Rieth József:

SZÍVÜGYEM - Bevezető gondolatok

 Bevezető, -- betegen, -- kórházkóstoló, -- vizsgálatok, -- döntés, -- kimenőn, -- érfestés.

Korábbi imaéletemről

>>>   

Szívügyeim jó háromnegyed évszázaddal ezelőtt, az első dobbanásokkor kezdődhettek. Bizonyára már ekkor eldőltek bizonyos genetikus korlátok, amelyek meghatározták szívem későbbi sorsát, bár ekkor, külsőleg még minden a megszokott, normális tempóban alakult. Gyermekkorom és ifjúkorom "szívproblémái", "szívfájdalmai" -- szerintem így kell ezeket is nevezni! -- sem voltak különösebben érdekesebbek, csak az én számomra jelentettek komoly problémát, a világ lekicsinylően legyintett ezekre, vagy tudomást sem szerzett róluk. Mégis maradandó szorongásokat, mellkasi fájdalmakat váltottak ki, és ezek a kis -- felnőttfejjel már csak legyintésre sem méltó apró "szenvedések" -- bizonyára apró lépésekkel előkészítették, alakítgatták betegségem későbbi kialakulását, vagy lefedték a valós szív-panaszaim tüneteit, ezzel elvontak az esetleg szükséges orvosi vizsgálat, beavatkozás, vagy kezelés elől..

Négyévesen -- kb. 1935

Volt ugyanis többször is, hogy nem kaptam meg a kért ajándékot karácsonyra, születésnapra, vagy a bizonyítványért, pedig áldott szüleim a lelküket is kitették, hogy számunkra, szeretett gyermekeik számára minden szükségeset biztosítsanak. Osztálytársaim miatt is sok szenvedés ért. A legtöbbnek közülük szép, új, divatos ruhái voltak, én meg csaknem egész évben ugyanabban az egyszerű, talán kissé szegényes gúnyában jártam az iskolába (emiatt néhányszor ki is csúfoltak egyesek). A szegényesség persze nem volt igazán szegényesnek nevezhető -- ruhám, cipőm mindig tiszta és ápolt volt -- de az én állandó strapa viseletem az ő divatos, frissen vásárolt és mosott-vasalt, cicomázott, kikent-kifent öltözéküknek bizonyos mértékű kontrasztját mutatta. Egyik-másik gonosz társam rendszeresen csúfolt emiatt. Szüleim és pedagógusaim általában meg tudták oldani a pillanatnyi problémát, de valahol mélyen a lelkemben (a szívem táján) fájt a gúnyolódás, a megkülönböztetettség.

Így utólag visszaemlékezve volt számomra egy folyamatos, komoly testi-lelki szívteher is, ami már hatéves korom előtt jelentkezett, és több mint húsz éven át heves "szívproblémákkal" kínozott, és gyötrő utófájdalmai még ötvenéves koromig is rendszeres kísérői voltak mindennapi testi-lelki életemnek. Nagyon korán jelentkeztek ugyanis nálam a szexuális érdeklődés tünetei. Erkölcsi neveltetésem és a családi-társadalmi körülményeim viszont úgy alakították életemet, hogy vallásilag tiszta, társadalmilag fedhetetlen életet éltünk, kétes barátságokkal nem foglalkoztunk. Problémáimat senkivel sem (sem szüleimmel, sem egy esetleges lelki vezetővel, de nem lévén még csak egy igazi baráttal sem) tudtam megosztani, égető fájdalmaimat -- és ezek már valóban igazi szívfájdalmak voltak -- magamnak kellett megoldanom, elnyomnom. Kíváncsiságomat titkolva, a kísértések gyötrésével terhelten igyekeztem figyelmemet más témákra, többnyire valamilyen tudományos problémára fordítani. Társas kapcsolataimban gyors és suta menekülésekkel tértem ki problémáim kibeszélése, vagy esetleges megoldása elől, ezzel nem egy nagyon őszinte és segítőkész társat lökve el magamtól. Gondjaimat, kínzó tudnivágyásomat -- több-kevesebb sikerrel -- műszaki, technikai tanulmányaimmal nyomtam el. Persze ez hormonális gondjaimon nem segített, állandó szívszorongásom, testi-lelki feszültségem folyamatosan jelenlévő problémám volt, házasságomig és az idősödő korom miatt bekövetkező változásom miatt kb. hatvanéves koromig elkísért. Nem tudom, hogy az ilyen visszafojtott ösztönélet milyen testi defektust okoz, de nagyon eltudom képzelni, hogy egy állandósult belső stressz a szervezetre is kihat, és legalább is segíti egy maradandó elváltozás kialakulását. No ez csak hipotézis, nem is akarom itt most bővebben kidolgozni, ez egy belső napló témája lehet majd. Mindenesetre szükségesnek éreztem (mint előzményt) megemlíteni...

