Rieth József:

SZÍVÜGYEM -- Imaéletem  --  Előzetesen.

 

Előzmények -- Rádöbbenés  -- Választás -- Belenyugvás -- Átrendeződés -- Remény -- Újrakezdés -- Víz, víz -- Visszatérés -- Kétévesen 

>>>

Háromnegyed évszázadot hidal át a betegnaplóm "Bevezető" része. Írásomnak az ott rögzített szakasza jórészt a környezetem és a hozzá való kapcsolatom alakulásával foglalkozik. De személyiségem és életem kibontakozásával párhuzamosan folyamatosan alakult imaéletem is és Istenhez való viszonyom is. A betegségemmel együtt ez a vallási villágom is jelentősen átalakult. Szükséges tehát, hogy betegnaplóm mellé párhuzamba állítsam lelki naplómat is. Az alábbiakban ezt az imaéletemmel kapcsolatos fejlődést próbálom rögzíteni. (Betegnaplóm párhuzamos részei: Bevezető  --  betegen)

Szerencsés ember vagyok, mert imaéletem kora gyermekkorom óta egyenes ívben fejlődött. Szüleim már kiskoromban elkezdték a velem, majd később testvéreimmel együtt végzett reggeli- és esti-, valamint az étkezési imákat, a rendszeres vasárnapi misére (vagy húgomnál az istentiszteletre) járást. Nem voltak kifejezetten mélyen vallásosak, de otthonról hozott életstílusuk természetessé tette számukra, az alapfokú vallási ismeretek és gyakorlatok spontán átadását. Ezek a családi paraliturgiák és alkalmi beszélgetések természetes hátteret adtak a vallási életem elemeihez, a lelki élet primitív formáinak kibontakozásához, az ösztönös hitélet meggyökerezéséhez. Persze az én vallási életemben is jött nehéz időszak. A kamaszkor, a pubertás igen nagy veszélyeket jelentett a lelki életemre, amit sajnos szüleim nem tudtak (de talán nem is akartak) egészségesen elkormányozni. Engem is elkapott a 'mindent jobban tudás' szelleme, én is afféle "mesének" tartottam a túlvilágról, lélekről, Istenről szóló tanításokat. Valahogyan egy kalap alá vettem a gólyáról, vagy a karácsonyi Jézuskáról/angyalkáról, a Mikulásról/Krampuszról szóló, kisgyermekeknek megalkotott köznapi műfelvilágosításokkal. A tapasztalatok, a társakkal, barátokkal való bizalmas beszélgetések ellentmondásos következtetésekre vezettek. Ehhez jött, hogy a fiatalkori lázadás időszaka engem is megkörnyékezett. Nagyon korán, már hatéves korom előtt jelentkezett szexuális érdeklődésem, és ennek megoldatlan volta késő fiatalkoromig kemény, állandóan jelentkező testi-lelki megpróbáltatásokat okozott. Komoly tudományos érdeklődésem szintén korán kialakult, ez is nagyban segítette, hogy tanulmányaimba transzformáljam kísértéseimet. Szerencsémre nevelőim (Piroska és  Juhász tanító nénik, Jancsó Pál tanító úr, valamint 3-4. osztályos polgári-iskolai fizika-kémia tanárom) rávezettek, hogy az üres tagadás szelleme nem járható út. Ha valamit cáfolni, tagadni, vagy megmagyarázni akarok, szükséges, hogy megfelelő ismeretekkel rendelkezzem azon a területen. Így van ez a hittudomány területén is. Mivel életelvem volt a "Több Telik Tőlem" -- Tóth Tihamér könyvéből tanult csodálatos mottó -- ezért tanulmányaimban, de a hit- és erkölcs-ismereteim terén is megvalósítottam, hogy csak a legmagasabb fokú ismeret birtokában dönthetek lelki sorsom felett.

