megoldás. Végül is csak egy megállót utaztam a két kocsi között. Kegyetlenül rázott, jobbra-balra imbolygott a két kocsi. Sokszor azt hittem, elrepülök. Nagyon féltem, hogy egy zökkenésnél lecsúszom a peremről, amin állok és a kocsi maga alá gyűr. Tudtam, hogyha leesek végem van, így aztán kétségbeesve, nagyon görcsösen kapaszkodtam, és a következő megállónál nagyon gyorsan kászálódtam ki a két kocsi közül. Felmérve a veszélyeket, soha többé nem próbálkoztam ilyen kockázatos utazási móddal. Abban az időben divat volt, hogy fiatalok az ütközőn utaztak, "tujázásnak" nevezték (mert a villamos hátuján csimpaszkodtak). A két kocsi között azonban nagyon ritka eset volt a villamosozás.

 

 

Egy alkalommal a 75-ös villamos belső oldalán lógtam az Erzsébet hídon át. Ekkor is a nagy tömeg miatt reménytelen volt felkerülnöm a kocsi peronjára. Ezen az oldalon senki se csimpaszkodott, roppant kényelmes helyem volt. A mellékelt kép csaknem pontosan az én utazásom körülményeit mutatja. A baloldalon látható villamos második kocsija középperonos volt, ott a lecsapható korlátba nagyon jól fogódzkodhattam, a lépcsőn biztosan állhattam. A forgalomirányító rendőrrel nem számoltam, de ő legfeljebb ejnye-ejnyét integetett volna nekem (nem hagyhatta volna el a posztját). A rendőr az akkori nagy forgalom miatt nem is látott. Lekanyarodva a hídról -- ugyanúgy, mint a képen -- mellettünk éppen egy teherautó haladt, ugyanazzal a sebességgel, mint a villamos. Igen ám, de a lekanyarodásnál más volt az íve, és egy darabon nagyon közel került a villamoshoz (amint az a mellékelt ábrán is látható, a két görbe a két jármű útvonalát jelképezi). A teherautó egyre jobban nekiszorított engem az ajtórácsnak. Erőteljes kilégzésre kényszerített a nekem szoruló teherautó oldala, iszonyatos szorítást éreztem a mellemen. Aztán elsötétült előttem a világ egy pillanatra. Szerencsére nem vesztettem el az eszméletemet, mert a teherautó a következő pillanatban már távolodott. Sipolva áramlott a nyomástól megszabaduló mellembe a levegő, visszatért az öntudatom, újra görcsösen kapaszkodtam a rácsba. Szerencsére fenn maradtam a lépcsőn, semmim se tört, de nagyon fájt a mellem. A Döbrentei téri megállóba érve gyorsan leszálltam és mentem a másik oldalra, próbáltam a lépcsőn felszállni. Többé nem lógtam a villamos belső oldalán. (Ma is emlékszem -- körülbelül hetven év távlatában is! -- hogy az elsötétülés pillanatában távoli gyermekkórus halk sikolyát hallottam. Akkor úgy éreztem, hogy angyalok sikolya volt, amit hallottam. Mai eszemmel inkább a tüdőm utolsó légtartalékainak kiáramlását gyanítom a hangban, de akkor közvetlenül éreztem a halál közelségét.)

 

Sokszor elgondolkoztam, hogy mennyi életveszély közeléből menekültem meg életemben... Ugyanakkor milyen ritkán jutott eszembe, hogy a megmeneküléseim csoda számba mentek, és ezeket a csodákat milyen ritkán köszöntem meg Istennek. Ezek mindenike egy-egy új élet kezdetét jelentette (volna!) és én legtöbbször csak egyszerúen tudomásul vettem a veszély elmúlását. Először a szívműtétem után ébredtem rá, hogy ekkor következett be egy nagyon alapos újjászületés, egy komoly, remélhetően életreszóló megtérési igény , gyakorlat...

 

 

Az egyik évben az iskolai kirándulással Esztergomba mentünk, mégpedig hajóval. Hatalmas, kerekes meghajtású gőzhajónk volt, óriási érdeklődéssel néztem meg mindent rajta: a kazánházat, a gépházat, a parancsnoki hidat, a ledönthető kéményt, a hatalmas szellőztető kürtőket, a horgony csörlőjét, a hajó orrában az aranycsillogású ködharangot, a szalonokat, lépcsőket... Csodáltam a személyzet összecsiszolt, fegyelmezett munkáját, meg mindent, ami a hajón volt. Aztán ráébredtem hogy esik az eső, és útközben még erősebben kezdett esni. Egész nap zuhogott, így a hajóállomástól csak a vízivárosi templomig jutottunk, oda is veszett futással. Az iskola megszállta a templomot, és szegény tanáraink itt próbálták elmesélni nekünk, mit kellett volna Esztergomból látnunk. Egész nap ott űltünk a templomban, majd megint futva rohantunk vissza a hajóállomásra. Mire beszállhattunk, mindenünk teljesen elázott. Ráadásul a hajó zsúfolt volt, ázott kofák hozták Pestre az árúikat: tojást, baromfit, zöldséget, gyümölcsöt. Gőzölgött és bűzlött a hajó belső tere, semmi hely se volt. A nyitott fedélzeten kuporodtunk be a csöpögő asztalok alá a záporként ömlő eső elöl. Tökéletesen ronggyá áztunk.

