Háttérismeret a "GYERMEKKOROM" című anyaghoz:

NÉMETEK TELEPÍTÉSE - történelem

 

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     Svábok > Bajorok < Betelepítés     

Mit mond a svábok betelepítéséről a történelem? Honnan jöttek, miért jöttek? Ács Zoltán: "Nemzetiségek a történelmi Magyarországon" szakavatott tollal válaszol a kérdésre. Könyvének 163-170. oldalait idézem az alábbiakban.

Míg a török elleni küzdelem, a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711), a háborúkkal együtt járó pusztító járványok számbelileg komoly veszteséget jelentettek a magyarországi népességnek, addig Európa más részein a lakosság száma hirtelen megugrott, s bár ott is dúltak háborúk, a rendelkezésre álló földterület mindenütt kevésnek bizonyult a megnövekedett számú lakosság eltartására. Megkezdődtek az elvándorlások. A török elleni felszabadító háborúk után Magyarországnak új telepesekre volt szüksége ahhoz, hogy az élet mindenütt újra megindulhasson. A magyarországi telepítések az európai népfelesleg nélkül nem jöhettek volna létre. A Magyarországra érkező telepesek néhány elzászi francia, olasz és spanyol család kivételével mind németek, kezdetben kizárólag katolikus németek voltak. A bécsi udvar szemében a katolikus német a kultúra hordozója, vallásának igaz híve, mindenekelőtt pedig a birodalom támasza volt. Nem fertőzték kuruc hagyományok. A nyugatról jött telepesek olyan gazdasági kultúrát is hoztak, amelyet a tőkés fejlődés irányába mutató árutermelés alakított ki.  Az állami telepítési törekvéseket a helyi földesurak is támogatták, hiszen birtokaik a benépesítés után válhattak igazán értékessé. Ilyen körülmények között az osztrák és a magyar telepítési törekvések hamar találkoztak a nagy földhiány és az elviselhetetlen feudális terhek miatt elkeseredett dél-német parasztság kivándorlási szándékával. Ennek következtében soha nem látott kivándorlási mozgalom vette kezdetét.

 

A császári seregek által felszabadított területeket a bécsi udvar új szerzeménynek tekintette, s további sorsát az ún. Újszerzeményi Bizottságra bízta. A nagy kiterjedésű termőföld éppen abban a korszakban vált újra a Habsburg-birodalom részévé, amikor a gazdasági életben a merkantilista szemlélet kerekedett felül, amelynek egyik alapelve volt az „ubi populus, ibi obulus", azaz, „ahol népesség van, ott pénz is van" elve. Tehát ha növekszik egy ország népessége, több pénz forog az országban, s ezáltal az uralkodó jövedelme, országának hatalma is növekszik. A Habsburg-udvar államkasszája a török, majd a francia és a Rákóczi-szabadságharc ellen viselt háborúk miatt megcsappant. Az udvar a belső vándorlás révén kibontakozott telepítéssel nem érhette el célját. A belső migrációban ugyanis a már korábban itt élt adófizetők vándoroltak csupán a sűrűn lakott területekről a lakatlanokra, s ez nem növelte az állami adóalapot. Így fordult az udvar figyelme a külföld felé, s az ügy fontosságát az országgyűlés is felismerte. Az 1723/103. cikkelyben szorgalmazta a külföldiek telepítését Magyarországra.

 

A bécsi udvar ezeket az elveket tartotta szem előtt, amikor Kollonich Lipót esztergomi érsek irányításával kidolgozta az új terület idegenekkel való benépesítését, az ún. Einrichtungswerket. A kortársak feljegyezték Kollonichról, hogy nem kedvelte a magyarokat, s mindent elkövetett, hogy a „forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék".

 

Ebben a korban nem Magyarország volt az egyetlen ország, amely szervezetten németeket telepített. Anglia és Franciaország is toborzott alattvalókat a német tartományokból amerikai gyarmataira. Németeket hívott határai közé Spanyolország, Hollandia és a cári Oroszország is.

 

Joggal tehetjük fel a kérdést: miért éppen németeket telepítettek a kor nagyhatalmai. Hogy a kérdésre megfelelő választ adhassunk, ismerkedjünk meg röviden a korabeli német állapotokkal.

