Rieth József

Gyermekkorom - Ostrom, ostromállapot

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom  --  Ostromélmények)    <<< Vissza  Tovább >>>     

 

            Óvóhelyünk a pince            Óvóhelyünk a pince - Front, áldozatok - Hentesnél - Lóhús - Lelkész az óvóhelyen - Óvóhelyi mise

 

Az óvóhelyek kialakítását rendeletben írták elő, de ezek csak a légiriadó időtartamára lettek felkészítve. Óvóhely fokozatok léteztek: védőárok, repeszbiztos, meg gázbiztos óvóhely volt a legfőbb fokozat. A mi épületünknél a pince csak derékig volt a föld alatt, ezért első lépésben egy olcsó megoldással a pinceablakok elé léclábakon álló homokos ládákat állítottak. Ezekben a homok a repeszeket meg tudta volna fékezni, de a légnyomás a ládákat könnyedén elborította volna. A szakértők ezért előírták, hogy két méter magas töltéssel kell az óvóhely külső falát védeni. A pincében a mennyezetet sűrű gerenda aládúcolással kellett omlásveszély ellen biztosítani. Az ajtókat vasajtókra (vagy vastag, megerősített gerendaajtóra) kellett cserélni. Bontható (vagy vasajtóval védett) vészkijáratokat kellett kiképezni. Szerszámkészletet (csákány, lapát, feszítővas, tűzcsapó, vödör, stb) kellett kéznél tartani, valamint elsősegélykészletet, oltóvizet, oltóhomokot, hordágyat. Ezek mennyiségét normák írták elő. Az óvóhelyen padokon lehetett ülni. Telepes és petróleumlámpák szolgáltak a szükségvilágításra.

 

Mindez az elrendezettség felborult az ostromállapot során. A padok javarészét ágyak váltották fel, egyesek közvetlenül a földre tett matracokra ágyaztak. Iszonyatos zsúfoltság alakult ki, voltak, akik a saját részüket szerették volna elfüggönyözni, mások indokolatlanul (vagy tán indokoltan, de mások kárára) terjeszkedni próbáltak. Nagy veszekedések és haragok támadtak ebből. A kényszerűség és a légóparancsnoki tekintély nyugalmat parancsolt. Mindenki úgy remélte, csak néhány napról van szó, aztán csak rossz emléknek marad az óvóhelyi nyomor. Senki se merte gondolni, hogy csaknem három hónapig kell meghúzni magunkat ilyen körülmények közt.

 

A ház óvóhelye három pinceszakasszal rendelkezett: az egykori mosókonyhában 6 ágyat, a hátsó épületrész pincéjében 9 ágyat, a mienkben 11 ágyat tudtak elhelyezni. Az óvóhely két illemhellyel rendelkezett, a vízellátásunk a szomszédos (34-es) ház udvari (talajvíz kiemelő) kútjából volt fedezhető. A kútból csak sok nehézség árán tudtunk elegendő vizet húzni. Hamar kimertük ugyanis az amúgy se magas talajvizet, és nem pótlódott elég gyorsan. Így a két ház ellátása csak döcögve sikerült. A tűzharc miatt is időnként alaposan meg kellett gondolni, mikor merjünk a kúthoz menni. Egy alkalommal például édesapám kezéből kilőtték a vödröt vízhordás közben. Sokszor éjszaka mertük a vizet. Vízöblítés híján a WC eldugult és megtelt. Roppant kellemetlen volt.

 