Tizenegy évesen -- kb. 1942

Barátokat is nehezen találtam. Az ismerős iparos, kereskedő gyerekek mind rangosabb, jobb módú családokból származtak, velük, és az ő helyzetükkel szüleim nem vehették fel a versenyt. Üzlethelyiségben laktunk, mindég adóssággal küszködtünk. Így aztán osztálytársaimmal való kapcsolatom -- a mai fogalmak szerint -- laza volt, az iskolára és az utcára korlátozódott.  Kisgyermekkori leánypajtásaimmal kialakult barátságaim, "szerelmeim", a megismert és igencsak szemrevaló lányokkal, osztálytársakkal való ismeretségek és barátságok is sok szívfájdalmat okoztak. Számomra óriási akadályt jelentett például egy katonatiszt, vagy egy földbirtokos gyermekével tartós barátságot kötni. A mi egyszerű köreinkben nem igen volt parti, születésnapi, névnapi zsúr, uzsonna meghívás. Erre szegényes lakásunk teljesen alkalmatlan volt, szegénységünk pedig sokszor a család mindennapi ellátását is alaposan megnehezítette.

Aztán volt egy számomra meghatározóan jelentős eset, amit soha nem fogok elfelejteni. Talán még csak kilenc-tíz éves lehettem, amikor --olvasmányaim nyomán -- karácsonyra mókust kértem ajándékba. "Minek neked mókus?" -- kérdezte édesanyám. A válaszom gyors és határozott volt: "Nobel-díjat akarok nyerni!" -- válaszoltam határozottan. Fogalmam se volt arról, hogy mi is az a Nobel-díj, de tudtam, hogy egy fontos elismerés. A tudás határmezsgyéjén botladozva, olvasmányaim hőseinek történetén ábrándozva, érezve bontakozó parányi tehetségemet, természetes volt hogy nagy, ismert és elismert valakivé szerettem volna majd válni. Ennek az álomvilágnak természetes velejárója lett volna valami világraszóló elismerés, valami csodálatos, szenzációs hírnév, valami csodálatos felfedezés, na és persze egy Nobel-díj is. Komolyan hittem a mókus ügy jövőt alakító fontosságában.

Szüleim nem értették meg ambíciómat, talán ki is nevettek, de a szívem a fájdalomtól majd meghasadt, amikor a karácsonyfa alatt szegényes ajándékok sorakoztak, ám a sokszor megálmodott kis ketrec a kis kedvenccel hiányzott. Mókust később sem kaptam, Nobel-díjat még kevésbé (na persze azóta sem...). Gyerek fejjel képtelen voltam felmérni, hogy egy mókus beszerzése, tartása szegényes életünkben megoldhatatlan. A Nobel-díjról, sikerről, hírnévről pedig gyermeki fejjel még sokáig halvány elképzelésem se volt, de hittem az elhivatottság bizonyosságában.

Ez az emlék csak a gyermeki szívfájdalom egy mélyen ülő, keserű esetét körvonalazza. Sok hasonló gyermeki katasztrófát éltem meg szegénységünk, egyszerűségünk, vagy esetleg származásunk miatt. Ezek azonban orvosi szempontból nem kórtünetek, még csak kórelőzmények sem voltak talán, csupán csak fájtak, és maradandó szomorúságot okoztak nekem. Ám hogy a szívtájon fájtak, mégpedig nagyon intenzíven, és tartósan, az bizonyos. Lelkemben, tanulmányaimban, emberi kapcsolataimban tartós szorongást, bizonytalanságot okozott.