 

A német-római birodalom feudális széttagoltsága a 17-18. század fordulóján már nagyon előrehaladt. A birodalom keleti területein a parasztok helyzete a harmincéves háborút követően erősen megromlott. Brandenburgban, Mecklenburgban, Türingíában, Hessenben, Pfalzban és a Felső-Rajna vidékén a 30 éves háború után hatalmas területek maradtak lakatlanul. Günther Franz óvatos becslése szerint a 30 éves háborúban Németország lakossága 40 százalékkal csökkent. Württenberg lakossága — ahonnan sokan települtek át Magyarországra — a háború előtt közel félmillió volt. Száz évnek kellett eltelnie, hogy ez a szám újra elérje a háború előttit.

 

A birodalom népessége a 17-18. század fordulójára érte el ismét a háború előtti szintet. Mivel a megművelhető földterület kevés volt — elsősorban azért, mert a háborúban gazdátlanná vált földeket a földesúr a sajátjához csatolta —, több fejedelemség túlnépesedett. Sem a parasztnak, sem a telepesnek nem volt elegendő tőkéje, hogy a telken a termelést újra beindítsa. A parasztok urasági segítségre szorultak, ami nem jelentett mást, mint jogaik csorbítását. Megszüntették a birtokok örökölhetőségét, a cselédek számára kényszerszolgálatot vezettek be. A paraszt vagy cseléd mindegyik gyermekét telekvállalásra kötelezték. A földesúr fenntartotta magának azt a jogot is, hogy az öröklendő telket a gyerekek között szétossza. Mecklenburgban a háború után a paraszttelkek a földesúri ínventáriumokban a lovakhoz és ökrökhöz hasonlóan adhatók és elvehetők voltak, A paraszt nem rendelkezett már többé személyével, termelőeszközzé vált, a földesúr tulajdona lett. Észak-Németország területén a robot rendszerint heti hat nap volt. De ugyanígy volt Schleswigben, Holsteinben, Lausitzban, Pomerániában és Felső-Sziléziában. Egyre nyomasztóbbá vált a jognélküli paraszti réteg megnövekedése, személyileg a földesúrtól függtek, uruk belegyezése nélkül nem házasodhattak, mesterséget nem tanulhattak.

 

A Felső-Rajna-vidéki területeken az élet- és vagyonbiztonság a pfalzi (1688-1697), a spanyol (1701-1713) és a lotharingiai (1733-1738) örökösödési háborúk következtében nagyon meggyengült. Sorozatos természeti csapások, aszály, fagykár pusztította a vidéket. 1708-1740 között mintegy tíz alkalommal volt éhínség.

 

A középkorban Magyarországra bevándorolt német telepesekkel szemben, akik döntő többségben észak- és közép-németek voltak, a 18. században hazánkba érkezettek legtöbbje Dél- és Nyugat-Németországból jött. A már említett okok mellett ebben az is szerepet játszott, hogy főként ezeken a területeken volt uralkodó a katolikus vallás, s a bécsi udvarnak — mint már említettük — elsősorban katolikus alattvalókra volt szüksége.

 

A kivándorlók rendszerint a szegényebb rétegekből kerültek ki. Miután megváltották magukat a helyi földesúrtól, manumissziót, vagyis elbocsátó levelet kaptak. Ennek birtokában szabadon költözhettek a birodalom más országaiba. A telepes családok gyalog vagy kocsival jutottak el az ulmi vagy a donauwörthi kikötőig, ahol hajóra szálltak, és Ulmer Schachtel-nak (magyarul ulmi skatulya) nevezett hajóikon elindultak Magyarország felé.

 