A házban hat kicsiny (4-8 éves) gyerek volt, hárman voltunk korombeliek (10-14 évesek) és néhány fiatalember. Meglehetősen sokan voltak idősek, betegek (talán heten. A kicsikkel elég nehéz volt a bezártságot elviselni. A fiatalabb felnőttekkel igyekeztünk a gyerekek mozgásigényét valamelyest kielégíteni. Sok kalandot csináltunk esténként a kicsik részére a sötét pincefolyosón, amibe néha felnőttek is beszálltak. Egyszer a Végh úr nyakon locsolta a Muhr urat egy ilyen alkalommal. Sokat nevettünk és szórakoztunk ezeken az izgalmas játékokon. Időnként az Ákos Gézával összegyűjtöttük a gyerekeket és beszélgettünk, énekelgettünk. Amikor a Muhr Zsuzsi néhány nap után jobban érezte magát, őt is bevontuk. Sok érdekeset tudott mesélni, és érdekesen adta elő történeteit. Mindenki érdeklődéssel hallgatta. Muhr bácsit, az édesapját is bevontuk, majd Végh úr is, Végh Bálint és Valér (a házmester fia) is csatlakozott hozzánk. Az öregek miatt nem lehetett ezt rendszeresen csinálni, ők idegesebbek, betegek és türelmetlenek voltak. Időnkét fel tudtunk menni egy kicsit levegőzni is a gyerekekkel. Egy tűzszünetben óriási hócsatát rendeztünk a szomszéd ház ifjúságával. Mindenesetre kölcsönösen összemelegedtünk, és az ostrom után is jó barátságban voltunk, sokat játszottunk együtt, kirándultunk.

 

Muhr Zsuzsit sérülése után a kórházban ellátták, majd -- a túlzsúfolt kórház miatt hazabocsátották, így -- a fiúk mindjárt vissza is hozták. A feje teljesen be volt pólyázva, csak a szája látszott ki, de a testén is mindenfelé hatalmas kötések éktelenkedtek. Jól elintézte az a követlen közelében robbant gránát. Előszőr az otthonában, majd a földszint egyik lakásában ápolták mindaddig, amíg a kemény tüzérségi tűz őket is az óvóhelyre nem kényszerítette. Szegény Zsuzsi mindenféle fájdalomcsillapító dacára nagyon szenvedett. A sok sérülés mellé a szemének elvesztése miatt állandó sebláztól is kínlódott, rémképek gyötörték, éjjel nappal félrebeszélt, jajgatott, sikongatott. Volt egy nagyon lelkiismeretes orvos a szomszéd házban, az naponta átjött, többször is kezelte. A Zsuzsi erős, fiatal szervezete végül is győzött: láza néhány nap után elmúlt, a fájdalmai egyre elviselhetőbbre mérséklődtek, apránként az egyik szeme elvesztésébe is beletörődött. Már tervezgette, hogy érettségi után festőművész lesz (valóban az lett, és később Párizsban telepedett le).

 

 

            Front, áldozatok            Óvóhelyünk a pince - Front, áldozatok - Hentesnél - Lóhús - Lelkész az óvóhelyen - Óvóhelyi mise

 

A Karácsony utáni belövések készületlenül érték az embereket. Már napok óta hallatszott távoli ágyúzás, időnként (általában légiriadó alatt) bombarobbanás is hallatszott valahonnan, de az élet zajlott: emberek jártak az utcákon, itt-ott boltok is nyitva voltak. Az utcákon aránylag nagy járműforgalom volt: teherautók, lovaskocsik szállítottak mindenfélét (katonákat, munkaszolgálatosokat, ilyen-olyan csomagokat, sokszor nyilvánvalóan hadianyagokat). Teherautók tömege és sok lovaskocsi állt a járdák mellett. Sok közülük látszólag rakodásra várt, de igen sok tartósan leparkolt. Volt amelyet katona őrzött, volt amelyik csak állt és talán a kocsisor végén lézengő katona volt a strázsa.

 

December 29-től egyre sűrűbb lett az ágyúzás. Lassan megszoktuk, hogy naponta szinte pontos időre kezdődött a lövöldözés. Biztosan parancsba adták ki, hogy mikor induljon a tüzérségi előkészítés, azután valószínűleg -- megint egyeztetett időre -- a gyalogságon volt a sor, hogy kivegye a harcokból a részét. De ez a gyalogsági harc még csak távolabb zajlott, a fegyverropogás fentről, valahonnan a Svábhegyről hangzott. Persze felettünk rendszeresen lövedékek fütyültek, gépfegyver sorozatok, puskagolyók, ágyúgolyók. A tűzharc idejére kiürültek az utcák, csak ha halaszthatatlan ügy miatt kellett kimenni valakinek a házból, akkor lehetett görnyedten, fedezéktől fedezékig rohanó embert látni az utcán. Az óvóhelyre húzódott mindenki, Budapest a föld alá költözött. Az óvóhelyeket rendszeresen látogatták a körzeti parancsnokok (a mi körzeti parancsnokunk Schiller úr volt), figyelték, hogy minden rendben legyen, ha kellett segítséget hoztak (orvost, gyógyszert, szerszámot, stb.), tartották az emberekben a lelket, hírekkel láttak el bennünket, szervezték az önkéntes árokásó, vagy segélycsapatokat. Gyakran megfordultak az óvóhelyen járőrök is, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e. A járőrök általában bőségesen beszéltek a gyors felszabadulásról, az itt-ott közeledő segélycsapatokról, a németek hamarosan bevetésre kerülő csodafegyveréről, a végső győzelemről, a Diadalmas Nemzetvezető irántunk érzett fájdalmáról és a gyors megmentésünkre hozott intézkedéseiről...