 

 

Másik iskolai kirándulásunk alkalmával kishajóval Ráckevére mentünk a Csepeli Dunaágra. Nagy élmény volt számomra a zsiliprendszeren való áthajózás. A Csepel Sziget megkerülése volt a cél, de az alsó zsilipmű hibája miatt (állítólag bombatalálat érte) nem tehettük. Egy szigeten kötöttünk ki, még Ráckevére se mentünk el. Csak az elvadult szigetet cserkésztük be, rohangáltunk, rendetlenkedtünk. A part egyik részénél elhagyott horgászhelyre találtunk. Beugráltunk a kikötött ladikokba, így még egy képzeletbeli "potyacsónakázást" is megéltünk. Kárörömmel állapítottam meg, hogy Batári Gyuszi -- amikor kiszálltak -- beleugrott a csónakból a vízbe és sáros lett a zoknija. Egyébként ez az iskolai kirándulás -- a szabadlevegős kikapcsolódáson túl -- teljesen dolgavégezetlenül zárult.

 

 

            Modellezés és kisérletezés            Sport - Modellezés - Kirándulás - Úszás - Kamaraerdő - Feri bácsi és a cserkészet

(Repülő-modellezés - Stuka repülőgép - Motoros üzem - Távvezérlés - Sugárhajtómű - Kísérleti modell - Hajómodell - Gőzfejlesztés - Rádióamatőrködés - Fotózás)

 

Első, siklómodellem, a "Levente-1" és a körülbelüli tervrajza

 

Amikor a Krisztina-körúti iskolába átkerültünk, a leventék hirtelen egy új lehetőséget kínáltak nekünk, a repülő-modellezést. A szakkör a Krisztina körúton, a mozi fölött volt. Teljesen ingyenes volt, mindent ők adtak. Szigorú ellenőrzés alatt álltunk, fokozatosan egyre nehezebb modelleket kellett elkészíteni, és a fokozatnak megfelelő modell sikeres repítése után léphettünk tovább a bonyolultabb repülőmodell elkészítésére. Óriási lelkesedéssel vágtam bele a munkába. Nagyon egyszerű összeállítás volt az első gépünk, egy siklómodell. Csak a szárnybordák és az orrtőke kifűrészelése volt komolyabb feladat, és néhány léc hajlítása. Ennek elkészítése volt a belépő a modellező szakkörbe. Sem a fűrészelés, sem a többi művelet nem volt nehéz számomra. Kifejezetten élveztem a műhelymunkát, az új szerszámokat, az új anyagokat. A szükséges eljárásokat hamar és élvezettel tanultam el az oktatótól. A modell szépen siklott. A siker nagyon fellelkesített. Modellező lettem...

 

Repítés, tervrajz és hajlító állvány

 

 Nagyon tetszett a munka is, a szerszámok is, de az elmélet is. Nagyon élveztem a lécek hajlítását. A lécet a kívánt helyen megnyálaztuk, majd a spirituszégővel melegített hajlítőállvány megfelelő ívére szorítva lefelé hajlítottuk. A nedvesített léc szépen görbült az íven, gyorsan száradt is. A szükséges ívet a tervrajzhoz hasonlítgattuk. Ebben az időben kezdtem vásárolni modellező újságokat, buzgón tanulmányoztam a repülőgép tervrajzokat, ismerkedtem a repülés elméletével. Nagyon gyorsan elkészült az első modellem, a siklómodell. Ez volt a belépőm. A második modell se jelentett problémát (itt hasonló gépek tervrajzát mutatom meg), hamar elkészült és sikeresen repítettem. A törzse nem lapos volt, hanem azt is bordákkal és bonyolultan hajlított lécekkel készítettem.

 

Ehhez hasonló volt a második modellem és íme a tervrajza

 

Ez már tudott volna tartósan repülni és napos időben akár versenyezni is. Sajnos amikor a Mártonhegyi úton -- a szokásos kempingező rétünkön -- repítettem, akkor az egyik szép siklásakor a gép hosszabban siklott, egy bokor csúcsán elakadt, megpenderült és olyan szerencsétlenül vágódott földbe, hogy a szárnya is és a farka is több helyen eltörött, javíthatatlanná vált. Sajnáltam, de vígasztalt a nagy álmom, hogy jogosult lettem a harmadik modell elkészítésére, és az már motoros gép lehetett. Egyelőre gumimotoros gép készítéséről álmodoztam, de távlatilag a terveimben már rádió-távvezérlés és benzinmotor képzelődések kísértettek. A sebesség bűvölete, és a különböző légi manőverek csodája még akkor is rabul ejtett, ha tudtam világosan: mindez elérhetetlenszámomra pillanatnyilag.

