Rieth József

Gyermekkorom - Polgáriban, embertelenség

 

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom  --  Polgárista kor)    <<< Vissza  Ostrom >>>      

A háború utolsó napjai egyre kegyetlenebb próbára tettek mindenkit. Ma az ifjúság veszélyeztetésének és bűnténynek nevezzük azokat a dolgokat, amiket akkor 12-14 évesen megtapasztaltam. Megismertem egy sor embertelenséget, amelyek sokszor talán félre is neveltek. Olyan sebek ezek, amilyeneket annak az időszaknak a részvevői életük végéig lelkükben hurcolnak. Itt nem tudom ezeket a sérüléseket tüzetesen elemezni, inkább csak jelzés értékűen említem meg a fontosabbakat...

            Vegyes emlékek           Rossz emlékek - Leventeriadó - Zsidóüldözés - Jegyrendszer - Feketézés - Szöktetés

 

1942-ben történt -- második polgáriba jártam -- amikor a házban levő trafikos nénit egy revolveres fiatalember ki akarta rabolni. Szerencsére megzavarták, így az ijedtségen kívől más baj nem történt. Az idős néni teljesen kétségbeesve menekült be hozzánk. Persze a rabló nem került elő, de lehetőlegezentúl nem hagytuk magára. Én ezentúl sokat voltam benn a trafikjában. Nem úgy, mint kiskoromban, amikor a pult alatt a lábainál üldögéltem és játszadoztam. Most egy ott lévő kisasztal mellett üldögéltem, ott tanultam, olvasgattam. Aztán hamarosan csengőt vezettek be hozzánk, hogyha újra baj történne, a pult alól jelezhessen. Szerencsére újabb támadás nem történt, de az eset roppant felkavart. A kisemberek védtelenségét és a rendőrség tehetetlenségét először tapasztaltam meg.

 

Ekkoriban történt, hogy szemtanúja voltam, amikor az idős Firneisz nénit elütötte egy lovas kocsi. Valahol a szomszéd háznál rakodtak egy kocsiról, és senki se volt a kocsi közelében, amikor a lovak megvadultak és elindúltak a kocsival a lejtős utcán lefelé. Én csak a hangora lettem figyelmes, amikor a kocsis "Hó, te" kiáltásokkal próbálta megállítani a két lovat. De azok bezzeg nem hallgattak rá, hanem a kocsival egyre gyorsabb vágtába kezdtek. Fék nem volt behúzva a kocsin, ezért aztán pillanatok alatt olyan gyorsan futottak a lejtős utcán lefelé, hogy a kocsis ordítva  csak  a nyomukban tudott szaladni. Lenn az utca aljában az idős, jócskán süket, és nehezen mozgó Firneisz néni éppen akkor ment át az úttesten. Nem nézett körül, a kocsi rúdja találta el és taszította a földre. A két ló átgázolt rajta, az első kerék is és csak a hátsó kerék alá szorulva több méteres vonszolás után akadt el a kocsi. A néni csúnyán megsebesült, elvitte a mentő, a kórházban hamarosan elhunyt. Eredetileg ott lakott a szomszédunkban, az üzletünk mögött, a mi egykori lakásunkban. A temetésén is ott voltam. Megrázó volt a baleset. A gondatlanság a kocsis részéről, aki őrizetlenül hagyta a lovakat, és nem is fékezte be a kocsit. Az öreg néni figyelmetlensége, aki nem nézett körül, mielőtt az úttestre lépett. Az emberi törékenység: egy figyelmetlenség és kész a baj... Gyakran visszatértek életemben ezek a gondolatok...

 

1942-43-ban még nálunk Budán, a mi környékünkön szabad volt lovaskocsival közlekedni -- ekkoriban tiltották ki a lovakat a belső városrészről -- és még továbbra is élveztük mi gyerekek a lovakat, amelyek szótlan megadással húzták a nehéz kocsikat. Én mindég szerettem haverkodni a kocsisokkal. Egy lovas kocsissal -- aki egy új lakó bútororait szállította a házba -- elmentem még délelőtt, mert azt mondta, rögtön fordul és már is itt lesz. Csak késő délután kerültem haza. Mondanom se kell, szüleim hogy kétségbe voltak esve az eltűnésem miatt. Büntetésből nem kaptam ebédet. Fáradt voltam. Nem éreztem lelkiismeretfurdalást, szerintem szüleimnek nem kellettt volna ilyen szigorúan fellépniük. Ebben az időben már nagyon lázadtam szüleim szigorúsága ellen, igazságtalannak éreztem azt. Azokat a veszélyeket, amelyekkel az ilyen szabadosságom fenyegetett nem fogtam fel. Szüleim felelősség érzését indokolatlannak éreztem. Felnőttként ma már máskép gondolkozom, de akkoriban súlyos igazságtalanságnak éreztem...