 

A Déli alagútja

 

A németeknek volt egy vasúti ágyújuk, pontosabban egy nagykaliberű ágyúja, amit vasúti teherkocsira feltettek. Ezt a szerelvényt a Déli pályaudvar alagútjában rejtették el, és hol a pályaudvari, hol a Kelenfödi oldalon húzták ki a szabadba. Ilyenkor lőttek vele néhányat a meghatározott távoli célpontjaikra, majd gyorsan visszahúzták a fegyvert az alagútba. Jellegzetesen mélyebb és erősebb hangja volt, egészen más mint egyéb ágyúiknak. Amikor elkezdtek lőni vele, az oroszok válaszul iszonyatos tüzérségi össztüzet zúdítottak a pályaudvar alagútja irányába (mi az első böffenésére gyorsan csuktuk az óvóhelyajtót, tudtuk, hogy jön az ellencsapás!). Nem sikerült az orosz tözéreknek kilőniük, mert még az alagut bejárata is mély bevágásban volt. Az orosz ágyúgolyók jórésze a házunk felett süvített el, de azért néhány jutott nekünk is. A házunk utca felőli frontját nagyon hamar szétlőtték, néhány nap alatt három szobányi szélességben az utcai front teljesen leomlott. A németek szerettek volna a mi üzletünkbe is egy üteget telepíteni, de szerencsére ezt édesapa határozott fellépése gyökerében megakadályozta. Tőlünk kiváló kilátás nyílt az Óra villa környékére, ahol több orosz ágyú volt felállítva. A németek ezt a célpontot akarták tölünk sakkban tartani. Még csak az kellett volna. Az orosz ágyúk pillanatok alatt romba döntötték volna a házunkat. Nyilván ezt látták be a németek is. Ők viszont nem az épületünket féltették, hanem a maguk életét...

 

A háziasszonyunk lakásába (nyugatra menekülésük miatt) egyik rokonuk családja került fel a front elől. Két gyermekkel menekültek ide (talán földbirtokos volt a férj). A nagyobbik gyermek lány volt, Babucinak szólították. Míg a jóval kisebb fiúgyermekük nagyon barátkozó volt, minden játékunkban részt vett, Babuci teljesen elhúzódott. Nagyon szép, nálam idősebb lány volt, amolyan igazi "úrilány". Lelkiismeretesen naplót írt az óvóhelyen, (fontos kortörténeti dokumentum lehetett az írása!) biztosan izgalmas olvasmány lehetett. Akkoriban nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy mi volt a megközelíthetetlen szépség naplójában -- bár akkor, és ott számomra a leg izgalmasabb kísértés az volt, hogy -- rólam ugyan mit írhatott? Soha nem tudom meg, de szívesen bedolgoznám ebbe a gyermekségtörténetembe.

 

A házban az egyik üres földszinti lakásba -- egy nyugatra menekült családé volt -- német parancsnokság telepedett be (amikor a front továbbhaladt rajtunk, őket  egy szovjet parancsnokság váltotta). Jó kapcsolatban voltak velünk, akikkel tudtak, azokkal sokat beszélgettek csendesebb időkben. Nagyon barátságos, művelt tisztek voltak. A férfiak cigarettát szereztek tőlük, a gyerekek gyakran cukorkát kaptak, mindez abban az időben valóságos kincs volt. Az ostrom elején a környéken sok szállító ejtőernyő esett le. Igen sok kötszer, vagy lőszer volt bennük. A katonaság azonnal lecsapott ezekre az utánpótlást jelentő küldeményekre. Maga a szállítótartály embernagyságú, bombaformájú, körülbelül 30 cm átmérőjű fémhenger volt. A kötélzete és a vörös műselyem-ernyő nagy kincs volt a polgári lakóság számára, ezeket a tartályról levágva többnyire hátrahagyták a katonák, de gyakran a fémhengert se vitték magukkal, csak a tartalmát. Ostrom után nagyon sok nő és gyermek öltözött olyan ruhákba, ami ilyen vörös műselyemből készült. (Én később Öveges professzorúr fizikakönyveit kötöttem ilyen selyem borításba.)