 

Hasonlóra képzeltem el az én stukámat

 

A következő modellem egy német Stuka repülőgép modellváltozatának lekicsinyített, gumimotoros meghajtású gépe volt. Az oktatóm nem nagyon bízott a sikerben, de engedélyezte a kivitelezést, Szorgalmasan dolgoztam a tervrajz lekicsinyítésén. A Horváth Tíbor által tervezett gépet harmadára kicsinyítettem. Ennek a szárnya már nem volt leszerelhető, szilárdan egybe volt építve a törzzsel. A törzs közepén egy papírcső volt  beszerelve, ez tartalmazta volna a gumimotort. A burkolatot több réteg papírból készítettem (papírmassé utánzatnak), és nagyon szépen sikerült lecsiszolnom. Sajnos az ostrom miatt megszünt a modellező klub lehetősége, így a modell befejezetlen maradt. Néhányszor próbáltam repíteni és kiderült, hogy nemcsak nagyon szép lett. Sikeres volt az építés, a modell nagyon szép lett, könnyű volt, és az alakja teljesen szabályos. Az ideiglenesen az orrába helyezett orrsúllyal szépen siklott is. Az ostrom után közvetlenül terveztem, hogy benzinmotorosra átalakítom, de a motor továbbra is elérhetetlen álomnak bízonyult.

 

Stukák és a Lancaster repülőerőd

 

A motoros üzem nem csak a a drága motor miatt jelentett számomra problémát (vagy az elkészítés nehézségei miatt), de a rövid üzemidő miatt is. A gumimotor csak néhány másodperces működésre és kicsiny forgatónyomaték kifejtésére volt alkalmas, Ennél jobb ígéretnek tünt a benzinmotoros hajtás, annál azonban a gép közelben tartása érdekében a lehetősége látszott szükségesnek, mert a zsinorral történő körpályán vezetést valahogy szegényesnek éreztem. Ekkoriban már nagyon foglalkoztatott egy Lancester tipusú bombázó kicsinyített másának elkészítése. A tözs vaskos keresztmetszete alkalmasnak látszott a rádió és távvezérlő elektronika beépítésére.

 

Pulzáló üzemű sugárhajtómű

 

A háború a stuka építését megállította. Nagyon csodáltam a gépem szépségét úgy nyersen. Az ostrom után már a német V-1 mintájára pulzáló sugárhajtóművel szerettem volna véglegesíteni. A gépem függőleges vezérsíkjára szándékoztam felszerelni a hajtómű tolócsövét, az égőfejet pedig úgy a pilótaülésmögötti résznél erősítettem volna fel Persze a hajtómű megépítése komoly problémát jelentett volna. A modellező szakkör nem működött a háború után, ekkor már otthon, amatőr módon dolgozgattam, és a tanítóképző műhelyében próbáltam a munkát folytatni. Akkoriban Dönci bácsiék minden támogatást megadtak az ilyen öntevékeny munkához. Komoly terveket készítettem hozzá, ami a tanáromnak is nagyon tetszett. Tervezték egy esztergapad üzembe állítását, ami már ott is állt a képző pincéjében, de ez sajnos nem sikerült az esztergát üzembe helyezni. Pedig nagyon reméltem, hogy sikerül különböző alkatrészeket elkészíteni ezen a gépen.

 

V1 álmodozás

 

A V-1 csak a meghajtó motor terén lett volna minta. Sem az előállítható hajtóerőről, sem a  szükséges üzemanyag szállíthatóságáról, de a gép vezérelhetőségéről sem volt elképzelésem. Nem tudom, hogyan tudtam volna a hajtóművet ki kisérletezni és a gépen üzembiztosan elhelyezni. Egy biztos: a gép megvolt a stuka képében, és nagyon jó volt a repüléséről álmodozni. A zavaros háborus körülmények közt a gép félkész állapotban maradt. A sorsa később az lett, hogy lemondtam a végleges elkészítéséről, majd házasságom után András sógoromnak adtam, szobadísz lett belőle.

 

Kéttörzsű vadászok

 

Nagyon tetszett a Tanítóképző esztergapadja, Dönci bácsi mindég hitegetett a mihamarabbi üzembe-helyezéssel. A négy év alatt üzemen kívül állt a pincében. Utólag nem hiszem, hogy sikeresen meg tudtam volna oldani a sugárhajtású modell-motor előállítását, hiszen így visszatekintve nagyon kevés volt az akkori technikai ismeretem, hisz még az esztergálási ismereteim is hiányoztak. Igaz, hogy terveztem a motor üzemének vizsgálatára egy kéttörzsű kísérleti modellt. Magáról a motor szerkezetéről és biztonságos üzeméről nagyon kevés és gyenge ismeretem és elképzelésem volt. A kisérleti modell formáját akkori kísérleti gépekről másoltam: a két törzs között egy sík felület lett volna (a vezetőfülke helyett), a vízszintes irányítófelület magasra volt tervezve, nehogy megégjen. Az ostrom és főleg az utána következő zavaros körülmények szerencsésen akadályozták meg a fejlesztést, így sok kudarctól menekültem meg. Kevés esélyét látom így utőlag, hogy sikerült volna feltalálnom egy üzembiztos motort.

 

A modellező műhelyfoglalkozás mindenesetre nagyon hasznos irányba bővítette az ezermester-ismereteimet. Megtanultam a pontos, egyenes és száltörés nélküli fűrészelés gyakorlatát. Fontos ismereteket szereztem a reszelés, csiszolás, a hajlítás, a ragasztás és a bevonás technológiájáról. Elsajátítottam a pontosság, a lényegre figyelés apró lépéseit, a tervrajzok gondos tanulmányozásának módját és a modelleknek térben való gondolati felépítését.