A komoly szívproblémámmal -- ami már valóban orvosi kérdéssé is vált, bár számomra nem mint panasz, vagy tünet jelentkezett, hanem csak az orvosi kartonok világában mutatkozott -- először akkor találkoztam, amikor a katonaságtól visszatérve próbatermi dolgozó lettem, és a munkám során nagyfeszültséggel találkoztam. Rendszeresen  szűrővizsgálatra kellett mennem.

Érettségi előtt -- kb. 1947

Mindjárt az első vizsgálatnál magas vérnyomást mért nálam az üzemi orvos. Tüzetesen kikérdezett, majd alaposan kivizsgált. Már nem emlékszem pontosan az ötvenegynéhány évvel ezelőtti eseményekre, csak olyasmik rémlenek, hogy csukott szemmel az orromra kellett mutatnom, csukott szemmel lábújhegyre kellett állnom, meg más hasonló furcsa tesztet végeztek. Boldog örömmel vettem tudomásul, hogy bár van valami baj, de a próbatermi alkalmazásomnak nincs akadálya. Valamit írtak a kartonomra, de csak annyit mondtak, hogy valami "enyhe miocardio laesio" (vagy valami ilyesmi) nevű bajom van. Punktum. Mehetek dolgozni. A következő szűrésnél óvatosan megkérdeztem, hogy nem kellene-e valami kezelés, gyógyszer erre a titokzatos, számomra érzékelhetetlen "nyavalyára". Az orvos ridegen utasított el: "Ez nem táppénz indok!". Mehettem a csudába. Igaz, hogy szó se volt táppénzkérelemről, csak egyszerűen nyugtalanított, hogy van valamim, ami semmi problémát sem okoz nekem, de ami miatt az orvosok görbén néznek rám, mert ha méricskélni kezdenek, akkor valami gyanúsat észlelnek. Olyan gyanusat, ami számomra semmi problémát sem okoz. De hát ha baj lenne -- gondoltam -- akkor biztosan máskép nyilatkoznának... Lassanként én is félvállról vettem az ügyet.

Az igazság az, hogy volt problémám. Időnként elszédültem. Volt, hogy a cipőm befűzése után felegyenesedtem és fordult velem a világ. Volt, hogy az utcán mentem és ott kapott el szédülés. Megtörtént, hogy azért nem estem el, mert egy kerítésbe sikerült hirtelen megkapaszkodnom. Mindenki azt mondta erre, hogy az ifjú korommal jár ez; el fog múlni, ki fogom nőni. Állították, hogy fiataloknál ez gyakran előfordul. Szerencsére nálam nem fordult elő gyakran, de azért előfordult, és valamennyire nyugtalanított. Ezek után, hogy a gyanút belém ültették, már óvatosabb lettem, felmértem, hogy ez balesetveszélyt is jelent. A járdán ettől kezdve a fal, illetőleg a kerítés mellett mentem, a villamoson pedig az akkor még nyitott peronról, vagy a lépcsőről mindég igyekeztem a kocsi belsejébe furakodni. Féltem a hirtelen, váratlan megszédüléstől, aminek a következményeként az úttestre eshetnék, esetleg pont egy jármű alá.