 

Végh Bálint, az egyik lakónk testvére katona volt. Megszökött a katonaságtól, és a házba, a Végh-ékhöz költözött. Schiller úr -- ő volt a tömbparancsnok -- az egyik óvóhely ellenőrzéskor összefutott vele, iratokat kért tőle. Semmit se tudott felmutatni, mégsem lett semmi baja. Mi izgatottan vártuk a fejleményeket, néztük a tárgyaló fiatalembert, a családot és Schiller urat. Nem tudjuk mit beszélgettek, de az ügy minden kellemetlenkedés nélkül zárult. Schiller úr mindég tudta, hogy miből kell problémát gyártani, és mikor kell szemet hunyni...

 

Még az ostrom elején az egyik emeleti lakás kigyulladt, talán egy betévedt nyomjelzős lövedéktől, vagy tán a lakó felejtett ott valami lángot. Hamar észre vették a tüzet, de akkor már sűrű füst szállt ki a lakás ablakán. Rohant mindenki oltani, a házparancsnok azonnal megszervezte a légó tanfolyamon tanult vödörláncot, kijelölve kinek-kinek a helyét a lépcsőházban. Édesanyám -- látva az egyre jóbban elharapódzó tüzet -- nem sokat teketóriázott, hanem felkapott egy asztalterítőt az előszobában, és vad dühvel nekiment a tűznek és csapkodva pillanatok alatt eloltotta. Közben a vödörláncon is megérkezett az első vödör víz, és a légóparancsnok is megérkezett a tűzoltó fecskendővel. Édesanya elkapta a vödröt és a vizet a parázsló bútorokra loccsintva megakadályozta a lángok újraéledését. A tűz el volt oltva, de a légóparancsnok nagyon dühös volt, mert édesanya a parancsot megkerülve, és nem a tanult oltási eljárással cselekedett. Ráadásul, még édesanyának állt feljebb, mert hangosan kritizálni merte a felettesét, tutyi-mutyinak nevezve. De a tűz már a multté volt, ezt nem lehetett letagadni semmiféle parancsnoki tekintéllyel.

 

Egy idős néni az ostrom elején az emeleten halt meg. Lehet, hogy éhen halt, lehet, hogy gyógyszerhiány miatt hunyt el, minden esetre nagyon idős volt, a házparancsnok símán tudomásul vette, hogy mikor az egyik asszony reggel látogatni ment a nénit,  holtan találta a lakásában. A néni egyik szekrényéből csináltak neki szükségkoporsót. Napokig a kapu alatt tárolták a holttestét, mert az állandó lövöldözés miatt nem tudtak sírt ásni a néninek. Végül aztán sikerült a kertbe eltemetni, de akkor is állandó volt a halálveszedelem a temető férfiakra.

 

Sok hír szállongott, hogy hol vannak az oroszok, hol van a front? Persze senki se tudott bizonyosat. Az biztos, hogy a fegyverropogás egyre közeledett. A nyilasok igyekeztek ellenpropagandát csinálni, hogy még messze vannak pesttől, meg a Boráros tértől. De ekkor már -- mások szerint -- a házunktól 500 méterre voltak a harcok. Valérékat felvitték a Svábhegyre lövészárkot ásni, és teljesen megdöbbentek, mert az Orbánhegyi-térnél láttak egy orosz járőrt. Nagyon meglepődtek, mert először láttak "ellenséget", és váratlan volt számukra, hogy a frontvonalban találták magukat.