 

Hajómodellek

 

Ebben az ostrom utáni időben más tervek is foglalkoztattak, eket is kezdtem tervezni. A repülőmodell-építési tapasztalataim alapján, de az otthon elérhető nyersanyagok segítségével, otthon, a lakásban dolgoztam. Vékony furnírom nem volt, csak 2,5 és 4 mm-es rétegeslemezt kaptam, ezt a környékbeli asztalosoktól lehetett beszerezni. Olcsó nyersanyag volt, mert az igényeimet a bútorkészítés hulladékából történő válogatással ki tudtam elégíteni. A léc beszerzése kissé körülményesebb volt. Volt Pesten a háború után is modellezőbolt (később ezt a szerepet az "Ezermester Bolt" vette át), ahol mindenféle lécet be lehetett szerezni, de az én pénztárcámhoz mérten túlságosan drága volt a szabályos méretű léc. Így aztán a közönséges hurkapálcát választottam modellécnek. Ez kerek keresztmetszetű volt ugyan, de olcsón hozzáférhető. Így vágtam bele a nagy műbe. A hajóm másfél arasznyi lett. A külső borítást kétrétegűnek készítettem: az alsó réteg rajzlapból készült, erre ragasztottam egy vastag ruhaszövetből a külső borítást. Az impregnálás többszöri festéssel történt, az egyes festések előtt alapos csiszolással. A hajó hossza 25 cm volt. A test alakja talán a Titanic formáját közelítette, de a kevés felépítményi elemet tartalmazó fedélzete leemelhetőnek készült, néhány csavar rögzítette volna. Merész meghajtási módot terveztem, ami aztán végül a hajó elkészítésének akadályává is vált. Gőz hajtást terveztem, kis spiritusz égővel. Elképzelésem szerint a kiáramló gőz csövön a vízbe fújt volna, így fejtve ki tolóeröt a hajótestre. Az erejét vesztett gőzbuborékok egy ferde vályúban felfelé áramolva még további tolóerőt adtak volna a hajótestnek.

 

Gőzüzemű játékhajók

 

A motor alapötletét egy kis játékhajó adta, ami kádban, vagy nagyobb lavórban tudott hangos pöfögéssel körbe robogni. Fémből készült a hajó, kis spirituszégő melegítette a  víztartályát. A kis szerkezet vígan berregve pöfékelt a vizen. Fém szerkezete és csekély súlya remek játékszerré tették, de felnőttek számára. Utólag meg kell vallanom, hogy nem gyerekkezembe való játékszer lett volna az én hajóm sem. Sajnos az én hajtóművem sohasem készült el. Az nem impulzusüzemre volt megálmodva, hanem egy nagyobb tartályban fejlesztett gőz folyamatos áramlással tólta volna a hajótestet előre. Tervem és elképzelésem volt ugyan a szerkezetről, de hiányzott az elkészítéshez a technikai lehetőségem.

 

Más gőzüzemű, de hasonló elven működő játékhajók

 

Elsősorban is nem tudtam forrasztani, így se a kazán tartálya, se a spirituszégő nem volt elkészíthető általam. Az elképzelésemben ezenkívül egy aránytalanul nagy víztartály készült volna, és így folyamatos gőzfejlesztés történt volna, nem úgy, mint a példagépekben, ahol impulzusszerűen, periódikusan pöfögött a gőz. Ez a gőz nem adott volna elegendő tolóerőt a hajó gyors mozgatásához. A hajótest átvészelte az ostromot, de a készreszerelés elmaradt. A baj az volt, hogy időközben sokat meséltem az osztályban erről a nagy tervemről, fellelkesítettem néhány osztálytársamat, különösen Cselényi Pistát. Pistával állandó témánk lett a hajó, meg akarta tőlem venni a kész hajót. Egy idő után bele is egyeztem, hogy eladom neki (már nem emlékszem, mennyiért) ha elkészül. Az üzlet nagyon komoly volt, ő még le is előlegezte. Aztán az elkészülés egyre csak csúszott, közeledett a polgáriban a negyedik év vége, a hajó még sehol se tartott, végül szomorúan visszaadtam a kapott előleget, és ezzel a hajóépítés, valamint a kazán és motor építés végkép lekerült a napirendről. Csalódott voltam, de ekkor már egészen más irányba haladt az érdeklődésem...

 

Sorsdöntő volt számomra a rádióamatörködéssel való találkozásom. Az Attila utcában lakott egy vevőnk, Haász bácsi. Idős ember volt, a családjánál lakott, kevesett dolgoztatott nálunk. Egyszer cipőt szállítottam neki, valami javítást. Bevezetett a szobájába, hogy előkeresse a javítás árát. Borravalót nem adott -- ami bennem némi csalódást ébresztett -- de elbeszélgetett velem. Kérdezett az érdeklődésem felől, és elnyerhettem a tetszését, mert mesélni kezdett a rádiókról és az amatőrködésről. Megmutatta a szobája sarkában berendezett kicsinyke munkasarkát. Csodás volt. Drótok, alkatrészek, szerszámok kavalkádja hevert az asztalán -- és mindenről nagyon érdekesen mesélt. Szájtátva hallgattam, kérdezgettem és ő válaszolt is mindenre és szívesen. Alaposan felkeltette az érdeklődésemet, mert ettől kezdve bújtam az elektromossággal foglalkozó könyveket, és azokat a magazinokat, amelyekben rádiókról szóló cikkek voltak. Egy új világ nyílt meg előttem, a rádióamatőrködés, a villamosság távlata. Haász bácsival csak néhányszor találkoztam, de azok a beszélgetések egész jövőmet meghatározták. Sajnos az ostrom alatt elhunyt a bácsi, amit nagyon fájlaltam, de az útmutatása a mai napig él bennem.

