Utcánk és környéke

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)    Utcánk > Bérkaszárnya > Németvölgy > Tanítóképző          

 

A régi idők krónikása Budát körbejárva így írt a mi környékünkről: "A Ráczváros folytatása a várdomb körül a régi Krisztina-város, kisvárosi néppel és kisvárosi szokásokkal. Hírességei az ú. n. Horváth-kertben levő nyári színház, a Vérmező, mely ma katonai gyakorlótér. A hol a város széle van, ott fekszik a déli vasút kettős pályaudvara; azon túl a vörös kereszt- és a katonai kórház pavillonjai, a paedagogium épületei, folyton épülő új útczákkal környezve. Ezzel pedig már sétáló utunkban úgy megkerültük a várdombot, hogy ha még átkelünk az úgy nevezett Városmajoron, melynek árnyas ligete a budai nép vasárnapi mulatóhelye, akkor már érintjük azt a városrészt, a melyből kiindultunk s ismét a Margit-híd torkolatához értünk." ( http://budapest-varosreszei.tisztafriss.hu/budapest-varosreszei/ ) -- Ebbe a környékbe születtem bele, itt éltem gyermekkoromat. Ez egy falusi jellegű vidék volt, de határozottan nyomult ide a nagyváros.

 

Környékünk térképe és az egykori Mozdony utca eleje

 

1932-ben itt a Németvölgy vidékén nyitotta meg édesapám saját üzletét az egykori Mozdony utcában, ami akkor már 1921 óta Fery Oszkár utca volt. A város emeletes házaival akkor kezdett erre a vidékre terjeszkedni. Az utcában akkoriban általában földszintes udvarházak álltak. Sok üres telek volt, azaz nem is volt üres, hiszen ezeket az akkori gyakorlat szerint bérbe adták és többnyire időszakosan valamilyen kertészet működött rajtuk. Sokan termesztettek itt zöldséget, ami a legkisebb befektetést igényelte, hiszen a vetemény a gondos talaj-előkészítés nyomán pár hónap alatt termést hozott. Hasonló módon gyors megtérülést, de már gondosabb előkészítő munkát igényelt a virágtermesztés. A virágot gyakran kellett öntözni, általában valamilyen üvegházat is célszerű volt építeni, hogy az időjárástól függetlenül biztos időre biztosíthassák az ünnepek virágellátását (Március 15, Húsvét, Pünkösd, Anyák Napja, Halottak Napja), de ezt csak nagyon ritkán készítettek a bérlők.

 

Pihenés a velünk szemben elterülő kertészetben

 

Hosszabb bérleti időket igényeltek a faiskolák, amelyek általában több év gondozás után tudták eladni a facsemetéiket. Ha aztán valamelyik telekre hosszabb ideig nem akadt vevő, az a terület a gyermekek számára maradt játszó rétnek. Az értékesebb telkek körül voltak kerítve, rendszerint a víz is be volt oda vezetve. Ilyen telek volt a velünk szemben fekvő terület is. Ez a kerítéses védettség lehetővé tette, hogy amikor nem volt a telken bérlő (vagy a bérlő a telek egyes területére megengedte), húgommal, majd később öcsémmel is a telek hatalmas cseresznyefájának árnyékában játszadozhattunk, vagy a jó levegőn, a fűben pihenhettünk. A tulajdonos számára is megnyugtató volt, hogy jelenlétünkkel a teleknek bizonyos védettséget nyújtottunk (hisz' ő nem lakott a telken, sőt általában még a közelében sem), viszont mi a szabadban tölthettük az időnket.

 

Lovaskocsik

 

Odaköltözésünkkor az utcában egymás után sorakozó alacsony házakban többnyire fuvarosok, kereskedők laktak. A hatalmas kapukon lovaskocsik, szekerek közlekedtek ki-be, a tágas udvarokban istálló, fészer csatlakozott a lakóépülethez. Ekkoriban még az autó ritka jószág volt, a mi csaknem városszéli utcánkban pedig csodájára jártunk, ha feltűnt egy hangosan berregő jószág. Mi gyerekek igyekeztünk a lovaskocsik végére felcsimpaszkodni. Vitettük magunkat, míg a kocsis le nem parancsolt onnan. Aztán a harmincas évek közepén már egyre gyakrabban pöfékelt arra gépkocsi, de a lovaskocsik még a negyvenes évekig rendszeresen szállítottak a mi budai utcáinkon. Akkor már kitiltották őket a város belső részeiből, azonban felénk még buzgón fuvarozgattak. Ebben az időben a fuvarosokon kívül a jeges, a szemetes, a sörös, a csomagpostás és a locsoló is lovaskocsival szállított felénk. Mindegyik külön mindennapos szenzáció volt nekünk, gyerekeknek.