A német telepítések élén a kamara és a gazdag földesurak álltak, akiknek többsége az újonnan felszabadított területen német származású volt. Az egykori hódoltsági terület magyar földesurainak egy része azért nem kapta vissza birtokát, mert vagy nem tudta bizonyítani jogát rá, vagy nem tudta kifizetni az Újszerzeményi Bizottságnak a föld elfoglalásához szükséges összeget. A Rákóczi-szabadságharcban részt vett nemesek nem remélhették, hogy viszontlátják birtokaikat, ha nem tették le a hűségesküt. Rákóczi Ferenc elkobzott hatalmas birtokain is magyar és nem magyar, új és régi főnemesek és nemesek osztoztak. A magyarok közül az Erdödyek, az IIlésházyak, Károlyiak, Pálffyak, Csákyak és Bánffyak. Az idegenek közül pedig főleg azok, akik a felszabadító háborúban kitüntették magukat, vagy esetleg a megszorult udvarnak kölcsönöztek és így kapták vissza a pénzüket. Közéjük tartozott báró Michael Althan, Maximilian Breuner, Franz Lam-berg, Franz Schönborn, Savoyai Jenő, Mercy gróf, báró Sickingen és Harruckern. A magyar törvények értelmében idegen földesurak Magyarországon nem kaphattak birtokot. Ezen azonban könnyen segített a bécsi udvar: egyszerűen honosította őket.

 

A 18. század első felében nem az Alföld, hanem a Dunántúl és ezen belül is főként a bakonyi, vértesi, budai hegyvidékek és a baranyai tolnai terület volt a telepítések fő színtere. A német telepítések már rögtön Buda elfoglalása után megindultak. A kamara arra törekedett, hogy Buda körül megbízható körzet alakuljon ki. Először „kuruc vértől nem fertőzött" katolikus délszlávokat — dalmátokat, horvátokat és szerbeket — költöztettek, majd az elköltözők helyére a kincstár, miután megváltotta Savoyai Jenőtől a Csepel-szigeti, a Star-hembergektől a visegrádi, a Zichy-ektől az óbudai uradalmat, katolikus németeket telepített oda. A Zichyek kezdeményezésére népesült be németekkel Pest megyében Budakeszi, Csepel, Óbuda, Szigetszentmárton, Torbágy, Törökbálint, Visegrád, Zsámbék, Du-nabogdány és Békásmegyer a 18. század harmincas éveiig. Esztergom megyében a telepítés az érsek nevéhez fűződött. A megye sík, földművelésre alkalmas területén magyarok, a hegyes vidékeken szlovákok, az egykor elnéptelenedett falvakban pedig németek laktak. A német jobbágyokat Magyarország különböző részeire, jellemzően a háborúk és járványok által leginkább sújtott, megritkult lakosságú területekre telepítették le. Ilyen volt a Főváros környéke valamint a Duna menti Tolna, Baranya és Bács-Bodrog vármegyék és az 1718-ban felszabadított Bánság (vagy Bánát) is. Az első telepítők között volt Károlyi Sándor gróf is, aki Szatmár megyei birtokára hozatott svábokat. Baranya megyében a németek a század húszas éveiben már egyre több településen szorították ki a szerbeket. A Somogyba telepített németek nem alkottak egységes tömböt, csak kisebb német nyelvszigeteket képeztek. Ilyen volt a Széchényi család Szulok nevű birtoka, ahova 1750-ben költöztek az első német családok, és a Szulokkal határos Dráva menti település, Barcs, ahol az 1770-es években jelentek meg az első német telepesek.

 

A német telepítés ház- és falutípusai

 

Komárom megyében Esterházy József, a tatai uradalom birtokosa Elzászból, a Rajna vidékéről, Württembergből és Bajorországból telepített németeket. A korábban érkezett magyar és szlovák jobbágyok szolgáltatásait az uradalom mindenkori gazdasági szükségleteinek és érdekeinek megfelelően ideiglenes, úgynevezett rövid lejáratú szerződésekkel szabályozta. A németek esetében két forma alakult ki. A magyarok mellé letelepedettek szolgáltatásai és terhei azonosak voltak a már régebben ottlakókéval. Személyükben azonban — ellentétben magyar társaikkal, akik földhöz kötöttek voltak — szabad költözésűek maradtak. Az újonnan telepített falvak lakóival a földesúr örökös szerződést kötött. Négyévi adómentességet kaptak és hat évre felmentették őket az úrbéri szolgálat terhe alól. Ez idő alatt házat kellett magoknak építeniök. Egy-egy család akkora telket kapott, amekkora igaereje volt. Komárom megyében a földesúr hírhedt valláspolitikája élezte az ellentétet magyarok és németek között. Uradalmából kikergette a protestáns lelkészeket és iskolamestereket, a kálvinista templomokat az újonnan beköltözött katolikus németeknek adta. A felekezeti összetűzéseken túl azonban békében éltek egymással magyarok és németek. Boj faluban például azok a jobbágyok, akik rekatolizáltak, megkapták a németeknek biztosított kiváltságokat.