 

A polgáriban kezdtem megismerkedni a fotózás elemi ismereteivel. Osztálytársaim és Batári Gyuszi mutattak először olyan fotókat, amiket filmkockákról másoltak. Ezek általában negatív képek voltak és kis méretűek, de nagyon érdekesek. Sok beszélgetés folyt a társaim fotóismereteiről. Ennek nyomán mentem el a Böszörményi úti fotós nénihez és vettem egy darab napfénypapírt, amivel árnyékos szobában lehetett dolgozni. Napfény átvilágítással kellett a kontaktmásolatot készíteni. A fotósnénivel gyakran beszélgettünk a fotózásról, tőle tanultam meg az alapelveket és az ő útmutatása alapján napfény papírra tudtam már filmkockát másolni. Érdekes volt, de mivel nem tudtam fixálni, a képek egy idő után elszürkültek. Szereztem egy másoló keretet is. Valódi fotótevékenységet csak jóval később, érettségi után tudtam elkezdeni, amikor is az emeleti lakásunk fürdőszobájában sikerült sötétkamrát létrehoznom. Ekkor már szakkönyvek segítségével kezdtem fotózni, de csak lassan fejlődött fel a labortechnikám. Vörösvérlúgsóval akartam hívni, de nem sikerült.

 

 

            Kirándulás            Sport - Modellezés - Kirándulás - Úszás - Kamaraerdő - Feri bácsi és a cserkészet

(Mártonhegy - Budakeszi)

 

Mártonhegyi kirándulások

 

Szüleimmel rendszeresen mentünk kempingezni a Mártonhegyre, néha a Normafához. Egyszer elmentünk édesapával egy repülőnapra a Budaörsi repülőtérre. Ez az ostrom utáni első repülőnap volt, nagy túrának bizonyult (mert gyalog mentünk és jöttünk haza). Az iskolai kirándulások Esztergomba, Ráckevére és Visegrádra történtek. A Szent István-napi tüzijátékot mindég megnéztük, lehetőleg a Tabánból.

 

A Mártonhegyi vasárnap délutánok szinte olyanok voltak, mintha a saját kertünkbe mentünk volna ki levegőzni. A nagy bozótos teröleten szabadon játszhattunk, csak nagyon ritkán történt meg, hogy egy gazda a tehenét, vagy lovát kihozta legelni. Az ottani gazdaságok általában vastag sövénnyel voltak körülkerítve, és a sövény mögött zöldségpalánták jelezték a magánterületet, azt mi mindég tiszteletben is tartottuk. Egy ízben történt meg velem, hogy a bozótban jártam a felfedező utamon, és egy hatalmas sík tisztásra találtam. Pár lépés után egy velem közel egykorú lány bukkant elő és nagy hangosan kikergetett a területről, mint mondta az ő területükről. Próbáltam bocsánatot kérni és megmagyarázni, hogyan kerültem oda -- eredménytelenül. Bottal hadonászott, és a szüleiért kiáltozott. Gyorsan visszavonultam. Ahogy jöttem, a bokrok rejtett ösvényein azonnal eltávoztam, Nem akartam én illetéktelenül egy idegen kertbe behatolni. Viszont nagyon bántott a lány nyers modora, a durva fellépése. Később -- amikor a Batári Gyuszit látogattam meg, akinek a manduláját vették ki -- az Új Szentjános Kórház gyermekosztályán találkoztam a lánnyal, én ráismertem, de ő látszólag nem ismert meg. Egyébként más szempontból is érdekes volt ez a kórházi látogatás, Úgy éreztem, nem is lehet olyan rossz kórházban lenni. Én még látogatóban se voltam addig kórházban, de tetszett a kórházi környezet. Persze szenvedő beteggel se találkoztam, meg én is csak látogató voltam...

 

Budakeszire általában nem jártunk sem kirándulás, sem rokonlátogatás címén. Egyszer azonban -- miért-miért nem -- egy disznótorra voltunk hivatalosak. Nem tudom kinél volt a disznó, talán Jani bácsinál. Tél volt, kemény hideg, nagy hó. Autóbusszal mentünk volna, de a Budakeszi út le volt fagyva. A csúszós út miatt  már az út elején, a remiz után elakadtunk. Hosszú kocsisor tehetetlenül állt, mi már a sor végén csatlakoztunk a várakozókhoz. Hosszú várakozás után leszálltunk és visszafordulva otthagytuk az autóbuszt és a kocsisort. Hazamentünk.

 

Még egy alkalommal mentünk Budakeszire, ketten édesapával. A Winternkorn nagymama temetése napján, a temetés után kint voltunk, emlékezetem szerint Anna néniéknél voltunk körülbelül egy órányi időre. Nagyon unatkoztam, mert édesapáék svábul beszélgettek egymással, velem azonban senki se foglalkozott, nekem senki társam se volt. A rokonok a megérkezésünkkor megállapították, hogy szégyenszemre egy szót se értek svábul. Ettől kezdve senki se foglalkozott velem. Nagyon unatkoztam, és boldog voltam, amikor körülbelül egy órányi ottartózkodás után elmentünk édesapával a temetőbe, meglátogattuk a friss sírt, majd hazaindultunk.