 

Jegeskocsi, jegesek, jégszállítás

 

Amikor megjött a jeges hangos csengőszóval és harsány "Jegeees"kiáltással hívott minden vásárlót. A hűtőszekrény akkor még jéggel megtömve igyekezett óvni az ételeket. Mi siettünk az utcára, nagy tálakkal, kosarakkal felsorakoztunk a vásárlásra. Ő a hőszigetelt kocsijából kis kézi csákányával húzta ki a jégtömböt, levésett a bödönünkbe egy húsz-ötven filléres darabot. Otthon apróra törtük a jeget a húsbárddal és a jégszekrény tetején nyíló rekeszbe töltöttünk. Az olvadékot a jégszekrényalján elhelyezett csappal eresztettük le. Így hűtöttünk, pontosabban hűtöttek a jómódúak, akiknek jégszekrényük volt, és megengedhették magoknak a rendszeres jégvásárlást.

 

Jégszekrények a 20. század elején

 

Csak mellékesen, mi gyerekek előszeretettel szopogattuk a kisebb-nagyobb, szakóca alakú jégszilánkokat. Az volt az ingyenfagylaltunk, vagy a földről gyűjtöttük össze, vagy a jegestől kunyeráltuk. Mindég kikaptunk szüleinktől, hogy azt a koszos vackot nyalogatjuk, de az igazsághoz tartozik, hogy soha se lettünk betegek ezektől jegektől. Se torokfájásunk, se hasmenésünk nem volt tőle. A mellékelt képeken bemutatom néhány ősrégi és egy valamivel újabb jégszekrény képét. Ezeknek a befogadóképessége igen kicsiny volt, naponta újra kellett tölteni friss jéggel, mert hamar leolvadt, és a hűtési hatásfoka is nagyon kicsiny volt.

 

Szemétgyűjtés, szemetesek

 

A szemetes egy külön szám volt. Ő nem kiabált, hanem egy hatalmas csengővel jelezte érkezését. Lovaskocsijával minden háznál megállt, és a kikészített szemetet felborította a kocsija tetejére, vagy a csengőszóra kiérkező házmestertől, vicétől átvette a szemetes kosarat, vagy tartályt és úgy borította rá a kocsin levő szeméthalomra. A felhalmozódó szemetet kapa-szerű, kétágú eszközzel egyengette el. Ami izgalmassá tette a szemetes működését, az a teljes szürkesége volt. Akkoriban ugyanis a lakásokban sok hamu keletkezett, hiszen a fűtés-főzés fával, szénnel történt. Amikor a szemetes a kocsija palánkján átborította a szemetet, a sok hamu sűrű füstfelhőbe burkolta a környezetét, ő magát is. A szürke arcból csak a szeme világított elő. Mindene vastagon és piszkosan szürke volt. Ez a furaszínű, már-már vásári komédiásra emlékeztető, csaknem marionett-figura, nekünk gyerekeknek roppant izgalmas látvány volt. Én éveken keresztül hajtogattam sejpesen, hogyha nagy leszek "semeteskocsis" leszek. Később már lezárható kocsiba, tartályba gyűjtötték a szemetet, és csak sokára, a háború után, a "felszabadulás" után jöttek a "kukák", velük a pormentes szemétgyűjtés, de ez már a jelen, ennyire ne ugorjunk előre...