 

Fejér megyében közel 100 éves telepítési politika eredményeként, 1698 és 1811 között alakultak ki a német települések. A nagybirtokosok mellett az egyházi rendek, a ferencesek és a kapucinusok is elősegítették a katolikus németek letelepedését. 1700-ban németeket találunk Móron. Az új telepesek, hogy megkülönböztessenek a korábban ott élő magyaroktól, német móriaknak nevezték magukat. 1723-tól a németek iskolát tartottak fenn. 1769-ben 3500 katolikus német mellett csupán 320 református magyart és 30 lutheránus szlovákot írtak össze. Ez utóbbiak a 18. század végére teljesen beolvadtak a németekbe.

 

Tolna megyét nagyobb földesurai, mint Mercy gróf, Dőry, a Wallis grófok, a Jeszenszkyek, az Esterházyak, a budai egyetem és a szekszárdi apát telepítették be németekkel. A legkorábbi német telepítő a megyében Dőry László gróf volt, aki Biberach vidékéről toborozta új alattvalóit. Az első német telepesek nem voltak elégedettek az ott talált viszonyokkal, és közülük sokan továbbálltak vagy visszavándoroltak hazájukba. A németek beköltöztetése a megye uradalmaiba 1720 után gyorsult fel, amikor a megye középső részén elterülő apar-hőgyészi uradalmat az egyik legnagyobb magyarországi telepítő, a Bánság első katonai kormányzója, Florimund Claudius Mercy gróf, császári tábornok kapta meg. Mint a Délvidék betelepítésének megbízottja, nem volt nehéz helyzetben, válogathatott a birtokaira ültetendő telepesek között. Körülbelül húsz falut telepített be — mind nemzetiségi, mind felekezeti szempontból elkülönítve alattvalóit. Ellentétben legtöbb társával, protestáns németeket is hozott. Uradalmának legnépesebb, németek által megült helysége Hőgyész volt. A telepítések következtében Tolna megyében 1720 és 1767 között 80 százalékkal növekedett a népességszám.

 

A németek Baranyában részben a magyarok által üresen hagyott falvakat ülték meg, részben pedig új, nagy határú falvakat alapítottak.

 

A TEMESI BÁNSÁG BENÉPESÍTÉSE

 

A Temesi Bánság délen a Dunával, nyugaton a Tiszával, északon a Marossal, keleten az erdélyi Felfölddel határos terület — a síksági részét nevezték a középkorban Temesköznek —; a legtöbbet szenvedett, legjobban elpusztult magyarországi területek egyike volt. A középkorban sűrűn lakott, virágzó magyar vidék a 15—18. században, főleg Temesvár 1552-ben történt eleste után pusztult el, vált néptelenné. 166 éves török megszállás után, 1718-ban a pozsareváci békében került vissza a Habsburg-birodalomhoz úgy, hogy a bécsi udvar nem csatolta vissza Magyarországhoz, a vármegyerendszerhez, hanem 11 kerületre osztotta és 1778-ig külön kormányozta. A terület a Temesi Bánság nevet 1718 és 1778 majd 1849 és 1860 között viselte. A török kiűzése után keletkezett vákuum szívó hatására a 18. században itt jött létre Magyarország, sőt az akkori Közép-Kelet-Európa egyik legtarkább néprajzi, etnikai együttese. Erdély és a Havasalföld felől románok, Szerbiából és az egykori határőrvidékekről délszlávok érkeztek. A „birodalmi célok szolgálatában" erre a területre először 1720 és 1740 között telepítettek németeket, akikkel kis számban olaszok, spanyolok és franciák is jöttek. A katolikus bolgárok, akik Olténiából menekültek a török elől, 1737-ben kaptak letelepedési engedélyt. A Karas folyó belső völgyében a 18. század negyvenes éveiben a szerb — bolgár határról származó délszlávok, krassovánok találtak lakóhelyet. A Marostól az Al-Dunáig terjedő egykori gazdag szabad királyi városok, apátsági központok, piachelyek azért is tűntek el a térképről a 18. században, mert a bécsi udvar a magyar lakosságot kitiltotta a Bánságból, az ott lakók közül sokat erőszakkal távolítottak el. A magyarok csak a 18 —19. század fordulójától költözhettek újra e vidékre. Hogy még színesebb legyen a Bánság etnikai képe, megemlítjük, hogy Bécsből 1732 és 1768 között „rendészeti okok" miatt kitoloncolt 3130 személyt is ide deportáltak. Ide kerültek a badeni Schwarzwald hauensteini grófságának parasztjai is, akiket zendüléssel vádoltak. Ide szállították a porosz hadifoglyokat és a rokkant invalidusokat.

