|
SZÍVÜGYEM --- Érfestés és fulladás (8-10. nap) -- 2005. nov. 2-3. Bevezető, -- betegen, -- kórházkóstoló, -- vizsgálatok, -- döntés, -- kimenőn, -- érfestés. November 2-án már reggel felkészültem az Érsebészetre való átvitelre. A mentő körülbelül 10 óra tájban jött, megkaptam az elbocsátó zárójelentést, átvittek a Városmajor utcába. A zárójelentés összefoglalta az eddig végzett vizsgálatok eredményeit, ezek közül íme, az alábbiakban idemásoltam a különböző szakterületek általam lényegesnek talált megállapításait:
Anya már ott várt a Városmajor utcai klinikán. Sokan sorakoztak a vizsgáló helységeknél, a hosszú folyosó teljesen tele volt, a nagy forgalom miatt egy jó ideig együtt kellett várnunk még. Én kényelmesebben viseltem a várakozást, mint mások, mert kényelmesen hevertem a guri ágyon, míg a legtöbben álldogálni kényszerültek, jó esetben ücsörögtek, ha találtak szabad széket. Aztán sorra kerültem végre. Betoltak a vizsgálóba, áttettek a műtő asztalra. Jött egy buzgó ápoló, és borotvával megtisztított a combom környékén a szőrtől. Az orvos, Dr. Becker -- ezt a zárójelentésből tudom -- elmagyarázta, hogy kapok érzéstelenítő injekciót, ennek ellenére egy szúrást fogok érezni, az érfestés alatt pedig meleget, de fájdalom nélkül. Le kellett tennem a szemüvegemet és a műfogsoromat is ki kellett vennem. Alaposan bekentek valami pirosas színű fertőtlenítővel. Belém nyomták a fájdalomcsillapítót, szinte semmit sem éreztem a szúrásból. A katéter számára belém döfött vastag injekciós tűt sem éreztem. Az orvos teljes súlyával a sebre nehezedett, amíg a katétert bevezették az érbe (bizonyára az eremet szorította el, hogy ne vérezzek a katéter bevezetése alatt). Sem a feltolása, sem a benti mozgatása nem fájt, még a festék anyag befecskendezését sem éreztem. A fejem felett egy képernyőn követte az orvos a katéter és a festék mozgását. Érdekes volt a lüktető szív-ereket látni. Mivel a szemüvegemet előzőleg le kellett tennem, így -- sajnos -- csak életlenül láttam az erekben szétfutó festéket, a táncoló ereket, a katéter vékony vonalát. Az elmosódott körvonalak dacára világosan sejtettem a látvány jelentőségét, érthető volt számomra minden; valószínűleg azért, mert korábban már láttam a TV-ben hasonló képeket. A vizsgáló orvos a megállapításait ékes orvosi nyelven diktálta valakinek. Körülöttünk ugyanis többen is álltak. Közvetlenek voltak velem, beszélgettünk időnként. Kérdésemre elmagyarázták, hogy a katéter az elejének a görbültségével és megfelelő csavargatások segítségével talál be a megfelelő érbe. A vizsgálat befejezéséül szorítókötésbe bugyolálták a csípőmet. Amikor készen voltak, a vizsgáló orvos hozzám fordult, és (a közönséges magyar halandók nyelvén) közölte, hogy az ereim rendben vannak, sem érpótló műtétre, sem tágításra nincs szükségem. Óriási kő esett le a szívemről, könnyek szöktek a szemembe, elcsukló hangon köszöntem meg a jó hírt. A fejemnél álló nővér azonnal egy csomó gézlapot adott a kezembe, hogy azzal törölhessem meg a szememet. Számomra -- nem tudom miért -- nagyon fontosnak tűnt, hogy a lábam szétbontása nélkül műtsenek, ha már egyszer műteni kell. (Utólag láttam betegtársaimnál, hogy a lábból vett érrel milyen sok probléma lehet\szokott lenni. Volt akinél szinte az egész lábat végig