Rieth József:

SZÍVÜGYEM --- Imaéletem --  Lelki átrendeződés

 

Előzmények -- Rádöbbenés  -- Választás -- Belenyugvás -- Átrendeződés -- Remény -- Újrakezdés -- Víz, víz -- Visszatérés -- Kétévesen 

<<<   >>>

Bele csöppentem az események közepébe. Az eddigi elmélet gyakorlattá vált, amit eddig csupán terveztem, azt most a gyakorlatban kellett kipróbálnom. Élesben minden másként működik, mint elméletben. Sikerült! Azt azonban kimondhatom, imaéletem ezzel a műtét időszakkal gyökeresen megváltozott. Ezt az átalakulást vázolom ebben a fejezetben. (Betegnaplóm párhuzamos részei: Sebészet -- Epeműtét -- Lábadozás --  Felépülés.)

Az Istennek feltett újabb kérdésre a választ a sikeres epeműtétben világosan megkaptam ugyan, de azért a Sebészet nehezen elviselhető környezet volt számomra, és igen sok lelki élményt, imaéleti átalakulást hozott. Az ott levő szegény kis öregeket nagyon tudtam sajnálni. A kórterembeli közeli és távoli környezetemben mindenki szenvedett, jajgatott, panaszkodott. Szerencsére kissé távolabb voltak azok, akik iszonyatos roncsok voltak, a gyógyulásuk után is várhatóan komoly gondozásra és ellátásra szorulnak majd (ha egyáltalán megélik a viszonylag relatív gyógyulást). A kellemetlen környezet mellett az én állapotom is okozott egy sor gondot, ezért jelentős energiát kellett fordítanom az általános közérzetem karbantartására. A műtét következményei testi és lelki megpróbáltatások sorát jelentették számomra.

 

Szánalommal néztem ezeket a szenvedő sorstársakat. Csak befelé tudtak nézni, egymás közti beszédtémáik is csak a problémákról szóltak, a fájdalom teljesen betöltötte az életüket. Voltak köztük csendesen beszélgetők, és volt egy-két olvasgató, vagy rádiót, zenét hallgató, de a siránkozók, szenvedők hangja (és ők voltak többen) egész nap hallatszott, hol hangosan, hol mint állandósult háttérzaj. Éjszakára pedig még hangosabb lett ez az általános teremzaj, kórussá változott, hiszen akkor még ha el is aludt a beteg, de az önkontrollja már többnyire meggyengült és általában még lázálmokkal is kellett vívniuk. Éreztem ezt magamon is, hiszen én is megroppantam bizonyos mértékben, nekem is voltak lázálmaim. Amikor végre sikerült álomba merülni, rendetlenségek, zavaros álmok egész sora kínzott. Mire ezekben az álmokban a megálmodott, képzelt színes lapokat sorba tudtam rakni, az álombeli környezetem színes biliárdgolyókkal lett teli, szinte úsztam a töménytelen golyó áradatában, de már ott sorakoztak mögöttük kockák, hasábok, mind a reménytelen sikert követelő rendezésre várt... Kilátástalan rakodási próbálkozás töltötte ki sorra az éjszakáimat, míg csak a jótékony ébredés -- legtöbbször valakinek a hangos panasza nyomán -- vissza nem hozott az ima megnyugtató hangulatába. És ez éjszakáról éjszakára így ment...

 

Sokat imádkoztam tehetetlen társaimért. Ezek a szerencsétlenek nem tudtak imádkozni. Az ő "istenük" csak kínozta őket; nem csak szenvedést bocsátott rájuk, de magukra is hagyta őket fájdalmaikkal. Talán még kajánul élvezte is, hogy ezek a szerencsétlenek szenvednek. Nem csoda, hogy szavaik és bizonyára gondolataik is, még inkább káromlással voltak teli. Egy ilyen isten ellen én is fellázadtam volna, de szerencsére Ő -- az Igazi, a Szent, a Szerető, az Irgalmas, a Mindenható, a Gondviselő -- nem ilyen. Ő velem volt, Ő erősített, Ő biztatott, még a legnehezebb pillanatokban is. Én közvetlenül tudtam beszélgetni Vele, és mindég közvetlen megerősítést, vigaszt, bátorítást, enyhülést kaptam. Csoda, ha engem a folyamatos hálaadás és dicséret hangulata töltött el? Igen, határozottan állítom, meg nem érdemelt csodák sorát éltem át ezekben a napokban. Sokat, nagyon sokat imádkoztam értük, ezekért a kiszolgáltatott emberekért: nem tudnak imádkozni, csak a fájdalmuknak és a megélt szenvedésekkel élnek, vigasztalan kilátástalanságban vergődnek. Hálát kellett adnom és éreznem, hogy Isten tapinthatóan segít minden Benne hívőnek. Megint csak érdemtelenségemet éltem meg emiatt a végtelen, Irgalmas Szeretet miatt. Isten lekenyerezett.