Fiatal emberként -- 1956

A következő egészségügyi problémám -- megint csak kizárólag az orvosi kartonok és orvos lelkiismeretek számára -- sok évvel később, véradásnál jelentkezett, már vagy a negyvenedik véradás után. Kezdetben, amikor még ifjú házasként első gyermekünket vártuk, hamar kiderült, hogy Rh-összeférhetetlenségünk miatt a magzat is, meg a csecsemő is veszélyeztetett helyzetben van\lehet. Szülés után (ha megéli,) a csecsemő besárgulhat, és a segítség csak a sürgős vércserével oldható meg, más beavatkozási lehetőség akkoriban nem volt. Ilyenkor nem latolgatnak sokat az orvosok, ha van vér a készletükben, adják. Annyit adnak, amennyi kell. Nem kérdezik, tudnak-e fizetni a vérért. Csupán egy a fontos, hogy legyen a készletben ilyen-olyan vér. Ugyanez a helyzet a szüléssel is, műtétekkel is, balesetekkel is. Ha pedig így áll a dolog, akkor segíteni kell, legyen az orvosok vérkészlete minél nagyobb mértékű; logikus következmény volt számomra, hogy már a következő alkalommal jelentkeztem ingyenes véradásra. Csak az első alkalommal remegtem aggódva ettől a teljesen ismeretlen és talán félelmetesnek is tűnő beavatkozástól. Ám amikor megtapasztaltam a fájdalommentességét és veszélytelenségét, rendszeres véradóvá váltam, évente lehetőleg kétszer jelentkeztem (általában az üzemben szervezett) véradásra.

 

Nyugdíjas koromban családommal -- 1981

Az évek során, véradásnál korábban is csóválták a fejüket az orvosok, hogy magas a vérnyomásom. Volt 160-as is, de most, körülbelül 1985 körül megmakacsolta magát a doktor. Csaknem kétszáz volt ugyanis a vérnyomásom, ezért azonnali hatállyal kiszuperáltak, és a kezelő orvosomhoz utasítottak. Szomorúan vonultam haza a véradásról, de az orvoshoz nem mentem el. A következő alkalommal ismét jelentkeztem a térítésmentes véradásra. Kétszázat mutatott ismét a műszer. Az orvos csodálkozva nézett rám. "Mit mondott az orvosa?" - kérdezte. "Semmit, - válaszoltam - nem is voltam orvosnál." "És maga még él?" tette fel a naiv, költői kérdést. Ismét kirúgtak a véradásból, de most már igazán meghökkentem. Lehet, hogy mégis van ebben valami. Lehetséges, hogy nem csak a főnököm, Merkl Pista alig tolerálható viselkedése emeli fel a vérnyomásomat? Lehet hogy tényleg van valami betegségem, amit nem érzek, de titkon pusztít... Ennek most már tényleg utána kell néznem...

Most már elmentem az üzemorvoshoz, alaposan kivizsgáltak, de nem szívproblémát állapítottak meg. Azzal nyugtattak meg, hogy a magas vérnyomást sokféle szervi baj okozhatja. Kaptam ilyen-olyan gyógyszereket, ezekkel sikeresen beállították a vérnyomásomat elfogadható szintre. Amikor az új gazdasági mechanizmus bevezetésével megszüntették az üzemorvosi ellátást a VILATI-nál, átmentem a kartonjaimmal a körzetorvoshoz. Ott is kivizsgáltak, mert sem a gyógyszerekkel, sem a diagnózissal nem voltak elégedettek. Más gyógyszerekkel ismét beállították a vérnyomásomat, szívről szó most se esett. Bátortalanul megkérdeztem, mi lehet a magas vérnyomás kiváltó oka? Hümmögtek, de nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Lehet valamilyen szervi hiba -- mondták --, lehet gyulladás, ám az ő vizsgálataik semmi egyértelmű hibát nem mutattak. Szedtem a gyógyszereimet, rendszeresen kontroláltak, a vérnyomásértékem elfogadható maradt.