 

Terhesnek éreztem alapismereteim szűkös voltát (pl. láttam az irodalomban a használatát, de nem tudtam -- mert akkor még nem tanultam -- a matematika képleteknek, az a2-nek, az a+b-nek, meg a többi általános képletnek, algebrai kifejezésnek és használhatóságuknak a kiismerését, használatát). Kevésnek éreztem elsőáldozásos alapismeretemet is. Mindezek következtében a tanulmányaimban, de a hittanórákon is (nekünk ugyanis még érettségi tárgy volt a hit és erkölcstan) alaposan odafigyeltem, és bizonytalanságaim ellenére folyamatosan megmaradtam a rendszeres misére járás szintjén. Gyakran áldoztam. Sajnos senki se irányított egy megfelelő, egyéniségemre szabott lelki vezetőhöz, így felmerülő problémáimat magamnak kellett rendre megoldania

 

Aztán tizenhat éves korom táján teljes bizonyossággal rádöbbentem arra, hogy a hittudomány nem is olyan mese jellegű, hogy a hit gyakorlata valami mélyen komoly dolog. Ebben a felismerésben nagy szerepe volt elsőáldozási időszakom hitoktatónőjének: Margit néninek, majd későbbi hitoktatóimnak: Rimóczi (Reimann) Özséb és Vajda János atyáknak. Közvetve, a tudományokkal való ismerkedés során óriási szerepet játszottak világképem kialakításában tanáraim is: Csekő Árpád, Öveges József, Szakács Ödön, Uherkovich Gábor. A döntő lépést az Eszperantó megismerése és a katolikus eszperantó mozgalomhoz történt csatlakozásom hozta. Mi lettünk volna az első eszperantót tanító elemi iskolai tanítók.

 

A Zöldi-bácsi (családunk kedves ismerőse, egy nyugalmazott postafőtisztviselő, aki a Espero Katolika mellé épült Katolikus Eszperantó Mozgalom egyik aktív vezetője volt,) buzgó agitációja nyomán bekapcsolódtam az eszperantó mozgalomba. Kezdetben a Népszövetség keretében tevékenykedő Keresztény Eszperantista Egyesület munkájába kapcsolódtam be. A heti összejöveteleken túl, mi, katolikus eszperantisták havonta találkoztunk abban az időben a Szentkirályi utcában eszperantó-nyelvű szentmisére. Egyszer hívott a szentmisét tartó Mezey atya, hogy mint legfiatalabb jelenlévő, ministráljak neki. Természetes szabadkozással húzódtam vissza: "nem tudok ministrálni." Csodálkozott, hogy kistanító létemre még ismeretlen számomra a ministrálás mikéntje. "Mi sem egyszerűbb, meg kell tanulni!" -- mondta. Szavai nyomán jelentkeztem Vajda tisztelendő úrnál, és az iskolai miséken elkezdtem ministrálni, de ez azt is jelentette, hogy bekapcsolódtam a Felsőkrisztina-városi plébánia ministráns munkájába, elsősorban Apró Pali barátom ösztönzésére. Palival már korábban is sokat beszélgettünk természetről, elektromosságról, vegyészetről, fizikáról, matematikáról, meg mindenféle más tudományos dologról. Pali barátom nagyon sokat segített a ministrálás kezdő lépéseinek megismerésében. Ezek a beszélgetések, sokszor kemény viták, melyek kezdetben csak a tudomány és technika területén forogtak, ettől az időszaktól kezdődően a ministráns problémákkal, hittani és erkölcstani kérdésekkel is gazdagodtak, egyre gyakoribbak és hosszabbak lettek. Palival társulva a kora reggeli szentmiséken együtt szolgáltunk a Felsőkrisztinában.