 

Több okból is tehetetlenül néztem ezt a sok szenvedést, hiszen teljesen más vagyok, mint ők. Egyrészt azért nem tudok segíteni rajtuk, mert műtét utáni állapotom szigorúan ágyhoz köt. Pár perces gyötrelmesen nehéz kirándulás (WC, mosdó, torna) után csaknem egy órát aludtam, úgy kifáradtam. Másrészt azonban alkalmatlan is vagyok mások vigasztalására. Más vágányokon járnak a gondolataim, mint az átlagembereké. A hosszú, évtizedek óta tartó lelki gyakorlás után egészen más a gondolat- és érzelemvilágom, mint másoké. Sok évtized alatt kialakult bennem egy óvatos "remetelelkűség". Jól meg vagyunk mi Istennel ebben a nyilvános remetei magányunkban, még akkor is, ha nagy tömeg vesz esetleg körül, mi tökéletesen megértjük egymást. Más az értékrendünk ebben az Isteni Társaságban, más az érdeklődésünk, más a meglátásunk. Sok évtizedes tapasztalat vezetett arra a meggyőződésre, hogy másoknak is jobb, ha ez a rejtett belső világom titokban marad. Zsuzsó is -- általában ezt tapasztaltam -- igen hamar elszokta veszíteni a türelmét, ha lelki életem részleteit taglalom előtte. Kemény, határozott és megéléssel alátámasztott  véleményemet a legtöbbször agresszívnak, bántónak érzi, veszekedősen védekező stílust vesz föl, és én akkor ijedten szoktam visszamenekülni rejtett Magunkba. De -- más oldalról vizsgálva -- legalább ilyen kellemetlen érzés számomra, amikor egyszerűen nem partner ezekre az igencsak benső lelki mondanivalókra. Mintha ezek semmit sem jelentenének számára, mintha ezek el se hangzottak volna a számról, mintha ezek pusztán gondolathulladékok lennének. Ezért aztán a számomra igen nagy kincset jelentő gondolataimmal általában Vele, a remetei Istenemmel maradok, az Ő számára csiszolgatom, Vele osztom meg, persze most már a benső beszélgetés nyelvén, nem emberi szavakkal. Így válik apránként közölhetetlenné benső lelki világom. Tapasztalatom szerint az emberek többsége is valami más nyelvezetet vár, mint amivel rendelkezem. Lelki dolgokról nem tudok másokkal bensőségesen beszélni, együgyű és gyakorlatlan a nyelvem. Képtelen vagyok vigasztalni, beszéltetni, tanácsot adni, lelki-vezetést nyújtani...

 