 

Az élelmiszereink gyorsan fogytak, sokunknak minimális tartaléka volt. A vidékről felmenekült lakótársainknak volt valamennyi ennivaló tartaléka, de jónéhányan az éhezés határára jutottak. Mi is kimerültünk a kevés főznivalóból. A katasztrófaveszély láttán a házparancsnok -- nem kis lelki vívódás után -- úgy döntött, hogy felnyitjuk a nyugatra menekültek lakását, és az abban található élelmiszereket felhasználjuk. Öt ilyen lakás volt és meglepően sok élelmiszert találtunk bennük. Közös konyhán, mindannyiunk számára főztek. Az első alkalommal grízestésztát főztek. Kiéhezett gyomromnak a hírtelen terhelés annyira megártott, hogy éjszaka hánytam tőle. De aztán én is rendbejöttem. Szerencsére a férfiak rendszeresen ki lettek vezényelve társadalmi munkára (lövészárok ásás, tankcsapda ásás, romeltakarítás) és ilyenkor általában kenyérrel, vagy más élelemmel megrakodva tértek vissza. Sajnos nem mindég...

 

Rendszerint minden probléma nélkül teljesítették a kivezényelt férfiak ezeket a feladatokat. Farkasrétre barikádot, tankcsapdát építettek, az elöljáróságnál is hatalmas árkot ástak. Más alkalommal a Délivasút irányába kellett volna menniük, de egy közibük csapott aknától sokan súlyosan megsebesültek. A baleset híre gyorsan megjött, de a férfiak nem érkeztek vissza. Nagy pánik és hiszti tört ki az asszonyok között. Mindenki aggódott, valahogy érezte, hogy baj történt, édesanyám is pánikba esett. Veszekedtek az asszonyok, mindegyik a saját férje fontosságát élte át és a másik férfi elvesztését mellékes kis dolognak minősítette. Rettenetes volt. Csak illusztrációképen az egyik legdúrvább: édesapám elvesztése nem akkora tragédia, mert én már nagy gyerek vagyok, tudok dolgozni, de az ő gyereke még csecsemő és a férje fontos lelkész, akire nagy szükség van. Ezt a verdiktet történetesen a lelkész felesége vágta édesanyám fejéhez. Ilyen és hasonló otrombaságok röpködtek abban a szégyenteljes veszekedésben. nagyjából rendeződött minden. A baleset valóban nagy volt. Két férfi a csapatukból fél lábát vesztette el az aknától. Az egyik a lakótársunk, a Végh úr, a másik a Schiller úr volt, repeszek vágták le mindkettőjük lábát. Édesapa -- a Jóisten itt is melette volt -- sértetlen maradt. Végh úr később belehalt a sérülésbe. Nagy volt az öröm, amikor végre a férfiak hazatérhettek, nekik még segíteni kellett a sérültek segélyhelyre szállításában, és a szükséges tankcsapdát is el kellett készíteniük. Hazatért a lelkész úr is és nem győzött a felesége helyett is mentegetődzni, de hát tényleg nagyon feszült vitában, gyenge idegzettel veszekedett az asszony (de ettől függetlenül nem egy lelkész feleségéhez illő volt a viselkedése). Lassan a kedélyek megnyugodtak, de a lélek sebei még sokáig fájtak. És ott volt a mindennapjainkban Végh úr súlyos sérülése és az ő családja...

 

Édesapámmal a legtöbb alkalommal fenn aludtunk az üzletben, mert kényelmesebb volt, bár veszélyes. Az óvóhelyen nem volt kényelmes.Az ágyunkon édesanya, meg a két kicsi aludt (és esetleg nagyritkán én). Szegény édesapám feláldozva magát az óvóhely folyosójának a sarkában ülve próbált aludni egy pokrócba burkolódzva, de az nem volt pihentető. Keresztben feküdtünk az ágyunkon, lábunk lelógott (na persze a kicsiké nem). Ezért aztán felmentünk édesapámmal a műhelybe, és ott a nagyágyban kényelmesen kinyújtózva, (és szükség esetén forgolódva) nagyon jól tudtunk aludni. Amikor reggelente indult a tüzérségi tűz, akkor levonultunk a pincébe, de addigra kipihentük magunkat. Ment is ez jó pár napig, de aztán jött egy ilyesztő figyelmeztetés. Arra riadtunk fel, hogy a közvetlen közelben egy éktelen nagy robbanás történt. Én a fal felé fordulva aludtam, de a szemem tele lett malterporral. Édesapám nem volt már mellettem, mert a robbanás kiugrasztotta és futásra késztette. A helység távolabbi sarkában tért magához. Hirtelen nem tudtuk, mi történt, mert nálunk minden rendben volt. Tőlünk pár méterre, a szomszéd házba, a Ludwigékhoz, csapott be egy gránát. Kitépte a szomszéd ház homlokzatát, de szerencsénkre a két tűzfal minket megvédett. Ezzel a kalanddal befejeződtek a nyugalmas pihenéseink éjszakái, többé nem mentünk már fel aludni, maradt a láblógatós óvóhelyen alvás.