 

 

            Úszás            Sport - Modellezés - Kirándulás - Úszás - Kamaraerdő - Feri bácsi és a cserkészet

(Víziszony - Úszótábor - Császár uszoda - Sáfrány-bácsi - Sportuszoda - Edzés - Lukács uszoda)

 

Víziszonyom volt, emlékeként a gyermekkori első úszó-próbálkozásomnak. Élénken élt bennem a fuldoklásom emléke. Hajókirándulásokon mindég féltem, hogy esetleg aknára fut a hajónk, és sikerül-e elkapnom egy mentő padot, vagy mentőővet. Egész úton számon tartottam a fedélzet legközelebbi ilyen alkalmatosságát. Nem éreztem jól magam, egy görcsös félelem élt bennem amíg a hajón voltam, és különösen amikor a hajó belső terében kellett tartózkodnom. Ugyanígy rettenetes félelem töltött el, amikor hídon tartózkodtam, Mert mi lesz, ha leszakad a híd és én ott találom magam a Duna közepén? Világos volt számomra, hogy így nem lehet élni. Egy megoldás lehet csak: meg kell tanulnom úszni.

 

A Császárfürdő, a nevezetes "Csaszi"

 

Az úszástanulás kiváló lehetősége kínálkozott számomra, amikor az iskolában nyári úszótáborra lehetett jelentkezni 1943 nyarán a Császár uszodába. Izgatottan mentem be az első foglalkozásra. Sorbaáltunk a medence partján, mi 15-25 cingár gyermek. A fedett uszoda medencéje nem volt teljesen feltöltve, a medence széle körülbelül 70 cm-el volt a víz szintje felett. És akkor jött Sáfrány-bácsi, az úszómester, a sort a medence kisvizes végéhez vezette, és libasorban, egymás után mindenkinek talpast kellett ugrania a vízbe. Nagyon féltem, bár láttam hogy előttem mindenki vídáman túlélte az ugrást. A derekukig érő vízben vídáman gyalogoltak a fal mellett a mélyebb víz felé. Féltem, de be kellett ugranom nekem is. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy se meg nem ütöttem magam. se bele nem fulladtam. Élveztem a vizet, de bizonyos gyakorlatoktól nagyon féltem. Nem mertem kinyitni a víz alatt a szememet, nem mertem siklani a vizen. Hosszú időbe telt, amíg megszoktam, hogy az arcomat a vízbe tegyem, és érezzem a víz fenntartó erejét. De aztán, amikor sikerült a vízzel megbarátkoznom, mindég a víz alatt szerettem volna siklani. Persze csukott szemmel és tempózás nélkül. Nehezen tudtam megtanulni a víz színén siklást, még nehezebben a siklás, vagy tempózás közben a levegővételt. Ahogy a fejemet megemeltem levegővételre, a testem nehéz súlyként sűlyedt le. A tanfolyam végére azért mégis sikerült mindent megtanulnom. Tudtam úszás közben lélegezni, tudtam a víz alatt nyitott szemmel úszni. Ráadásul a csoportomban a leggyorsabb úszó voltam, a tanfolyam-záró versenyén első lettem. A győzelem jutalma egy meghívás volt a Margit-szigeti Sportuszodában működő ifjúsági úszócsapatba.

 

A Margitszigeti Sportuszoda

 

Kemény munka kezdődött számomra a Sportuszodában. Jól úszó fiatalokkal kerültem egy csapatba, erős edzéseken kellett gyötörnöm magam, kemény edzőnk volt. Sok medencehosszat kellett leúsznunk előírt tempóban, hol gyorsúszásban, hol melluszásban, hol meg hátúszásban. Nagyon kifárasztott az edzés. A karom gyenge volt, szinte állandó izomláz kínzott. Volt egy felejthetetlen esetem, amikor az egyik-sokadik hossznál úgy éreztem, nem bírom tovább. Éppen hátúszásban kínlódtam a medence közepe táján. Egy ideig jártak ugyan a karjaim csak úgy gépiesen, de nem éreztem hogy húznának. Aztán egyszercsak belezuhantam egy csúnya közönyösségbe. "Nem bírom tovább! Kimegyek a vízből!" Próbáltam hasra fordulni, de a testem erőtlenül kezdett sűlyedni. Csak arra emlékszem még, hogy a szám már víz alá került és a tüdőmbe szívtam a vízet. Élesen hasított a tüdőmben a beáramló víz. Azonnal elvesztettem az eszméletemet, és arra tértem magamkoz, hogy a medence oldalán kászálódok ki a vízből. Nem tudom mi történt pár másodpercig velem. Arra tértem magamhoz, hogy a parton már várt az edzőm, és ott gugolva előttem megpróbált üvöltve visszaparancsolni a vízbe. Eredménytelenül. Köhögve támolyogtam a nézőtéri lelátó lépcsőkhöz és lerogytam az első sor kő-ülőkéjére. Az életösztön vitt ki a vízből: tudat alatti állapotban úsztam a parthoz, nem emlékszem arra sem, hogy hogyan másztam fel a több mint fél méter magasan levő partfalra. Rövid pihenés után folytattam az edzést. Ez volt a második vízbefulladási kisérletem...