boncolták a használható ér keresésére, volt, akinek az erét a szervezete nem fogadta kedvezően a műtét után, volt akinek a lábsebe -- valószínűleg a Syncumaros kezelés miatt -- roppant lassan gyógyult, vagy maradandóan problémás maradt. Ezekről azonban akkor és ott még nem tudtam, csak ösztönszerűen menekültem volna, csökkentendő a kockázati tényezőket.) Ezekben a pillanatokban csak a végtelenül nagynak tűnő boldog öröm kényszerített sírásra. A hordágyra visszatéve kitoltak a vizsgálóból, és amíg a mentők vissza nem érkeztek, a folyosó végén levő őrzőbe toltak. Anya szótlanul elmélyedve, boldogan ült mellettem, nem volt gond velem, semmim se fájt. Egy idős hölgy a másik tolóágyon sokkal több törődést igényelt, rosszul lett, tele volt panasszal, komoly ápolásra szorult. Nekem panaszom nem volt, csak rutinszerűen nézett rám rövid időnként az ügyeletes ápolónő, igaz hogy Anya jelenléte folyamatos felügyeletet jelentett. Nem sokára (bár ez lehetett akár egy óra is) jöttek a mentők, és visszavittek a János kórházba, a helyemre. A guri-ágyról átemeltek a saját ágyamra. Most következett egy nehéz időszak: huszonnégy órán keresztül nem fordulhattam az oldalamra, háton kellett maradnom, lehetőleg minél kevesebb mozgással. Kacsát kaptam. Féltem, hogy álmomban elfordulok majd, hiszen hosszú ideje oldalt fekve alszom el, és rendszeresen hason fekve alszom. Györfi doktornő megnyugtatott, hogy hamar meg lehet szokni a háton alvást. Amikor ő volt műtéten, ő is megszokta muszájból a háton alvást. Este Anya is Fiú is meglátogattak. Nem éreztem jól magam, a szorítókötés zsibbasztott, közben erősen fulladtam, de az általános közérzetem is rossz volt, talán mindez az érfestés utóhatása volt. Mindenesetre igyekeztem tartani magam, a látogatókkal elbeszélgettem, beszámoltam a katéterezés eseményéről. Próbáltam jókedvű és érdekes lenni. Beszélgetés közben Manja is felhívott, érdeklődött felőlem és az eredményekről. Megpróbáltam értelmes és megnyugtató választ adni, de beszélgetés közben éreztem, hogy egyre rosszabbul vagyok, a világ látványa lassan kezdett aranysárgává, majd pirossá változni. Hideg veríték ült ki rám. Hangom elfúlt, egyre kevésbé kaptam levegőt. Nem tudom hogyan, de a telefont gyorsan befejeztem, ám ekkor már egyre kékebb színűvé vált a világ. Anya kétségbeesetten törölgette a homlokomról és a hátamról a vizet. A Fiú is a homlokomról a hideg izzadságot törölgette, és a karomat simogatta, meg friss levegőt fújt rám. Levegőt nem kaptam, hallani már szinte semmit se hallottam, egyre inkább úgy éreztem, hogy itt a vég. Akkor már csak az életösztön dolgozott bennem, amikor végül segítséget próbáltam kérni. Hangom nem igen volt, talán inkább csak a számról lehetett leolvasni a kérésemet, hogy hívják a nővért. A Fiú elszaladt orvosért. Anya kétségbeesett arccal ült mellettem, fogta a kezem, tehetetlenül simogatta. Halvány szürke színű, levelezőlap méretű, TV-képernyőhöz hasonlító kép maradt meg bennem róluk, amint kétségbeesetten bizonyára leszámoltak mindennel, ... talán nem is szóltak, csak néztek, ... aztán kikapcsolódott minden ... teljesen elveszítettem az eszméletem. Mondják, gyorsan kiürítették a szobát, injekciókat kaptam, EKG felvételt csináltak, a nővér és az ügyeletes orvos tüsténkedett körülöttem. Óriási