 

A harcok közeledtével az utcákat már halottak és épületromok borították. Mindenfelé roncsok, dögök és holttestek. Már csak éjszaka lehetett közlekedni az egyre intenzívebb tűzharc közelsége miatt. Balogh doktor -- aki a Zsuzsit is és a Végh urat is ápolta -- a házunk előtt halt meg, állitólag egy gránát roncsolta szét a fejét.

 

 

Rengeteg ló szorult Pesten. Ott álltak kinn az utcán a kocsi elé befogva, eleségük alig volt. Szerencsétlenül néztek ki, sorsukra várva. A később kitörő tüzérségi ösztűz áldozatai lettek. A tanítóképzőben a tornateremben álltak a németek lovai, abrak helyett babot adtak nekik. Kínjukban a bordásfalat rágták szét, és a bordásfalak előtt patájukkal szétkapálták a parkettot. Zsuzsóéknál a Jagelló úton a földszinti lakásba vitték be a németek a lovaikat. Szerencsétlen lovak kínjukban az ablakpárkányt rágták ronggyá. Nem hiszem, hogy a városban egyetlen ló is túlélte az ostromot. Hatalmas máglyákon égették el a lódögöket, és csak néhány helyen ásattak az emberekkel nagy gödröket a tetemek eltemetésére.

 

 

            Hentesnél            Óvóhelyünk a pince - Front, áldozatok - Hentesnél - Lóhús - Lelkész az óvóhelyen - Óvóhelyi mise

 

Híre jött az ostrom első napjaiban, hogy a 26-ban levő hentesnél (Kuncselnek hívták talán) húst osztanak. Engem küldtek szüleim kiváltani a húst. Már javában ágyúztak ezekben a napokban, de a közelkörnyékünkön még nem voltak jelentősebb belövések. Szaporán szedtem a lábam, a födszintes házak teteje felett fütyültek a puska golyók, néha elsüvített egy-egy ágyúgolyó is. Féltem egy esetleges közeli ágyú találattól, de sikerült megúsznom -- ekkor már kezdtük megszokni az ostromállapot hangzavarát. A hentesüzletben rövid várakozás után megkaptam a jegyre járó húsadagunkat. Sietve indultam hazafelé. Amikor a szomszédos házhoz értem, gépfegyvertűz hangzott fel a Svábhegy felől. Ezek a golyók is a tető felett fütyültek. Igyekeztem gyorsan haza, magamhoz szorítva a húst tartalmazó csomagot. Amikor a Ludwigék házához értem, egyszercsak egy golyó az orrom előtt csapódott be a ház falába. A szemembe csapódott a malterpor, amit a becsapódó golyó vágott fel. Azonnal éreztem, hogy csak a véletlenen múlt, mert fejbelőttek volna, ha egy picivel előrébb vagyok. Nagyon megijedtem. Riadtan buktam ösztönszerűen előre. Hazáig futottam így összegörnyedve, majdnem négykézláb. Óriási szerencsém volt, megúsztam...