 

Egy alkalommal a Sas-hegyi légelhárító üteget meglátogathattam. A nővérek a Sion-os lányokkal látogathatták meg a Sas-hegy csúcsán elhelyezett légvédelmi állást. Mivel én pont akkor vittam a Sionba javított cipőket, a nővérek felkínálták, hogy velük együtt én is részt vehetek az egyedülálló lehetőségben, meglátogathatom ezt a szigorúan titkos létesítményt. A csúcson légelhárító ágyúk, gépágyúk, távmérők és lőelemképző volt elhelyezve. A gépágyúkat két-két ember irányította, a lövedékeket egy harmadik ember töltötte a gépágyúba. Néhány ember gondoskodott ezenkívül a zavartalan lőszer-ellátásról, és állt készenlétben a szükség esetén történő személyi veszteség pótlására. A gépágyú egyébbként csak néhány sorozat leadására volt alkalmas egy-egy alkalommal, mert a cső hamar felforrósodott, és fennállt annak a veszélye, amikor a lövedék beszorulhatott a túlmelegedett csőbe. Ilyen eset történt egy a házunkban lakó fiatalember esetében is.

 

 

Érdekes volt a gépágyúk és a légelhárító ágyúk látványa. Eddig csak a hangjukat hallottuk egy-egy légitámadás esetén, azt is csak tompán, hiszen szgorú előírás volt az óvóhelyen tartózkodás ilyenkor. Vezetőnk elmesélte, hogy a lelőtt repülőgép elismerésére majd egy fehér csíkot festhetnek az ágyú csövére. Nekik még nem volt fehér csíkjuk. De akkor még csak a légitámadások kezdeténél tartottunk. Nem tudom, részük lehetett-e a dicsőségben... Háború után már nem volt a hegyen ütegállás, ágyúkat csak mint hadizsákmányt, vagy kiállítási darabként láthattunk.

 

Tüzérségi távolságmérő, lőelemképző, ütegállás lőelemképzővel és egy gyújtófej metszete

 

Hosszú előadást tartott a vezető katonatiszt a távolságmérőkről. A repülőgépek távolságát pontosan kellett meghatározni, mert nagyon kis valószínűséggel lehetett egy repülőgépet közvetlenül eltaláni, inkább a közelében felrobbanó repeszgránátok repeszei jelentettek súlyos veszélyt a repülőgépekre. A sérült kezelőszemélyzet nem tudta tovább kezelni a gépet, de a gép szerkezetének a sérülése is használhahatlanná tette azt. Ezért aztán a gránátok be voltak állítva a repülőgép távolságára. A mozgó célpontokra tüzelés esetén bizonyos előretartás szükséges, ezért egy mechanikus számológép, az úgy nevezett lőelemképző számította ki a távolságmérő adatai alapján a cél mozgási sebességét és a találat várható pontját. Ez a lőelemképző magyar találmány és magyar gyártmány volt. Sokszoros találati pontosságot biztosított. Állítólag töménytelen fogaskerékkel volt a doboza kitömve. Mindenesetre kiválóan működött. Szupertitkos konstrukció volt, még ma sem találtam róla olyan leírást, amely a működési elvét részletesen magyarázta volna. Mindenesetre az akkori teljesen mechanikus rendszer az új követelményeknek nem felelt meg. Folyamatos és erőteljes fejlesztés folyt, mégpedig az elektromos\elektronikus rendszerek irányában.