 

A kormányzó Mercy a vidék központjába, a háborúban elpusztult Temesvárra a 18. század húszas éveiben kb. 15 000 németet telepített. Sokan voltak közöttük kézművesek, iparosok, akik hozzájárultak a terület gyors iparosodásához. Kialakult a város új gyárnegyede: papírmalmok, olajsajtolók, tégla-, posztó- és selyemgyárak. Egyes adatok szerint a Bánság 53 helységébe összesen 60 000 német költözött a birodalom különböző területeiről.

 

A Bánságba települt németek nemcsak gazdasági kiváltságokat kaptak, hanem gondosan határolt házhelyeket, kész lakóházakat, gazdasági épületekkel és állatokkal. Mercy gróf meghonosította a selyemhernyó-tenyésztést, az ipari növények termesztését.

 

Az egykori mocsaras, homokos vidékből Mercy és az őt követő Kolowrat gróf betelepítései következtében Magyarország egyik legnagyobb éléskamrája lett, virágzó növénytermesztéssel és állattenyésztéssel. A Bánságtól eleinte húzódoztak a németek. Egyrészt a török közelsége, másrészt a számukra szokatlan éghajlat zavarta őket. Ezen a vidéken született a bácskai és bánáti svábok által oly sokszor énekelt dal: „De sok embert megölt, / vagy nyomorral gyötört, / míg termelt ez a föld!"

 

Az érdekesség kedvéért — a kortárs beszámolója, leírása mindig nagyon fontos! — nézzünk néhány korabeli tudósítást a nagy Schwabenzugról. Így nevezték a kortársak a német telepeseknek a Bánságba való bevándorlását. „Nekidühösödtek, megátkozták, hogy eszükbe jutott kivándorolni, szemrehányásokat tettek azoknak, akik erre biztatták őket: összevesztek, sőt annak rendje-módja szerint össze is verekedtek. Emberek ezek, vagy éhes farkasok, akik egymást marcangolják?"

 

Az idetelepülök zöme nincstelen, szegény ember volt. A megkapaszkodás vágya, a vagyonszerzés eszeveszett dühe, a pionírszellem hajtotta őket. Se parasztok nem voltak, se polgárok. Csupán telepesek, akiknek egyetlen létalapja csakis a kapott föld lehetett. De ez a föld jóval nagyobb volt, mint amiről otthon egyáltalán álmodni mertek. Lelkükben örökösen attól rettegtek, hogy egyszer valaki elveszi tőlük. Ezért fordultak talán magukba, ezért gyanakodtak mindig az idegenekre, ezért nem éltek másnak, mint a szerzésvágynak, az önmagukat nem kímélő és pusztító, a mások által kigúnyolt takarékosságnak és szorgalomnak. Említettük, hogy a déli területekre költöző német telepesek nagy része nincstelen, szegény, néha csak kalandvágyó ember volt. Az ilyesfajta összetétel területenként és korszakonként változott. Az igaz, hogy az első hullámban érkezők között sok volt a szegény, kalandvágyó vagy dologkerülő. Maga Károly császár írta 1724-ben a Rajna-vidéki fejedelmeknek, hogy a Bánságba költözöttek között sok a „korhely" és haszontalan ember, aki más lakosok terhére koldulásból és csavargásból él. A helytartótanács egyik 1725. évi leiratában pedig azt olvashatjuk, hogy „... egyesek azok közül, akiket az elmúlt esztendőkben a földesurak más külső tartományokból Magyarországra behívtak, vagy saját hajlandóságukból indultak útnak, ismét eltávoztak tartózkodási helyükről vagy elküldték őket". Így végül — mivel hazájukba visszatérni már nem tudtak — kóborlásra kényszerültek a királyság területén. Karl Riesbeck, Mainz város titkára 1783-ban adta ki „Egy Németországon átutazó francia levelei" című könyvét. Ebben a következőképpen írt a Magyarországra települőkről: „Bajorország, a sváb és a frank fold, meg a Rajna mente legcédább népsége megy csak ebbe az országba. Megérkezésükkor megisszák azt a csekély pénzt, amit eladott házuk, földjük és cókmókjuk után kaptak, s mivel a kormány nem viseli eléggé a gondjukat, meghalnak bánatukban, vagy olyan betegségben, mely inkább cédaságuknak, semmint az éghajlatnak a következménye. Egy részük megindul és végigkoldulja útját vissza Németországba, s ürügyül az időjárást emlegeti, melyet a valóságnál tízszer ártalmasabbnak ír le. Így minden kivándorlót, akinek még módjában van, hogy máshová is menjen, visszariaszt Magyarországtól. Akinek tehát van elegendő pénze az amerikai útra, inkább oda vándorol... Csak a legszegényebbek, akiknek alig van néhány dukátjuk a dunai úthoz, néznek Magyarország, utolsó mentsváruk felé."