Aztán -- már jócskán nyugdíjasként -- praktikus okokból ismét orvost váltottam. A plébánia Nyugdíjas Klubjának volt ugyanis egy főorvos asszonya, aki hetente egy napon a toronyban rendelt, tanácsokat adott, vizsgált, gyógyszert írt az időseinknek. Őhozzá tanácsoltak a plébánia idős hívei. Mivel a főorvos-asszony nemcsak nagyon lelkiismeretes volt, de mint hitoktatót roppant fontos embernek is ítélt, ugyanakkor nem ismert előzőleg, teljes kivizsgálást határozott el. Kicsit megijedtem a teljes kivizsgálás gondolatától, féltem a sok várakozástól, az esetleges kórházi befekvéstől, hiszen ekkor már mindennap tanítottam. A vizsgálatok során minden előzetes félelmem elmúlt, amikor mint "kebelbeli" (ez volt a receptek sarkára felírva) mindenhol soronkívüliséget élveztem. A Péterfi utcai rendelőintézetben a főorvosasszony asszisztensnője hosszú sorokat megkerülve vitt be a vizsgálatokra, és mint a "Zsuzsa rokona" mutatott be. Gyorsan lebonyolódott mindenféle vizsgálat. Volt ott cukor-vizsgálat, tüdő, szem, stb., de szívvel kapcsolatos vizsgálat itt se volt egy kardiográfiai vizsgálat kivételével.. Ismét új gyógyszereket kaptam. Ismét beállítottak. Aranyéletem kezdődött a főorvos asszonynál. Nem kellett soha várakoznom nála, minden alkalommal azonnal megkaptam a receptjeimet, előre engedtek a jó nyugdíjasok. ("A tanár urat engedjük előre" -- volt a varázsige.) Egyszer került elő nagy ijedelmemre a szívem problémája. Egy rutin vérnyomásmérésnél azt hallotta a főorvosasszony, hogy a szívritmusom nem egyenletes. Időnként egy egy ütés a normál zakatolásból kimaradt. Nosza kaptam egy új gyógyszert az eddigiek mellé, de szívvizsgálat most sem történt, a szívem kalapálása normalizálódott.

Aztán a gazdasági és politikai helyzet megint változott. Megszüntették az ilyen orvosi gyakorlatot, létrejöttek a háziorvosi szerződések, mindenki TAJ-kártyát kapott. Én is visszakerültem egy új körzeti orvoshoz: új ember volt a körzetünkben és az életemben. Arató doktornőhöz kerültem. Ő is teljes kivizsgálást végeztetett, új gyógyszerekre állított be. Sikerült is éveken keresztül eszményi szinten tartani a vérnyomásomat. A szívemmel ő se foglalkozott. A legjobb betege voltam, panaszom nem szokott lenni. Az előírt gyógyszereket becsületesen beszedtem, vizsgálatra rendszeresen megjelentem, egyenletesen panaszmentes voltam. Egy bánatom volt csupán: mivel mindég sok betege volt Arató doktornőnek, sokat kellett ülnöm a váróban. Ez havi egy alkalom volt, amikor is a szükséges gyógyszeradagot felírták részemre. Ám ezek a sokszor másfél-kétórás várakozások számomra végtelen hosszúak voltak. Az amúgy is rövid napjaimból igencsak fájó szívvel áldoztam fel ezeket a havi órákat. De az egészségem érdekében türelmes önfeláldozással vártam ki minden alkalommal, lenyelve a betegek zsörtölődését, köhögését, rigolyáit. Nem volt számomra szimpatikus az orvosi váróterem...

>>>   

BEVEZETŐ                          Bevezető -- betegen -- kórházkóstoló -- vizsgálatok -- döntés -- kimenőn -- érfestés

MŰTÉTEK - Epeműtét      Sebészet -- epeműtét -- lábadozás -- felépülés

                      -  Szívműtét      Előkészület -- felkészítés -- szívműtét -- intenzíven

                     -   Utókezelés    Szíves elbocsátás -- vizenyős javulás -- vizesen

REHABILITÁCIÓ              Ferenc kórházban -- hazabocsátás -- kontroll

IMAÉLETEM                      Előzmények -- Rádöbbenés  -- Választás -- Belenyugvás -- Átrendeződés -- Remény -- Újrakezdés -- Víz, víz -- Visszatérés -- Kétévesen 

IDŐPONTOK                        A betegségem időpontjai

DIÉTÁK                                 CUKROSDIÉTA (Cukorbetegség -- Kezelés) -- EPE-DIÉTA -- SYNCUMAR (tabletta -- diéta -- profilaxis)

VEGYES                                Edzésprogram -- Epeismeretek -- Életmód (Vörösbor)  -- Szívműködés és műtét -- Terhelési értékek -- Meditáció -- Fájdalom

                                               Személyekről -- Szent Ferenc Kórház (Tahy-interju) -- Szívsebészeti Klinika -- Új Szent János Kórház