 

Sörösök

 

A sörösök a legtöbbször hordókban szállították a sört a vendéglőkbe, pontosabban a kocsmákba, korcsmákba. Itt a mi környékünkön nem igen volt vendéglő, mert annak előkelőbb és nagyobb közönsége kellett, hogy legyen, mint ami a mi utcáinkban adódott. A mi jobbmódú polgáraink inkább eljártak a Krisztina, Naphegy, Tabán híres vendéglőibe. A mi környékünkön az emberek egy-egy fröcsre ugrottak be az itt található vendéglátó egységekbe. A sört általában csapolták és a felszolgáló hatalmas tálcán vitte az asztalokhoz a tele poharakat, korsókat. A sok hordó precíz rendbe rakva sorakozott a kocsijuk tetején. Izmos legények jártak a kocsikkal, a hordókat dagadó izmokkal húzták, tolták ide-oda. Amikor leszedték a kocsikról a hordót nagy bőr párnára zökkentették a hordókat, nehogy megsérüljenek. A lovaik hatalmas, izmos muraközi lovak voltak, mindegyik szinte monstrum. Külön érdekességük volt a lovak felszerelése. Nem tudom, reklámcélokat szolgált-e, de csodálatos, díszes lószerszámokkal feldíszítve parádéztak ezek a fuvarosok. A vaskos, hatalmas nyakbavaló igán (vagy hámon?) szines bőrcsíkok tömege lógott, tükörfényesre polírozott rézveretek díszítették és egy csomó bojt is díszelgett rajtuk. Szóval szemre való látványt nyújtottak. Sajnos csak egy némiképp díszes felszerelésről találtam képet, de ez a paci is büszkén díszeleg a szerkójában... A sörös lovak szebbek voltak.

 

Csomagpostás

 

A csomagpostás könnyű kis egylovas postakocsival szállította a csomagokat házhoz. A kocsi hátulján ajtó nyílt, ott szedte ki a csomagokat a postás. A munkáját egy lépcső segítette, ami az ajtó alatt a fellépést könnyítette meg. Ez a lépcső kedvenc játékunk volt. Amikor a postás dolga végeztével felmászott a bakra, mi gyerekek gyorsan a hátsó lépcsőre ültünk, és így kocsikáztunk a következő címzettig. Ha netán már messzire vitt, akkor leugorva visszaballagtunk az otthonunk közelébe. De amikor megállt a kocsi, mi villámgyorsan lepattantunk, aztán illa berek, nádak erek, elfutottunk, hazáig meg sem álltunk. Kellett is futnunk, mert a postások nem engedték meg ezt a veszélyes játékot, ha elkapnak, kemény büntetés járt volna érte. Hiszen leeshettünk volna, vagy ha leugrunk, akkor az esetleges hanyatt esés akár halálos koponyaalapi töréssé változtathatta volna a remek szórakozást. Egyszer figyelmetlen voltam, a postás induláskor észre vett, a már mozgó kocsiról el akart zavarni és ostorával a kocsi mellett hátracsapott, el is találta az arcomat. Megérdemeltem, de nem hiszem, hogy sokat használt, szerintem csak annyit szűrtem le, mint tapasztalatot, hogy legközelebb frissebbnek kell lennem...

 

Locsolókocsi és locsolóautók

 

A lóvontatású locsolókocsi hatalmas, lapos tartályában szállította a vizet. Amikor a poros utat locsolta, a kocsi hátoldalán levő lukacsos csőből folyt a víz. Mi gyerekek szaladtunk a kocsi után, és élveztük, hogy a lábunkra folyik a víz, vígan dagonyáztunk a friss, még cseppekben ülő vízben. Talán mondanom se kell, hogy ezt a játékot mezítláb űztük, de nyáron általában mezítláb is jártunk, ami roppant egészséges, és főleg takarékos életmód volt, hiszen így a cipőink kevésbé használódtak el. A locsolókocsi más játéklehetőséget is biztosított számunkra. Dolga végeztével a kocsit egy rét sarkán, vagy egy elhagyott utca zugában félreállították, ott hagyták, és a lovakat elvezették az istállóba. Ekkor mi szálltuk meg a kocsit. A bakon ülve elképzeltük a legmesésebb utazásokat, kocsiversenyeket. A tartály tetejét felnyitva sokszor bemásztunk a belsejébe. Furcsa volt a hangunk a kis térben, a belső fülledt levegő is újdonság volt számunkra, félelmetes volt a vaslemez tompa döngése, élveztük a benn maradt kevés víz tocskolását. Nyáron, a tűző nap alaposan felmelegítette a tartályt, szinte sütött, égetett, ilyenkor elviselhetetlen volt a belső meleg, de a benn maradt párolgó víz szinte telitetté tette a sűrű gőzös levegőt, ami valóságos gőzfürdővé, szaunává változtatta a belső teret. Remek játék volt... Sajnos a harmincas évek közepén a locsolóautó felváltotta ezt a játékeszközünket, de addigra már én is kinőttem ezt a játékfajtát. A vízsugarakat a magasan ülő ember szabályozta, sokszor a járdán sétálgatók, vagy áldogálók gonosz lefröcskölésével