felfordulást csináltam. Ezt csak elbeszélésből tudom, arra tértem magamhoz, hogy a nővér ott ült az ágyam mellett egy zsámolyon, és a karomba lassan nyomott valamilyen injekciót. A korábban kitessékelt látogatók újra bejöhettek a kórterembe, szánakozó tekintetek köszöntöttek. Tudtam már lélegezni, de nagyon kába voltam, emlékem szerint csak összefüggéstelenül beszélgettem pár szót a visszatérő látogatóimmal. Csak lassan, nagyon lassan javult az állapotom, rossz éjszakám volt. Tudatában voltam, hogy a szívműtét nélkül utcán, villamoson, iskolában bármikor hasonló fulladás következhet, de akkor a gyors segítség nélkül. Ha ez a rosszullét magától elmúlna, mint ahogy korábban már több rosszullétet sikerült túlélnem, üsse kő. Most azonban komolyabb volt ez az esemény, ez valódi eszméletvesztés és szervezetem részéről haláltusa volt ez a javából. De ha az utcán vagy villamoson a járókelők, vagy utasok még jelen is lennének, akkor is nagyon méltatlan, roppant kellemetlen, óriási kiszolgáltatottsággal járó és mások számára nagy gondot jelentő eseményt idéznék elő. Beláttam, mennyire fontos és sürgős a műtét. Másnap, november 3-án, már úgy éreztem, kezdem jobban érezni magam. Türelmetlen voltam, a mozdulatlan fekvés nagyon nehezemre esett. A kezelő orvosnőm nagyot nevetett, amikor elmeséltem neki, hogy az elfordulás ellen szemüvegben aludtam, mert már a megpróbált elfordulás kezdetekor a szemüveg kerete nyomni kezdett, erre még félálomban is gyorsan visszafordultam a hátamra. A 10 órai viziten közölték, hogy a Városmajor utcában lesz majd a szívműtétem, Dr. Kassai Imre fog műteni. Előtte, szombaton, november 5-én a János Kórház Sebészetén lesz az epeműtétem, Prof. Kiss Sándor fogja végezni. Az epeműtét altató orvosa Dr. Nyulasi Tibor, az Intenzív Osztály vezetője lesz. Ebéd után Nyulasi doktor meglátogatott az asszisztensnőjével. Elbeszélgettek velem és megvizsgáltak. Elmondták, hogy milyen és mekkora veszélyt jelent a szívem bizonytalansága. Emiatt az altatás nagyon kockázatos. A veszélyesség ellenére a legjobb megoldás az altatás, mert egy lelassított, csaknem megállított szívet kell újraindítani. Elmondták, hogy nagyon fognak vigyázni és figyelni a műtét folyamán, szeretnének mindenféle komplikációt elkerülni. A sürgősség miatt előre láthatóan pénteken, november 4-én már átkerülök a Sebészetre, majd az epeműtét után visszakerülök beállításra a Kardiológiára. BEVEZETŐ Bevezető -- betegen -- kórházkóstoló -- vizsgálatok -- döntés -- kimenőn -- érfestés MŰTÉTEK - Epeműtét Sebészet -- epeműtét -- lábadozás -- felépülés - Szívműtét Előkészület -- felkészítés -- szívműtét -- intenzíven - Utókezelés Szíves elbocsátás -- vizenyős javulás -- vizesen REHABILITÁCIÓ Ferenc kórházban -- hazabocsátás -- kontroll IMAÉLETEM Előzmények -- Rádöbbenés -- Választás -- Belenyugvás -- Átrendeződés -- Remény -- Újrakezdés -- Víz, víz -- Visszatérés -- Kétévesen IDŐPONTOK A betegségem időpontjai DIÉTÁK CUKROSDIÉTA (Cukorbetegség -- Kezelés) -- EPE-DIÉTA -- SYNCUMAR (tabletta -- diéta -- profilaxis) VEGYES Edzésprogram -- Epeismeretek -- Életmód (Vörösbor) -- Szívműködés és műtét -- Terhelési értékek -- Meditáció -- Fájdalom Személyekről -- Szent Ferenc Kórház (Tahy-interju) -- Szívsebészeti Klinika -- Új Szent János Kórház
|