 

Lassanként ráébredtem a vallás csodálatos világára, végtelen kincseit kezdtem egyre jobban felfedezni. Igen sok vallásos könyvet olvastam: Tóth Tihamér püspök műveit, de más és komolyabb vallásos művet is, még néhány Bangha Béla könyvet is, amelyek akkor már államilag tiltva voltak kereszténydemokrata tanításuk miatt. Észrevétlen fokozatossággal egyre erősebb elhívatottság ébredt bennem, ami apránként a papi hívatás felé is kezdett kibontakozni. Pali elvitt lelkiatyjához, Liska Zoltánhoz, akihez ettől kezdve rendszeresen feljártam a Lant utcai lakásába, amely az Úri-utcai Prímási palota háborútól kevésbé sérült sarkában húzódott meg. Liska atya akkoriban a háborúban már megsemmisült királyi várkápolna káplánja volt, és hivatásgondozással foglalkozott. Mélyreható beszélgetések, komoly lelki olvasmányok, élményt adó ministráns találkozók következtek ebből az ismeretségből és lelki gyermekségből. Egy Kamaraerdőn tartott ministráns lelkigyakorlat során kaptam első, és egy életre kiható szemlélődő Isten-élményemet. Az érettségi után -- mivel a liceumi érettségim csak különbözeti vizsgákkal tette volna lehetővé az egyetemi tanulmányokat, márpedig én tanár szerettem volna lenni -- elhatároztam, hogy paptanár leszek, ezért jelentkeztem az Esztergomi Szemináriumba. Senki se világosított fel, hogy a szemináriumi tanulmányok latin nyelven folynak és ez a felsőfokú képzésben milyen komoly nehézségeket jelent. A nehézségekből én csak a legyőzendő komoly kihívást láttam. Meg aztán arról sem világosítottak fel, hogy a paptanársághoz előbb célszerű lenne tanárnak lenni.

 

Egy hipp-hopp nekirugaszkodással magánúton belevágtam a latin-tanulmányokba. Szép is volt a nyelvtanulás kezdeti foka, a lelkesedés is fűtött, gyorsan haladtam előre, hiszen a latin nyelvű szentmiséken való szolgálat igen sok nyelvi ismeretet tett automatikussá. Ezenkívül eszperantó szókincsem is végtelenül sokat segített a kezdeti tanulásban. Sikeresen szerepeltem az esztergomi szemináriumban a felvételi konkurzuson. Felvettek, csupán latinból köteleztek még külön tanulmányokra, különbözeti nyelvvizsgára, főleg a nehezebb nyelvtani részek pótlására.

 

A szemináriumi életem lelkiségének hatása alatt, valamint Erdős Mátyás spirituális, Bartl Lőrinc (biblikum és héber tanárom) professzor és mások személyes példája nyomán fellelkesülve titkos magánfogadalmat tettem: a "szeretet lovagja" lettem. Mindent ennek kezdtem alárendelni.  (Ez a nem hivatalos, titkos magánfogadalom  mind a mai napig vezérelvem, szigorúan megtartom és ápolom!) Nagyon jól éreztem magam a szemináriumban, de a filozófia, dogmatika tanulása nem ment. Lefordítani a jegyzetek lényegét még csak-csak sikerült, de az előadások követése, a tudományok lényeges részeinek a megértése nem ment, különösen megoldhatatlannak látszott a latin nyelven történő vizsgázás. Rettenetesen kínos erőlködések következtek, de képtelen voltam lépést tartani a gyarapodó ismeretanyaggal. Már pedig én nem egy vizsgákon ép hogy csak átbukdácsoló "tessék-lássék" teológus akartam lenni, hanem a szellemi képességemnek maximálisan megfelelő kiváló szakember, végül is igazi, "Öveges-stílusú" fizikatanár. Komoly szakember teológiában is, fizikában is, kémiában is. Minden szükséges ismeretben! Három féléven keresztül erőlködtem, végül mégis összeroppantam. Beláttam, hogy a tehetségemet ott kell kamatoztatni, ahol a legeredményesebben tudom -- hosszú, keserves töprengés, igen sok lelki beszélgetés után nagyon nehéz döntéssel megszakítottam szemináriumi tanulmányaimat.