 

Egyes telkeken még gyümölcsfák közé rejtett villa húzódott meg. A velünk szemben levő kertészet (31-es szám) is két villa közt lapult. Alul, a 29-es számú ház, az Dusowszkiék villája és hatalmas gyümölcsöse húzódott meg a fák között. Ez egy luxusvilla volt, gazdag emberek, talán pedagógusok lakták. A kertészet felső részénél 33-as számmal pedig a Balogh villa lapult meg. Sűrű bokrok és nagy gesztenyefák takarták. Baromfiudvarral, disznóóllal és piciny zöldségeskerttel rendelkezett.

 

Bérpalota, afféle "bérkaszárnya", és egy igazi "proli bérkaszárnya" udvara

 

Az utcánkban a mi oldalunkon lefelé menet három földszintes ház szorult be a nagy épületek közé. A sarokház a "26" volt, úgy nevezett bérkaszárnya, kicsiny lakásokban sok-sok ember lakott, mind-mind igen szegény ember. Négy emeletes, három lépcsőházas épületkolosszus körfolyosóval, igen szűk, sötét udvarokkalAz utcai oldalon boltok sorát találhattuk. Volt ott egy hentesüzlet, egy kocsma, egy olcsó szabómester, a Bényei-fűszerüzlet, egy üveges, egy lakatos, egy fodrász, na és még vagy négy lakásnak használt utcai helyiség.

A Bényei fűszeres fontos szerepet játszott az életünkben. Kiváló árukat és olcsón forgalmazott. A kiszolgálás gyors, és gondos volt, mindent meg lehetett a boltjában találni. Kedvesen foglalkozott a vevőkkel, hitelt adott mindenkinek, aki kérte. Nekünk is volt hitelfüzetünk nála. Hozzám is kedves volt, mindég kaptam tőle díszes számolócédulákat, reklám csecse-becséket.

A hentesnél szintén volt hitelünk, bár édesanyám nagyon drágának, rablónak nevezte.

A kocsma rossz emléket ébreszt, mert édesapám előszeretettel látogatta egy-egy fröccsért, és ezek a látogatások mindég családi veszekedést eredményeztek...

A lakatossal annyi volt a kapcsolatunk, hogy a ház javítandó dolgaihoz -- mint házfelügyelők -- őt szoktuk hívni, de ez nem érintette a mi családunkat. A többi üzlettel nem volt kapcsolatunk.

 

Könnyű lovaskocsik: homokfutó ás fiákerek

 

Az utcánkban, a "26"-os számú sarokház és mi közöttük két udvarház, és egy szép kivitelű egy emeletes ház volt . A 28/a-ban egy fuvaros-kereskedő, a 28/b-ben pedig egy vidéki gazdálkodó lakott. Mindkét épületben istálló és kocsiszín is volt. A kereskedő főleg déli gyümölccsel és drága fűszerekkel, élelmiszerekkel foglalkozott. Fényes volt az üzlete, magas áron árulta a portékáit, nem is volt szimpetikus ember, nem is vásároltunk nála. A kapuja szűkre készült annakidején, nehezen tudott bejutni a lovaskocsijával, valamiben rendszeresen elakadt, ilyenkor mindég durván káromkodott, ezért pláne nem szerettük és messze elkerültük. Az ostrom alatt fél lábát elvesztette, a felszabadulás után hamarosan meghalt.

A 28/b-ben lakó gazdálkodót és családját nem ismertük, zárkózott életet éltek. Csak ritkán láttuk őket. Egy kétüléses kocsit, fiákert használtak, valószínűleg azzal közlekedtek a birtok és a városi lakás között. Behajtottak a házba, aztán bezárult a kapu, és még mozgást se igen tapasztaltunk. Pár évvel később, a harmincas évek közepén, végén már nem használták a kocsijukat, az istállójukat is megszűntették, az egyébként jó állapotban levő házat pedig modernizálva renoválták. A széles kocsibejárót az akkori divat szerinti modern egyszárnyas fakapuvá alakították át.