 

Csodálatos eszköz volt a háromméteres bázistávolságú távmérő berendezés, amiről a vezetőnk nagyon alapos ismertetést tartott. Kiváló minőségű távcső volt. Ezt demonstrálandó egy igen távoli toronyórára irányították, és mindenki megcsodálhatta a kiváló minőségű képet. Az előadó elmondta, hogy a távmérő és lőelemképző együttesen négy ágyú vezérlését tudja ellátni. Remek kirándulás volt, és hálás voltam a nővéreknek, hogy a növendékek közt -- egyedüli fiú -- én is részt vehettem a látogatáson. A technikai kuriózumon túl nagyon elgondolkoztatott a háború paradoxona: támadó és védekező parancsszóra kerül háborús helyzetbe és roppant hidegvérrel tör egymás életére. Egy gombnyomás (akár ágyú elsütése, akár bomba kioldása) emberéletek sokaságát teheti tönkre, óriási vagyont semmisíthet meg, de nem kell közvetlenül megtapasztalnia a gomb megnyomójának az ellenfél szenvedését (mint hajdan a párviadalban, közelharcban). Ki a felelős ezért a helyzetért...

 

 

            Leventeriadó            Rossz emlékek - Leventeriadó - Zsidóüldözés - Jegyrendszer - Feketézés - Szöktetés

 

Rövid ideig levente is voltam. két, vagy három gyűlésünk volt, a többi foglalkozás a Vérmezőn zajlott: alaki kiképzés, kislabda-dobás (tulajdonképpen kézigránáthajítás), harcias játékok (lovascsata, adj király katonát, stb.). Az ifjúvezető nagyon kemény volt (tudálékos, hozzáértőbb társaink szerint "Jutasi örmester-tipus). Egyszer mérgünkben meg akartuk este foglalkozás után hógolyózni, de ő ellógott, hiába vártuk. Szerencsére mindez a levente foglalkozásdi nem tartott soká, de eredményes volt: egyrészt minden katonásdit meggyűlöltem, másrészt megtanultam, hogyha nehezen is, de egyszer minde nehéz idő véget ér. A szükségiskolába kerüléssel a levente foglalkozások is megváltoztak.

 

A Krisztinatéri iskolából repülőmodellezésre lehetett jelentkezni. Én boldogan mentem. Ez felmentést adott az alaki foglalkozások alól. Óriási érdeklődéssel és lelkesedéssel vágtam a munkába. Csupa izgalmas dologgal foglalkozhattam és a műszaki fantáziám is akadálytalanul bontakozhatott. Ám a háború fokozódott, a Krisztina térről is tovább mentünk, és a fokozódó háborus feszültség megint előhozta a harci szellemünk további alakításának szükségességétt: modellezés helyett katonai kiképzés következett...

 

 

A Czakó utcai iskolában kaptunk katonás kiképzést. Ahogy homályosan visszaemlékezem, akkoriban nem volt jóhírű nevelőintézet. Az egykori Tabán felett állt diadalmas magasabbrendűséget hirdetve. Kacéran nézett farkasszemet a királyi palotával, és köztük a völgyben szerénykedett a düledező nagyvárosi falu, a felszámolásra itélt Tabán. A másik oldalról az egykori szőlők helyett villák lopódzkodtak fel a Naphegy oldalára, a gazdagodó Krisztinaváros előretolt hirnökei: kertes házak, vagyis egy kertváros. A Czakó utcai iskola úgy él az emlékezetemben, hogy gyenge tanulók felzárkóztatásával, vagy számukra egy halvány reményt nyújtó pár elemis írástudással nyújtson reményt a beilleszkedésre. Számunkra az iskola csak mint "fegyverraktár" és "parancsnokság" játszott szerepet. Itt volt a kiképzőink parancsnoksága, és a kiképzésünkhöz szükséges fa puskautánzatok tároló helysége. Ma már -- úgy látom -- nyoma sincs ennek az iskolának, talán az ostrom vihara söpörte el. Az iskola előtt nagy szabad rét terült el, itt van a jelenlegi sportpálya és egy megépítésre itélt, de nehezen készülő "Wellnesscentrum". Az egykori rét volt kiképzésünk színtere.

 

 

Minden még otthon levő leventeköteles fiúnak el kellett oda menni. Ez volt a rosszhírű leventeriadó előkészítése, majd megvalósítása. Álpuskáinkkal alakiztunk, kúsztunk, rohamoztunk. Gyakorlatilag a frontszolgálat etikettjére készítettek fel: tudjunk engedelmesen parancsot végrehajtani, és ne az első arra kószáló puskagolyó áldozatai legyünk. No meg egy esetleges csete-patéban legyen remény egy-két ellenséges áldozat elkönyvelésére, mielőtt mi is a listára kerülünk. Gyerekek voltunk, nehezen viseltük el a kemény kiképzést, és örültünk, amikor -- pihenés képpen -- harcias küzdőjátékokat vezényeltek nekünk. Esténként holt fáradtan mentünk haza.