 

 

            Lóhús            Óvóhelyünk a pince - Front, áldozatok - Hentesnél - Lóhús - Lelkész az óvóhelyen - Óvóhelyi mise

 

A csendőr laktanya szép lovait -- mert abrak hiánya miatt amúgy éhen haltak volna -- szétosztották az igénylő házak között, odavezették és ott leölték a szép parádékat megélt pompás paripákat. A ház lakói megbeszélték, hogy mi is igénylünk egy lovat. Édesanyáék vállalták a hús feldolgozását. Schiller úr elvitte a rendelésünket és egy csendőr hozta ki a daliásan lépkedő paripát. Izgatottan vártuk a fejleményeket mi gyerekek. A háziasszonyék terraszáról néztük a besétáló csendört és a mellette bandukoló lovat. Ott az udvaron lőtte fejbe egy revolverrel a csendőr a mit sem sejtő pacit. Egy hang vagy egy rándulás nélkül rogyott földre az áldozat. A vezetőszárat levette a csendőr a lóról majd -- a kötelet a vállára vetve -- leszegett fejjel ment vissza a laktanyába. Nyilván ő is sajnálta a szép paripát -- egy kicsit mi, gyerekek is. Édesanyáék gyorsan lebontották és felporciózták a ló felhasználható húsát.

 

Mi még nap mint nap láttunk lovat.

 

Annyi jutott belőle, hogy vita nélkül sikerült szétosztani az igénylők közt. A lakók közül sokan vállalták a lóhús evést, bár voltak akik nem kértek belőle, még így az inség dacára is undorodva vonakodtak. Mi korábban is gyakran ettünk lóhúst, bennünk nem volt előitélet. Édesanya rengeteg fasírozottat készített a húsból, napokig azt ettük. Finom volt a fasírozott és hamar feledtük a ló kivégzésének szomorú látványát. A férfiak elásták a kertben a ló maradványait.

 

 

            Lelkész az óvóhelyen            Óvóhelyünk a pince - Front, áldozatok - Hentesnél - Lóhús - Lelkész az óvóhelyen - Óvóhelyi mise

 

Korábban már említettem a Horváth-lány hisztijét, a Jávor lelkészéket, akik családjukkal (feleség és csecsemő) itt szorultak. A férj nagyon rendes ember volt, rendszeresen tartott imát a számunkra az óvóhelyen. Egy alkalommal istentiszteletet is tartott nálunk az óvóhelyen. Nagyon lelkiismeretesen készült a beszédére. Minden vallású részt vehetett rajta, ami az akkori világban nagyon szokatlan volt, mert kölcsönösen tiltva volt a másvallásúak szertartásain való részvétel. Persze ez az óvóhely szituáció egész különleges volt. Ilyenkor az ember nem a különbözőségekre koncentrál, hanem az egyetlen, mindenható és irgalmas Istenhez fordul, érzi a halál közelségét, imádkozik és kéri az isteni segítséget. Mindenkinek, még a vallástalanoknak is szüksége volt ebben a szituációban a lelki gondozásra.

 

 

            Óvóhelyi mise            Óvóhelyünk a pince - Front, áldozatok - Hentesnél - Lóhús - Lelkész az óvóhelyen - Óvóhelyi mise

A szomszéd házban, a  34-ben egyszer katolikus mise volt az óvóhelyükön. Az ostrom elején valaki haldoklott a szomszéd házban, és szerettek volna papot hívni hozzá. Hosszú alkudozás után szüleim elengedtek, hogy hívjak valakit a Felső-Krisztinából. Akkor még nem volt rendszeres tűzpárbaj, így aztán gyorsan felszaladtam a plébániára. Már óvóhelyen, az épülő új templom kriptájában húzták meg magukat az atyák is, meg a környék villáiból sok család. Éppen misét tartottak, így szerencsém volt egy óvóhely-misén is részt vennem. Sikerült Szelényi atyát elhívnom, velem jött.

 

Szelényi István plébános

 

Ellátta a beteget, és megállapodtak, hogy tart náluk, a 34-ben egy alkalommal katolikus misét. Pár nap múlva volt a szentmise, átmentem. Sokan voltunk. Nyilván ott is mindenki örült az imádságos hangulatnak, a katolikusok különösen, hiszen az ő számukra fontos kegyelmi forrás volt a mise és áldozás.

 

            Óvóhelyünk a pince - Front, áldozatok - Hentesnél - Lóhús - Lelkész az óvóhelyen - Óvóhelyi mise

 

(Tartalomjegyzékhez -- Gyermekkorom  --  Ostromélmények)    <<< Vissza  Tovább >>>     

---------------------

http://pinceveszely.uw.hu/p009-6-5.htm

http://asztalosgyorgy.ingyenweb.hu/keret.cgi?/Asztalos.san/Budaostr.htm