 

A civil életbe visszatérve ott álltam lelki vezető nélkül. Liska atya abban az időben már Esztergomban volt, ő volt akkoriban a kisszeminárium spirituálisa, Vajda atya -- a volt hittanárom -- nem volt számomra eléggé megfelelő -- lelki vezető tipusú -- egyéniség. Zsuzsó segített át a lelki igény okozta gondon, ő vitt el a lelkiatyjához, Faddy Othmárhoz, aki aztán Duns Scotus ferences teológus tanítása nyomán sokat beszélt nekem Teilhard de Chardin életművéről. Chardin tanítása teljesen lenyűgözött. Othmár atya letartóztatása után önállóan is Teilhard tanulmányozásába kezdtem, egyre komolyabban bedolgoztam magam világképébe. Istent ettől kezdve jelenlevőnek, közvetlen közeli társamnak, éltető elememnek éreztem, egyre intenzívebben elmélkedtem. Ekkoriban lett jelmondatommá a "Benne élünk, mozgunk és vagyunk" Szent Páli idézet. Világossá, teljesen magától értetődővé vált a munkatársi viszonyomból fakadó felelősségem, a soha meg nem állapodó tenni-akarás, a mindég kiválóbbra való törekvés, az Istennel való intenzív (szeretet-) kapcsolattartás. Ebben segített a korábban már említett Tóth Tihaméri jelmondatom is: "Több Telik Tőlem".

 

Volt később egy időszak, amikor már a Városmajor utcában laktunk és Othmár atya már letartóztatásban volt. A Városmajori templomban találtam egy nagyon az egyéniségemhez szabott lelki vezetőt: Gallai József káplánt. Ifjúsági katekézist tartott akkoriban, nagyon vonzóan és tehetségesen. Sokan jártunk hozzá, hatalmas vitákon értelmeztük a világ dolgait, értékeltük a lelki konfliktusokat, alakítottuk egyéni és közösségi életünket. Ebben az időszakban -- ez már az 1956 utáni Kádári korszak időszaka volt, az engedékenyebb kommunista elnyomás időszaka, az úgy nevezett Bársonyos Forradalom vajúdása -- Gallai József vezetésével bontakozott ki bennem a nagykorú, társadalmilag és vallásilag elkötelezett fiatalember társadalomszemlélete, világképe.

 

Hosszú idő telt el addig, míg egyszer  -- már az 1980-as években -- találkoztam a Szentlélek Szemináriummal, ezzel a csodálatos mozgalommal, mely Isten magasztalását, dicséretét, a hálaadást, a szeretetkapcsolatot csodálatos mély lelki élményekkel gyakorolja. Ebben a körben megtanultam szabad imával imádkozni, Isten jelenlétében élni, Isten "gondolatait", útjait kutatni, Isten szeretetében beolvadni. Itt tanultam meg valójában igazán imádkozni. Korábban mindég csodáltam a protestánsokat, gyönyörű szóbeli imáikért, de magam képtelen voltam hasonló őszinte szavakat megfogalmazni. Az imacsoportomban megtanultam és begyakoroltam a szárnyaló gondolataimat gyarló, botladozó szavakkal is kifejezni.

 

Az elmúlt évek során, apránként kialakult bennem egy csodálatos világ. Minden üresnek tűnő percemben tudtam Istennel társalogni, és ez valóban társalgás volt. Napközben mindég találtam néhány pillanatot, amikor megtudtam vizsgálni lelkiismeretemet, és így lerendezhettem Istennel örömömet-bánatomat és szilárdnak tűnő elhatározásomat. Nem voltak unatkozó perceim, vagy óráim, hiszen bármikor rácsodálkozhattam Isten bámulatos világára, végtelen fölségére, irgalmára, jóságára.

Ilyen előzmények után jött a megbetegedésem időszaka.

>>>

Előzmények -- Rádöbbenés  -- Választás -- Belenyugvás -- Átrendeződés -- Remény -- Újrakezdés -- Víz, víz -- Visszatérés -- Kétévesen 

Betegnapló párhuzamos rész: Bevezető  --  betegen