 

 

A társaim közül sokan vevők voltak a durvaságra, gyorsan átvették a kiképzés keménységét. Egy délután -- játék közben -- elgáncsoltak, és lejött a térdemről a bőr. Rettenetesen fájt. Bejódozták az "irodában", de meg sem szisszentem. Kaptam egy szép nagy kötést a térdemre, de annyi eredménye volt a sérülésnek, hogy ettől kezdve szemlélője lettem a kemény kiképzésnek. No nem volt ez a "hadirokkantnak" kijáró státusz, sokkal inkább a felelőtlen, meggondolatlan "álhazafi" pellengérre állítása. Ekkor már folyt közülünk a válogatás. Sokakat beosztottak közülünk rohamlövegekhez, kiválasztottak páncélelhárító rakétásnak. Utólag hallottuk, hogy közülük csak kevesen úszták meg a háborút.

 

 

Másokat páncélököl kezelésre képeztek ki. Az ő sorsuk sem bizonyult szerencsésnek. Nekik még közelebbre kellett engedni a tankot és úgy lőni rá a páncélöklöt. Ha talált akkor talált, de a többi tank ádáz dűhvel fordult ellenük. De ha nem talált, akkor a veszélyeztetett tank ment át önvédelembe. Szétlőtték, széttaposták a szertencsétlen leventéket. De mondják, hogy maga a páncélököl is sokszor szétégette a kilövő ember arcát. Utólag roppant hálás vagyok a Jóistennek, hogy én kimaradtam a válogatásokból... Nagyon felelőtlen volt minket, tapasztalatlan gyerekeket tűzvonalba vezényelni.

 

 

Minket -- a nagy sorakozó maradékait -- viszont beosztottak zsidó vagyon szállítására. A zsidók ekkor már gettóba voltak zárva. Az elhagyott lakásaik vagyontárgyait viszont elszállították valahová. Senki nem tudta hova fogják szállítani, a mi feladatunk csak az autóra rakodás lett volna. Utólag ma már tudjuk, hogy egy bizonyos értéket a deportáltak magukkal vihettek, de a bevagonírozás során ezt is nagyrészt elvették tőlük. A hátrahagyott vagyontárgyakat -- legalább is annak az értékesebbik részét -- összegyűjtötték, elszállították. Sok érték nyugatra vándorolt, az aranyat még titokzatos módon el is rabolták. Nem tudtuk előre, hogy mi fog ennek az akciónak során bekövetkezni (bár lehet, hogy szüleim sejtettek valamit, de nem beszéltek róla), de eleve úgy döntöttek, hogy én ebből ki fogok maradni. Egyszerűen nem engedtek el a kötelező gyülekezőre. Katonaszökevénnyé tettek. Szerencsére nem keresett senki, se a rendőrök, se a katonák, se a leventék, se a nyilasok. Szerencsém volt... Különben nagyon sokan mentettük deportált zsidó ismerőseink értéktárgyait, szüleim is.

 

 

            Zsidóüldözés            Rossz emlékek - Leventeriadó - Zsidóüldözés - Jegyrendszer - Feketézés - Szöktetés

 

Az úgy nevezett "Zsidótörvény" végrehajtása több lépésben történt. Nyilvántartásba vették a zsidókat, az embereknek ki kellett mutatniuk (keresztlevelekkel), hogy nincs zsidó a rokonságukban, a zsidóknak sárga csillagot kellett viselniük, később csillagos házakban gyűjtötték össze őket, majd innen is tovább csoportosították ezeket a szerencsétleneket, az úgy nevezett gettókba (szigorúan őrzött városrészbe), végül vagonokban elszállították őket Németország felé, gyűjtőtáborokba.