 

A 18. század második felében Magyarországra települő németeknek az udvar már előírta, mennyi pénzt hozzanak magukkal. Aki ezt az Összeget nem tudta felmutatni a települőket toborzó biztosoknak, azt nem hajózták be a dunai szállítóhajóra. Előfordult azonban, hogy az előírt 200 forint még az útra sem volt elegendő, mert a bácskai és bánáti kamarai telepítésektől és néhány földesúri birtoktól eltekintve maguknak kellett felszerelniök a gazdaságukat. A földesurak telepítői nem mindenütt adták ki számukra a telepítési szerződésben kikötött ellátmányt.

 

Károlyi Sándor is előírta, hogy a Szatmár megyei birtokára letelepedni óhajtó német telepesek mekkora összeget hozzanak magukkal. A hosszú út alatt azonban pénzük elfogyott. A beígért szekerek heteket késtek. Várakozásra ítélve sokan éhen haltak vagy kóborlásból, rablásból tartották fenn magukat. A kamara birtokában lévő Rakamazra a 18. század első felében telepített németeknek legalább 300 forintot kellett magukkal hozniok. A Bánság betelepítését az 1737 és 1739 között dúló török háború, s a kitört pestisjárvány megszakította. A terület betelepítésének második korszaka Mária Terézia és fia, II. József nevéhez fűződik. A kormány 1767-ben elhatározta, hogy a Bánság kamarai birtokain a német telepesek számára 2000 új házat épít. Mária Terézia 1772. január 11-én kiadott telepítési főrendelete szerint el kellett kerülni a nemzetiségi keveredést. A rendelet azt is előírta, hogyan kell egy sváb falunak kinéznie. A falu főterén kell felépíteni a templomot a paplakkal, az iskolával és a fogadóval. Minden utcában nyilvános kutat kell fúrni. A falu főutcájának 18 — 20 öl szélesnek kell lennie. A telepesházakat, amelyek a konyhából és két lakószobából álltak, számokkal kell ellátni. Minden faluba olvasáshoz, íráshoz és zenéhez értő iskolamestert kell küldeni, és megfelelő számú kézművest. Az utóbbiaknak nem kell telek, csak egy kis kukoricaföld és legelő, egy vagy két tehén etetéséhez. A királynő 1774-ben elrendelte, hogy az idegen kézművesek, akik jobban értik mesterségüket, mint a hazaiak, mindazon városokban, ahol a mesterséget űzők száma nem elegendő, a városi polgárjogot és a mesteri rangot ingyen kapják meg, és három éven keresztül mentesek legyenek minden tehertől.