 

Az edző úszótanfolyam nagyon jól sikerült, megszerettem oda járni. Késő összel volt egy házi versenyünk, én gyorsúszásban álltam rajthoz. Csodálatos eredményt értem el, harmadik lettem. Igaz, hogy az első társam fél medence hosszal vert engem, de őbelőle úszóbajnok is lett. Mérhetetlenül büszke voltam magamra. Szívesen folytattam volna a versenyzői próbálkozást, azonban a hűvös idő következtében egy alkalommal alaposan megfáztam, súlyos torokgyulladás lett a következmény és több hónapig lábadoztam. Ezzel kimaradtam a Sportuszodai sporttevékenységből.

 

A Lukács fürdő udvara, néhány emléktábla és a vas kétfilléres érme

 

Nem lettem versenyző, de nagyon megszerettem a vizet, és ha csak lehetett, eljártam úszni. Kedvenc uszodám a Császár nyitott medencéje volt, de gyakran mentem a Lukács uszodába is. Szerettem a Lukács fürdő épületének ivócsarnokán átjárni. Gyalog jártunk a Császárba, és a Lukács gyógyfürdő romantikus udvarán mentünk be az ivócsarnokba, onnan pedig a gyönyörű parkba, a gyönyörű ligeten keresztül pedig a "Csasziba". A hatalmas ivócsarnokban középen köralakú pultnál óriási korsókban fillérekért árulták a gyógyvizet. Egyszer én is kísértésbe estem, és boldogan vettem át a hatalmas kriglit. Megdöbbentem. A víz meleg volt, kissé büdös és rossz ízű. A gyomorbetegeknek orvosság lehetett, de nekem fiatal gyereknek élvezhetetlen szörnyűség. Nem ezt vártam, de kipróbáltam és egy életre tapasztalatot szereztem. Csak a beáldozott filléreimet sajnáltam... A Lukács udvarán mindég megcsodáltuk a sok emléktáblát, és volt ott az udvaron két érdekes medence is. A szálló bejáratának két oldalán voltak ezek a medencék, körülbelül kétszer három méteresek lehettek, és két méter mélyek. A víz alján csillogó kabala pénzek incselkedtek velünk. Babonás szálló vendégek dobhatták be a gyógyulásért hálából, vagy a visszatérés reményében. Szívesen leúsztam volna a fenékre egy kis búvárkodásra, na de azt nem tehettük meg. Viszont a medence kínált egy érdekes játékot. Az akkor használatos vas kétfilléreseket dobáltunk bele, és a kristálytiszta vízben madzagra kötött patkómágnessel halásztunk a bedobott pénzre. Izgalmas, érdekes játék volt...

 

 

            Kamaraerdő            Sport - Modellezés - Kirándulás - Úszás - Kamaraerdő - Feri bácsi és a cserkészet

(Nyári szünidő - Nagyrét - számháború - Kamaraerdő)

 

Az Attilában meg volt szervezve a nyári szünidőre a nyári táborunk. Szüleim erre befizettek engem. Az első évben, 1942-ben  a hűvösvölgyi Nagyrétre jártunk a nyár folyamán. Óriási csatangolásokat rendeztünk a környező erdőben. Számomra óriási kalandokat jelentett ez a nyár. A társaimmal bekószáltuk a Nagy Árkot. A romantika csúcsát jelentették ezek a felfedező utak. Eddig is volt részem romantikus csatangolásokban édesapámmal, de ilyen meredek partfalak megmászására és ilyen vad patakvölgyekben kutakodni, mint amilyen a Hűvösvölgyi Vadonban sikeredett, eddig nem volt alkalmam. A nyaraltatás egy kicsit leventés is volt. Nem annyira, mint a Vérmezőn a leventeóra, de a villamostól itt is sorban, nótaszóval mentünk, sorakozóból kezdődtek a játékok, sorakozó vezetett az ebédhez. Ezek nem levente sorakozók voltak, de a katonás kezdet és befejezés természetes volt.

 

Számháború

 

Elvégre már a valódi háborúban jócskán benne voltunk, természetes volt, hogy a magyar ifjúság pattogó parancsszóra csinál mindent és fegyelmezett rendben vonul: ahogy az leventékhez illik. Játéknak is rendszeresen kemény játékokat rendeztek nekünk: focit, "adj király katonát", lovascsatát, vagy éppen számháborút. Szívesen választottam az első alkalommal a számháborút, humánusabbnak éreztem,mint a többi vad játékot, ahol test test ellen kellett küzdeni. Nem ismertem azonban a szabályait -- én bújócskának véltem. Körülöttem dúlt a csata, de engem senki se fedezett fel, ép bőrrel megúsztam a nagy háborút, gondoltam magamban.

 

Vége lett a nagy küzdelemnek, és az eredményhirdetéskor derült ki, hogy egy harcos eltűnt. Számomra még nem ért véget a háború... Lett is erre óriási riadalom. Barát és ellenség engem keresett. Külön számháborúval felért a nagy kutatás, de végül a túlerő győzött. Büszkén kászálódtam elő rejtekhelyemből. Nem értettem a mérgüket. Még hogy én nem erősítettem a csapatomat? De hiszen engem senki se fedezett fel... Nem méltányolták a magyarázatomat, hogy hiszen senki se tudott megtalálni, stb.... Jó nagy késéssel mentünk vissza a gyülekezőre. Máskor már nem vettek be a csapatba... (Igaz, hogy nem is vállalkoztam egy ilyen "ostoba" játékra.)