 

 

Ezek a gyűjtőtáborok hamarosan megsemmisítőtáborokká váltak. Eleinte rabszolgamunkára kényszerítették azokat, akik munkaképesek voltak, de a rossz ellátás és a betegségek miatt az egyre rosszabb állapotban lévő és munkaképtelen kényszermunkásokat gázkamrában megölték, majd elhamvasztották. A holokausztnak nevezett tömeges leszámolás egy másik társadalmi réteggel azóta is világszerte kemény kritikát indukál, elfogadhatatlan eljárásnak, embertelennek és botrányosnak tartja mindenki. Keresztény szempontból rendkívüli súlyú bűn.

 

 

A zsidók vagyonának egy részét (ugyanúgy, mint zsidó személyeket is) ismerősök, nem zsidó rokonok igyekeztek menteni. Sokukat bújtatták, hamis iratokkal látták el. Vagyonukat is igyekeztek menteni. Szüleim is részt vettek ilyen spontán akcióban. Mi ezüst tárgyakat dugtunk el, az Orbánhegyi úton levő vevőnk holmiját. Az utolsó szabad napokban a hölgy lehozta hozzánk ezeket a tálakat, tálcákat, evőeszközöket, és megörzésre szüleimre bízta. Szüleim tudták, hogy tettük rendkívül súlyos következményekkel járhat, ha kiderül, mégis elvállalták a kérést. Eldugták a meglehetősen terjedelmes kincset a kis üzletünkben igencsak szűkös helyen. Szerencsére az ostrom utáni zabrálásokat megúsztuk. A hölgy szerencsésen megmenekült a koncentrációs táborból. Amikor visszatért, hiánytalanul vissza tudtunk adni minden ránkbízott tárgyat. (Csak a tényszerűség kedvéért jelzem, hogy a háború után szigorú elszámoltatás következett az esetleg eltünt tárgyak esetében. Ez részben jogos elvárás, de ismerve a közbiztonság háború utáni helyzetét -- nem a mi gondosságunkon múlott a hiánytalan visszaszolgáltatás -- adott esetben súlyos következményei lehettek volna az esetleges számonkérésnek. Lehetetlen volt azokban a zavaros körülményekben a biztonságos őrzés.)

 

 

            Jegyrendszer            Rossz emlékek - Leventeriadó - Zsidóüldözés - Jegyrendszer - Feketézés - Szöktetés

 

Ahogy a háború egyre tovább tartott, egyre rohamosabban fogytak az árutartalékok. Az igazságos elosztás érdekében jegyrendszert vezettek be. Fokozatosan egyre többféle élelmiszert és nyersanyagot csak jegyre lehetett kapni, sőt a kiadható fejadag is fokozatosan csökkent. Volt kenyér-, cukor-, liszt-, hús-, zsír-, szappan-, bőr- és még sok másféle jegy. Az áruhiány miatt szinte állandóan, mindenért sorban kellett állnunk, különösen kenyérért. Sokszor nekem kellett a pékhez sorba állnom és nem egyszer sírva mentem haza, mert az orrom előtt húzták le a rolót, mivel az áru elfogyott és a sor feloszlott. A fárasztó és hosszú sorállás sok vitával, veszekedéssel járt, az emberek nem csak türelmetlenek, de irigyek is voltak. Az erőszakosabbak furakodtak, helyezkedtek, rendelkeztek. Roppant idegesítő volt a sorbanállás.

 

A fejadag mindenképpen alacsony volt. Nekünk gyerekeknek sok szenvedést okozott a fejlődésünkhöz szükségesnél alacsonyabb élelmiszermennyiség. Édesapa például nem evett kenyeret, nekünk adta az ő részét is. Én már akkor is fokozott cukorigényű voltam. Nem tudtam ellenállni, és néhányszor alaposan megdézsmáltam a kockacukrot, igen komoly gondot okozva ezzel szüleimnek. Öcsém szilveszteri születésű volt. A törvény szerint januárban már (előző évi születésű lévén egy évesnek számított) nem kapott akkora szappan adagot, mint amennyit újszülöttként kapott volna.

 

 

 

            Feketézés            Rossz emlékek - Leventeriadó - Zsidóüldözés - Jegyrendszer - Feketézés - Szöktetés

 

Virágzott a feketekereskedelem. Üldözték, súlyos büntetéssel szankcionálták, akit rajtakaptak. Mi is jegy nélkül, feketén szereztük be a jegyre kapott mennyiség feletti szükségeset. Számunkra vásárlók számára az üldözés kevésbbé volt veszélyes, inkább az úgy nevezett feketézőket üldözték, akik busás jövedelemre tettek szert. Az így kapható áru a kereskedelmi ár többszörösébe került (és természetesen nem adózott!).