 

A kincstárnak a telepítés 1763 és 1772 között évente 200 000 forintba került. A bevándorlás csúcspontja 1768 és 1771 között volt, amikor is közel 17 000 német telepes érkezett Lotaringiából, Trierből, Elzászból, a Fekete-erdőből, Luxemburgból, Mainzból, Baden-Badenből, Svábföldről, Tirolból és Svájcból. Az államköltségen szervezett telepítést Mária Terézia 1773-ban állította le, de fia, II. József 1782. szeptember 21-én kelt pátenslevele tovább folytatta. Uralkodása alatt megközelítően 7600 német család vándorolt Magyarországra, közülük közel 6000-ren a Temesi Bánságba. II. József alatt az új telepescsalád a házon kívül egy pár ökröt, két lovat és egy tehenet kapott a gazdálkodáshoz szükséges kocsival, ekével és boronával együtt. II. József telepítési biztosai Koblenzben, Frankfurtban és a Neckar mellett Rothenburg-ban toborozták a német parasztokat. Útlevelet csak abban az esetben kaptak, ha felmutatták a földesúri elbocsátólevelüket, azt a hiteles bizonyítványt, amelyet a falvak hatóságai állítottak ki addigi munkájukról. A szükséges útipénz mellett a földműveseknek 200 forintot is be kellett mutatniok. A kézműveseknél, mivel rájuk nagy szükség volt, nem nagyon nézték, megfelelnek-e a követelményeknek.

 

1775-ben még csak mintegy 40 000 német volt a Bánságban. Számuk 1851-re 335 000-re emelkedett. A II. József-féle, 1784— 1788 között lezajlott telepítés közel négymillió forintjába került az udvarnak. Ez a hatalmas összeg is mutatja, milyen fontosnak tekintették a németek telepítését. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg az 1780-as években Tessedik Sámuel, akinek nagyapja a cseh-morva földről vándorolt az országba, hogy ha azt a 200 forintot, amelybe az udvarnak egy-egy új telepes került Mária Terézia korában, „valamely hazánkbeli famíliának megszállítására fordítani akarná az új faluban, én úgy vélem, hogy a haszon sokkal bizonyosabb volna. Ennyire ez nékem kitsinált és meg-másolhatatlan igazságnak tetszik, hogy ez az országnak gazdálkodására többet használna, ha illy hazabéli jobbágyoknak, kik már lakosok, de elegendő élelmények és földjeik nincsenek, ez adatnék, mint új idegen és külső országiakat nagy költséggel megszállítani." Tessedik Sámuel elsősorban a magyarországi zsellérrétegre gondolt. A 15. századi Magyarországon 100 telkes jobbágyra 25 — 30 zsellér esett. Arányuk a 18. század második felére 60 — 70 főre nőtt, a 19. század első felére pedig e társadalmi réteg már fölébe nő a jobbágyságnak. A zsellérek rétegét a 18. század nagy mozgása nem mozdította ki szendergéséből, társadalmi helyéből. Igaz, telekre ültetésük jelentős anyagi áldozatokat követelt volna az udvartól, amely inkább idegenekre költött, mert nem akarta növelni a magyar jobbágyság számát.

 

Köznyelvünk mind a mai napig sváboknak nevezi a hazai németeket. Ez az elnevezés a 18. században ruházódott át minden hazai németre. A középkorban megtelepedett nyugat-magyarországi németek és városaink német polgársága élénken tiltakozott ez ellen. A sváb elnevezés korábban mindenekelőtt a pásztorokra vonatkozott, ám most azonossá vált a német paraszttal. Ennek oka abban keresendő, hogy a 18. században bevándorolt parasztok jelentős része sváb tartományokból, Hessen-ből, Württenbergből, Felső-Svábországból, a Fekete-erdő és a Bodení-tó környékéről származott. Magyarországon fő központjaik Baranya, Tolna és Somogy megyékben jöttek létre, ezért is hívták ezt a területet „Schwábische Türkei"-nek. Sváb tömbök alakultak még Szatmár megyében, a Bácskában és a Bánátban.

 

A 18. század folyamán hazánkba költözött német telepesek alkalmatlanok voltak arra a feladatra, amire Kollonich érsek és az udvar szánta őket — hogy elnémetesítsék a magyarságot. Nem lehettek igazán alkalmasak számuk miatt sem, egyrészt mert sok helyütt szigetekként ékelődtek az ország más lakosságú vidékeibe, másrészt önmagukba fordulva elszigetelődtek. Számolni kellett a magyarság velük szemben tanúsított vallási és politikai szembenállásával és — nem utolsósorban — az egyre nagyobb tömegű, az egyre aktívabb szláv és román etnikummal.

(Tartalomjegyzékhez  --  Gyermekkorom)     Svábok > Bajorok < Betelepítés     

---------------------------------

Lásd még: Rokonok.