 

A Ludwigék háza és "Zsuzsi ablaka" előtt hugommal

 

A következő 30/a és 30/b számú földszintes épület nagy kerttel rendelkező, utcai fronttal rendelkező villa-pár volt (lásd az utcai front részletét húgom mellett), a 30/a-ban egy banki vezető ember (Osztrowsky) és családja élt, a 30/b-ben egy földbirtokos családjának, a Ludwigéknak volt a városi luxuslakása (gondolom, a nagymama lakott itt). A ház építésekor valószínűleg a földbirtokos villájának készülhetett, és csak később osztották ketté. A kapubejáró is a ház közepén eredetileg kocsibejáratnak alkalmas széles folyosó volt, de én már csak méternyi magas fakorláttal kettéosztott kapualjjal találkoztam. Hatalmas kert húzódott meg a belső oldalon. Nagy, széles terasz után füves üde térség következett a kerti oldalon, majd vegyes fajú, törpe gyümölcsfák töltötték be a kert hátsó részét. Az Osztrowskyék igen jómódú emberek voltak, már akkoriban gépesített mosókonyhájuk volt a pincében, mosó és vasalógéppel. Sokszor lestem a pinceablakukon keresztül, amint a személyzet ezeken a titokzatos gépeken dolgozott. A Ludwigéknál pedig a nagymamájánál rendszeresen vendégeskedő Zsuzsi-unokájuk mozgatta meg a szívemet: órákon keresztül beszélgettünk, Ő könyökölt az ablakukban, én pedig álltam az utcán. Mindég volt érdekes témánk, de ez a párméteres távolság örökös volt köztünk. Aztán vége volt az ő szabadságának: ő ment vissza vidékre, én meg maradtam egyedül.

 

A kertészetben hugommal és öcsémmel, mögöttünk a 34-es ház

 

Az utcánkon felfelé haladva a szomszédunk, a 34-es számú, egy nagy háromemeletes ház következett (lásd a kertészeti kép hátterét), még liftje is volt. Kenyeres bácsi volt a házmestere, szigorú, de jószívű ember. Az utcai oldalon egy szabóság, két lakásnak használt üzlethelyiség, és egy konkurens cipész, a Molnár bácsi műhely-lakása volt. A Molnár féle cipészműhely nagyon fájt édesapának, erős konkurenciát jelentett. Ő is főkép javítással foglalkozott, sok vevőt csábított el tőlünk. Nem hiszem, hogy olyan jó cipőket készített volna, mint édesapa, de a mi munkáink javarésze is javításokból tevődött ki. Nem volt különösebb háborúság köztünk, de beszélőviszony sem.

Tovább haladva egy egyemeletes udvarház, a 36-os szám következett, ahol a Schiller fűszeres üzlete volt, az emeleten pedig vagy Bartók, vagy egy hegedű művész lakott. Híres zenész lehetett a lakó, nap mint nap, órákon keresztül hangzott ki a nyitott ablakon a zongoramuzsika. Egy alkalommal a rádió is kijött felvételt készíteni. Számomra óriási élmény volt látni a stúdió kocsiban a vastag viaszkorongra történő lemezvágást. Nem ismertem a művészt, nem is emlékszem biztosan, csak halványan rémlik, hogy Bartók Béla és Szigeti József nevét említették akkoriban. Mint zeneszerető srác, sokat lebzseltem az ablakuk közelében, hallgatva a kihallatszó zongoramuzsikát.

 

Édesapámmal a "romok" egyik megmaradt betonpillérénél

 

A háztömbünk végén, a 38-as számon a "romok" következett, egy félbemaradt építkezés földszinti maradványai. Ez egy hatalmas saroképület lett volna, óriási beton alapokkal, amik az utca felöli külső felületükön terméskő borítással voltak ellátva. Az alapokon mi gyerekek előszeretettel mászkáltunk, ugráltunk. Ebből a kedvenc játékunkból sok veszekedés származott. Az alapok által közrefogott belső területen ugyanis a Császár család lakott. A férfi főkép fuvarozással foglalkozott, egy lovuk és egy kocsijuk volt. Az asszony takarítónő volt, de a cégtábla, ami a kapujuk fölött lógott azt hirdette: "Nemes Császár József szállító és takarító". A nemesi származásukat mindenki kétségbe vonta, de életmódjuk is primitív, agresszív, lumpen volt. Három, nálam négy-nyolc évvel idősebb gyermekük volt. Éktelen rossz tanulók voltak, de az iskolai és utcai magatartásuk is roppant durva, közönséges volt. A Császár bácsi -- ha otthon volt -- mindég elzavart minket a romokról. Ez érthető volt, hiszen a beton tőmbök belső területén a lakásuk és istállójuk lapult. Nem szerették volna, ha a teőjükön ugrálunk.  A Császárék az ostrom alatt eltűntek a látókörömből. Az alapokat az ötvenes években lebontották és egy hatalmas modern, négy emeletes bérházat építettek a telekre.