 

Legveszélyesebb akciónk egy illegális disznótor volt. Nagybátyáim -- akik SS katonaként Budapesten szolgáltak -- segíteni akartak rajtunk. Egy légiriadó alatt -- amikor mindenki az óvóhelyen tartózkodik -- ők német katonai autóval bátran közlekedhettek az üres utcákon, és az éj leple alatt hoztak a számunkra egy féldisznót. Nagy volt az ijedtség, amikor az óvóhelyen megjelent egy német katona és édesapámat kereste, majd magával vitte. Kimentek az utcán várakozó autóhoz, majd a cipészüzletünkbe becipelték a jó pár kilós féldisznót. Édesapának volt mit magyarázkodnia a lakótársak kíváncsiskodó kérdéseire, hogy mit is akartak tőle a németek. Persze a disznóról egy szó se esett, de mellébeszélés bőven következett...

 

Kemény feladat következett ezután. Édesanya feldolgozta a tömérdek hús. Lett belőle szelet, pörköltnek való, darált hús bőven. A sok szalonnából töpörtyű készült, igazi falusi töpörtyű. Nagyon sok fasírozott pogácsa készült, és ezek, meg a húsok bele lettek olvasztva a bödönbe tett sok zsírba. A legkockázatosabb volt a zsír kiolvasztása. Sercegett a műhely hátsó részében levő takaréktűzhelyen és terjengett a zsír átható szaga az egész műhelyben, de még a lépcsőházban is. Nem tudom, édesanyáék hogy tudták titkolni, de semmi baj nem lett belőle. Lehet, hogy a vevők és lakók merő szolidaritásból még csak célzást, vagy megjegyzést se tettek. Senki nem jelentett fel minket. Féltünk nagyon, de megúsztuk. A zsírban konzervált húsok és fasírozottak a legnehezebb ostromi időkig kitartottak és talán az életünket mentették meg. Nem értettem akkoriban és csak -- sok évvel később -- mint apa\nagyapa éreztem át azt az önfeláldozásra is kész áldozatvállalás-készséget amit szüleim ezekben a nehéz időkben (de a korábbi és későbbi időkben is) értünk meghoztak...

 

 

            Szöktetés            Rossz emlékek - Leventeriadó - Zsidóüldözés - Jegyrendszer - Feketézés - Szöktetés

 

Már nem volt annyira feltűnő, amikor az ostrom ideje alatt újból német katonák jelentek meg az óvóhelyen édesapámat keresve. Most nem "disznóság" volt a dologban. Két nagybátyám megszökött az SS-től. Logikus volt a döntésük. Budapest körül volt zárva, csak a legelvakultabb optimisták hittek abban, hogy a felmentő seregek elérik és áttörik az ostromgyűrűt, no meg a háború menete most fog megfordulni, vagy esetleg a beígért csodafegyver (akkor még nem tudtuk, hogy az atombomba!) napokon belül megszakítja a harcokat. Ráadásul a családjaik a front túloldalán, megszállt területen vannak és ki tudja mi van velük... Az ő számukra véget ért tehát Buda védelme, már csak a frontvonalon kell valahogy átjutni. Ez katona ruhában nem megy, így aztán édesapa adott nekik ruhát. Édesapa se rendelkezett nagy ruhatárral, de azt feláldozta. Szerencsére valahogy illett rájuk, legalább is annyira, amennyire a front-etika azt elvárta tőlük. De civil ruhában nagyobb  esélyük van elkerülni egy tűzharcot. A katonaruhából egy csomagocska lett, amit valahol átdobtak egy közeli kerítésen. Átszöktek a frontvonalon. Sikerült megmenekülniük... Napokon keresztül izgultunk, hogy esetleg elfogják őket és kiverik belőlük, hogy ki segítette a szökésüket... De az ostrom körülményei hamar átsegítettek az ilyen és hasonló halálfélelmeken...

 

                Rossz emlékek - Leventeriadó - Zsidóüldözés - Jegyrendszer - Feketézés - Szöktetés

 

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom  --  Polgárista kor)    <<< Vissza  Ostrom >>>