 

A következő év, 1943. nyarán a gyermeknyaraltatási akcióval Kamaraerdőre jártunk nyaralni. A Gellért szálló elől indult a különvillamosunk, tulajdonképpen HÉV-szerelvényünk. Azt hittük a világ végére megyünk -- olyan hosszú volt az út -- mire a repülőtér mögé keveredtünk. Itt is élveztem az erdő titkainak kutatását, a nagy felfedezéseket. Itt már nem is gondoltam számháborúra, de itt is megtaláltam az erdő romantikáját, a vadon gyönyörét. Egy komoly emlékem maradt itt is. Finom káposztástészta volt egyszer ebédre. Kedvencem volt ez a fajta tészta és nagyon jól készítették el, ráadásul jól meg is cukrozták, ami megint csak nagyon nagy örömet jelentett számomra. Tartós emlékem maradt...

 

 

            Feri bácsi és a cserkészet            Sport - Modellezés - Kirándulás - Úszás - Kamaraerdő - Feri bácsi és a cserkészet

(Egyházi adóbeszedő - Cserkészcsapat)

 

Fontos volt az életemben a cserkészettel való találkozásom. A Felsőkrisztinavárosi plébánia sekrestyése, a "Feri bácsi" afféle mindenese volt a plébániának. Azonkívül, hogy harangozott, oltárt díszített, sekrestyéskedett és egyházi adót szedett, gondoskodott a különböző csoportok (nőegylet, oltáregylet, iparoskör, cserkészek, stb.) számára mindenféle szervező tevékenységről. Mihozzánk mint adőbeszedő járt, de nagyon megértő volt szüleim vagyoni helyzetére. Édesapámmal rendszeresen dolgoztatott, sokszor vittem (liferáltam) nagy családjának javított cipőit a városi házakban lévő lakásukra. Feri bácsi szeretett engem is, segítségképpen be akart engem szervezni a plébánia cserkészcsapatába. Szinte állandóan, újra meg újra ostromolta szüleimet, hogy engedjenek engem a csapatba. Szüleim azonban a várható költségek miatt erre nem voltak hajlandók.

 

  Cserkészek

 

Merthogy a cserkésznek egyenruha kell, felszerelés kell, táborba meg túrákra kell mennie, ami mind-mind pénzt igényel. Feri bácsi (meg Szelényi plébános úr is) mindég igérte, hogy a plébánia segíteni fog a költségek elviselésében, de ezt szüleim nem akarták igénybevenni. Úgy érezték, hogy szegénységüket méltósággal kell viselniük, és segéllyel nem szabad megalázkodniuk. Volt ezenkívül még egy szempont, ami miatt visszatartottak, egyszerűen féltettek. Úgy érezték, a próbázások, a túrák a testi épségemet is veszélyeztetik, a tábor kivon az ő szülői ellenőrzésük alól, és ezt nem akarták. Hogy ez mennyire volt valóságos aggodalom, nem tudom, de a segélytől ódzkodó öntudatuk biztosan ténylegesen megvolt.

 

Öltözetünkben a filmbeli "Pál utcai fiúkhoz" hasonlítottunk, és semmiképp sem a szegény-, vagy az utcagyerekekhez.

 

Számunkra, családunk számára ismeretlen volt a másokra támaszkodás: senkitől se kértek soha kölcsönt, nem folyamodtak segélyért, nem panaszkodtak a szegénységükről. Nem is látszott meg rajtunk az anyagi helyzetünk. Mi gyerekek mindég tiszta, folt nélküli ruhákban jártunk, soha nem voltunk mocskosak, egyszerű polgárgyereknek néztünk ki. Meg is kaptunk minden szükségeset szüleinktől, és megtanultuk óvni, becsülni a dolgainkat.

 

Cserkészpróbák könyve, a "Cserkészek a vadonban"

és egy szitanyomásos különpróba jelvény (akkoriban hímezve volt)

 

Számomra a cserkészet mégis meghatározó volt. Megigézett a sok kirándulásuk, a szép egyenruhájuk, és az is, hogy a cserkész osztálytársaim feltünően jobbak voltak mint a többi gyerek, vonzóan magabiztosak, okosabbak voltak. Egy kicsit példaképnek választottam őket. Cserkészkönyveket vásároltam a cserkészboltban, és buzgón olvastam, tanultam a próbák könyvét. Kedvenc könyvem volt a Cserkészek a vadonban, a két cserkészfiú hősies helytállása. A könyvet nagyon sokszor átolvastam, Olvastam a táborépítésről, a játékokról. Amikor csapatot szerveztem komolyabban, akkor a különpróbák kerek jelvényeit vásároltam meg és ragasztottam a csapatigazolványokra. Ezeket a jelvényeket himzett formában lehetett akkoriban a cserkészboltban vásárolni. Körülvágtam a karika mentén és úgy ragasztottam fel az igazolványra.

 

           Sport - Modellezés - Kirándulás - Úszás - Kamaraerdő - Feri bácsi és a cserkészet

 

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom  --  Polgárista kor)    <<< Vissza  Tovább >>>