 

Hasonló volt a helyzet az utca többi részén is. Csak minden negyedik-ötödik telken magasodott három- vagy négyemeletes bérház. Világosan látszott azonban a város terjeszkedési szándéka: itt is bérpaloták sora épült fel egymás után mindenfelé.

 

Villamos pálya építés, a Csörsz utcai végállomás és egy jelenlegi villamos pálya

 

A forgalom az utcában kezdetben még gyér volt: a kevés üzlethez szállítottak időnként árút, a bérházakhoz összel tüzelőt, az egyre több építkezéshez építő anyagot. De később már felkapaszkodott a meredek utcákba az autóbusz is, ott csilingelt a Böszörményi úton az 59-es villamos, majd később a 75-ös is, egy Pestre közlekedő járat. A Farkasréti temető miatt megépítették a villamosvonalat tovább is, a Jagelló úton és a Németvölgyi úton is, ettől kezdve a Csörsz utcai kitérő a 75-ös végállomása volt, az 59-es pedig a temetőig járt. Halványan rémlik, hogy valamikor volt egy végállomás a Fery Oszkár utcánál is, de az időpontjára nem emlékszem biztosan. Egy kitérő sin volt a sarki földszintes bolt előtt, és a járda volt a peron. Egy meredek lejtős partoldal (ma magas támfal) előtt, az egyemeletes ház földszintjén volt az indító ellenőr és a BESZKÁRT dolgozok helyisége. Ostrom után biztos, hogy a Csörsz utcánál, a kitérő volt a végállomás, ott volt várócsarnok és ellenőri fülke.

 

Macskakő burkolat

 

A harmincas években óriási változások történtek a Fery Oszkár utcában. A régi zúzottköves utcaburkolatot először macskaköves burkolatra cserélték. Szép is volt az új úttest, nem is volt poros. Azonban nem csak a lovak csúsztak rajta, de a kocsik is. Amikor aztán kiépült az utca nagyobb teljesítményű csatornahálózata, akkor az úttest komoly aszfalt burkolatot kapott. A mi oldalunkon a járda végig aszfaltozva lett, a túloldali járda azonban maradt kőburkolatú, a járda szélénél földsávval. Az utcákat sűrűn ellátták gázlámpákkal, ezzel egyidejűleg a gázvezetéket is végigvezették az utcán.

 

Gázlámpa gyujtogató

 

A gázlámpák működtetésére a környék állandó munkása lett a lámpagyújtogató. Naponta háromszor haladt végig az utcákon, szinte futva. Reggel és este hosszú rúddal oltotta, illetve gyújtotta a lámpákat, napközben pedig hosszú, keskeny létrával haladt végig, tisztította a lámpák üveg felületeit, és cserélte a lámpák világítótestjeit, az Auer-harisnyákat. Az izzóharisnya hengeres, kesztyűujj- vagy méhkasszerű textilhuzat volt, melyet ritkaföldfémek sóival, elsősorban tórium-nitráttal itattak át. Ha a harisnyát lánggal hevítették, a tórium-nitrát oxiddá alakult, és a magas hő hatására erős sárgásfehér fényt bocsátott ki. Az Auer-lámpa gyors elterjedését elősegítette a nyíltlángú lámpákhoz képest alacsonyabb gázfogyasztása és az izzóharisnya jelentős, már az elektromos lámpákéhoz mérhető fényereje. A gázlámpák elterjedésével rendszeressé vált egy másik munkás csapat rendszeres megjelenése az utcán. Egy hivatalnokféle ember kíséretében egy vagy két munkásember járta végig a gázlámpákat. A munkások a gázlámpa tövénél nagy kalapáccsal és egy újnyi vastag vasrúddal mély lyukat csináltak, aztán a hivatalnokféle egy csövet dugott a lyukba, majd a cső szabad végén egy fejhallgatót nézegetett, szaglászott, hallgatott. Mi gyerekek roppant kíváncsiak voltunk a tevékenységükre, de ők fontoskodva gyorsan odébb álltak minden alkalommal. Mikor már nagyobb voltam, akkor tudtam meg: gázszivárgást vizsgáltak. A hallgatódzással az esetleges repedt gázvezeték sziszegését kellett észre venniük, a szaglással pedig az esetleges gázszivárgást érzékelhették. A hivatalnok kinézetű roppant fontos személyiség volt: minket gyerekeket mindég távolra küldött, a kalapálóknak pedig mint élet-halál ura parancsolt. Működésüket nagy tisztelettel figyeltük, pedig fogalmunk sem volt ténykedésük fontosságáról, hiszen egy gázszivárgás -- a mostanában bekövetkezett robbanások mutatják -- akár tömegszerencsétlenséget is okozhat.

 

Csendőr laktanya és parádé

 

Középületek is befurakodtak a környékre.  Csendőrlaktanya létesült a Böszörményi úton, nagy lovardával és csodaszép lovakkal. Szerettük nézni, amikor gyakorlatoztak a réteken, vagy vonultak az utcákon. Időnként fényes parádét rendeztek a laktanya központi udvarán, ahova ezeken az alkalmakon kivételesen mi civil nézők is beléphettünk. Itt csak kiképzés folyt, a csendőrök városi szolgálatot nem láttak el. Tanultak, gyakorlatoztak és parádéztak. Az ostrom alatt az éhező lovaikat az ellátatlan, óvóhelyre szorult lakóság közt szétosztották. Ostrom után Rendőr Akadémia lett az intézményből.

 

Tanítóképző

 

Tanítóképző volt a közelünkben, négy házzal feljebb. Szép egyensapkában jártak a kistanítók. A hatalmas épületben kollégiumuk is volt, és gyakorló elemi iskolájuk. A képző diákjai és személyzete nálunk dolgoztatott. A diákok a javítandó cipőket személyesen hozták be hozzánk, de a személyzet és tanári kar esetleges munkáit kedves ismerősünk, az iskola nagyhatalmú pedellusa, Csikós bácsi hordta le. Gyakran jártam a Képzőben, amikor a kész cipőket hazaszállította, "liferáltam". Csikós bácsi rendszerint csupán néhány kedves szó kíséretében átvette, de ha a gazdasági vezetőhöz kellett bevinnem, a vezető feleségétől mindég kaptam valami finom gyümölcsöt. Szerettem Csikós bácsival is beszélgetni, de a gazdasági vezető feleségével még inkább, és nem csupán a gyümölcs miatt. Óriási élmény volt számunkra, évente a ballagás. Ez két díszes felvonulást jelentett. A kisebbik az ünnep előestéjén volt, amikor a végzősök lampionokkal, énekelve, hegedőszóval körbe vonultak, a közelben lakó tanárok lakásához és ott szerenádot adtak. A nagyobbik felvonulás volt az igazi, a ballagás délelőttjén. Zászlóval, fúvószenekarral, énekelve körbejárt az iskola teljes hallgatósága és tanári kara az utcákon, és visszatérve a Képzőbe, az udvaron történt az oklevelek átadása valamint az évzáró ünnepség.

 

Elöljáróság, Testnevelési Főiskola, Vöröskeresztes Kórház

 

Valamikor a 20. század közepén lett  a Hegyvidék önálló, létrejött a XII. kerület. Ekkor építettek nekünk egy modern Elöljáróságot a Csendőrakadémia mellé, a Fery Oszkár utca és Böszörményi út sarkán. --- A Fery Oszkár utca alsó részénél, egy sor ottfelejtett ház és villa mögött, az Alkotás utcában volt a Testnevelési Főiskola. Hatalmas területen, egészen a Győri útig terültek el az épületei és sportpályái, sok fával tarkított területen. A Testnevelési Főiskola évzárói is élményt jelentettek nekünk, a környék lakóinak, mert ilyenkor nagy sportverseny és szabadtéri tornabemutató volt, amelyekre ingyenesen lehetett belátogatni. Manapság modern épületeket, uszodát kapott az egyetemként működö intézmény. -- A szomszédban a Vöröskereszt-Kórház hatalmas területe húzódott meg a nagy fák üde szigetében. Sok egyemeletes épületből állt, a közepén földszintes gazdasági épülettel, a Csörsz utca felől pedig egy mentőállomással. A háború után Sportkórház lett belőle. Jelenleg a kórház korszerű épületeket kap.

 

Süss Nándor gyártelepe és a főépület nyilazó szobra

 

Jelentős volt a szomszédságunkban a Süss-gyár, a háború utáni Magyar Optikai Művek vagy MOM. Csendes gyár volt, és tiszta. Híresek voltak a lencséi, távcsövei. Mi gyerekek előszeretettel guberáltunk a szemétlerakójában, mert selejtes lencséket, prizmákat lehetett találni, amik a mi játékainkhoz még tökéletesen megfeleltek, de optikai berendezésekben ők nem tudták használni. Mindég tisztelettel csodáltuk az egyik központi épület tetejét díszítő nyilazó alakot, amely egyben villámhárító is volt. Ostrom után ledöntötték és megsemmisült, mert a háború után nagyon rosszul hangzott a "nyilas" név. Ilyenek voltak a kommunisták... Mint közkedvelt színfoltot, a szobrot 2009-ben újra öntötték, és a Gesztenyés Kertben, a régi Németvölgyi temetőben felállították. Maga a MOM az optikai berendezések gyártását már jó régen, még valamikor a 70-es években vidékre kellett hogy vigye, itt a Csörsz utcában már csak mellérendelt feladatokat oldottak meg, fémmegmunkálást, irodai adminisztrációt. Végül a gyár utód nélkül megszűnt.

 

Még egy pár szót az utca névváltoztatásáról. Eredetileg a Mozdony utca elnevezés az utca kezdeténél található Déli pályaudvartól származik. A Lenin fiúk 1919-ben a Tanítóképzőben kivégeztek három csendőrtisztet. Egyikük volt Fery Oszkár. Az ő emlékének ápolására lett a Mozdony utca neve Fery Oszkár utcára változtatva. A másik két mártírról is el lett nevezve utca, a szomszédos Borhy Sándor és Menkina János nevét kapta. A második világháború után aztán az utcanevek ismét sorra változtak. A Fery Oszkár utca Kiss János altábornagy nevét vette fel, aki viszont az ellenállási mozgalomban szerzett mártírhalálával érdemet az utcanévre.

 

Kiss János  altábornagy (Erdőszentgyörgy, 1883. március 24. – Budapest, 1944. december 8.), a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának katonai vezetője. Székely katonacsaládból származott, 1902-ben elvégezte a nagyszebeni hadapródiskolát. Az első világháború után a kőszegi katonai alreáliskola tanára, majd egy kerékpáros dandár parancsnoka, végül a honvédség gyalogsági szemlélője lett. 1939-ben az ország német orientációja elleni tiltakozásul nyugdíjba vonult, ettől kezdve Kőszegen élt. Bajcsy-Zsilinszky Endre 1943-ban nagybaczoni Nagy Vilmos távozásakor javasolta Horthynak, hogy Kiss Jánost nevezze ki honvédelmi miniszternek, de erre nem került sor. 1943 decemberében tagja volt az újvidéki vérengzés elkövetőinek tárgyalására kirendelt hadbíróságnak. 1944-ben a német megszállás után haditervet dolgozott ki, amelyben javasolta, hogy a magyar hadsereg csatlakozzon a jugoszláv ellenállási mozgalomhoz.

 

A nyilas hatalomátvételt követően Bajcsy-Zsilinszky személyes kérésére csatlakozott a magyar ellenállási mozgalomhoz és a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának akkor létesült Katonai Vezérkarának vezetője lett. A nyilasok Mikulich Tibor páncélos főhadnagy árulása révén a szervezkedést leleplezték, november 22-én a vezetőket elfogták, halálra ítélték és a Margit körút katonai fegyházában kivégezték. A háború után több településen is utcát, illetve egy iskolát neveztek el róla. A kőszegi városi temetőben nyugszik.

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)    Utcánk > Bérkaszárnya > Németvölgy > Tanítóképző          

--------------------------------------------------------

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kiss_J%C3%A1nos_(alt%C3%A1bornagy)