Persze ez az előző fejtegetés-sor némiképp igazságtalan Zsuzsóval szemben, mert mintha benne lenne valamilyen hiba, és mintha ő fordulna el lelki problémáimtól. Ez egyáltalán nem igaz. Az én kommunikációm rossz, én nem tudom gondolataimat jól megfogalmazni. Ez Barátságunk legelejétől kezdve köztünk feszül, és az évek során csak újabb nehézségek súlyosbították. Kamaszos szerelmi problémáim megoldhatatlan gondokat okoztak Számára, és minél inkább próbáltam érzéseimet kifejteni annál nagyobb feszültség épült közénk. Már ekkor kialakult, hogy "az én problémám az enyém, nekem kell azzal megküzdenem", és nem az Ő ártatlanságát kell zavarnom. Aztán a fiatal házas-életünk gyermek kívánó szenvedései évek során neveltek rá, hogy bizonyos Őt felkavaró témákról hogyan beszélhetek, miket oszthatok meg. Így kialakultak apránként bizonyos "tabutémák", melyeket el kellett kerülnünk, mert különben általában kellemetlen és tartós fájdalmat okozott volna a Lelkének, de egyben az én lelki világomnak is. Majd jöttek az Ő műtétei, tele életveszélyekkel, kemény fájdalmakkal, hosszú utó következményekkel. Nagyon aggódtam Zsuzsóért, vele szenvedtem, de szenvedéseit megbeszélni, az én lelki állapotomat Vele megosztani nem sikerült maradéktalanul. Mindég maradt néhány elvarratlan fonál az eseményekben, amelyet mindketten következetesen igyekeztünk elkerülni. A halálközelségnek, vagy a halálnak, mint boldog átmenetnek a gondolata nem volt beszédtéma (legfeljebb időnként, és csupán jelzésszerűen, csak úgy általánosságban került szóba), mert általában határozott feszültséget éreztem Benne.

 

Fájdalmaimmal is szükségszerűen sokat kellett foglalkoznom. A felajánlás volt a fő imatémám. Elfogadtam a fájdalmakat, nem kértem az eltűnésüket, még csak az enyhülésüket sem. Tanultam együtt élni velük, nem tudva mi az ami megmarad majd belőlük hosszú időre, mi az ami csupán a gyógyulás szükségszerű velejárója. Felajánlottam őket, a szerető és értünk\értem szenvedő Krisztus kínjaira emlékezve. Örömmel köszöntem meg a megtapasztaltan enyhülő fájdalmakat, hála és dicséret tónusában imádkozva. Nem panaszkodtam, egyetlen jajszót sem mondtam, még a viziteken sem mindég árultam el az orvosoknak azokat. Mint a műtétek, kezelések természetes velejáróit igyekeztem természetesnek és a valóságosnál enyhébbeknek átélni és kifelé feltüntetni őket. A betegtársaim, orvosaim és ápolóim csodálkozva, de elfogadták ezt a hozzáállást. Bizonyára emiatt is, de még gondosabb vizsgálatoknak, még alaposabb ápolásnak voltam kitéve. Nem szenvedtem kívülről láthatóan, de a magánosított fájdalmam másokat is példám követésére sarkalt. A legtöbb betegszobában, a környezetemben enyhült, csöndes, általában vidám, kicsit csibészes volt a hangulat, a napi eseményeket is igyekeztek a többiek is könnyeden felfogni, türelmesebben elviselni. Ők is igyekeztek kissé tréfásan, sokszor akasztófahumorral kísérni a szükséges rosszat, visszaemlékezve, vagy tervezgetve a múlt vidámabb, vagy a jövő reményekkel teli képeit.

 

Az epeműtétem kíméletlenül felbolygatta emésztésemet. Részben a sebemből állandóan folyó váladék, részben a lehetetlen helyen lévő seb nehéz kötözési lehetősége miatt az ágyam, pizsamám állandóan lucskos volt a váladéktól, gusztustalan, talán még büdös is volt. De a végbelemből is valami híg, mindent megfestő sárga váladék szivárgott. Szerencsére a sebem és a végbelem váladékát is ki lehetett mosni. Szegény Zsuzsó naponta váltotta pizsamámat, az ágyra törölközőt tettünk keresztbe, hogy a lepedőt kíméljük. Lelkileg is megviselt a gondozatlanság látszatát keltő állandó szennyezettség, a sűrű kötéscsere kérése. Lassúnak tűnt a javulás, tehetetlennek éreztem magam, roppant kiszolgáltatottnak. Sokat imádkoztam, kérve a magam, az ápolóim és Zsuzsó számára a türelem kegyelmét.

 

Az epeműtét következménye volt egy egyhónapos kötelező epediéta is. Senki meg nem merte jósolni az utána következő idők diétás előírásait. Türelmemet kikezdte a sorozatos, különböző diéta előírás vésze. Diéta kellene ugyanis a magas vérnyomásom miatt, a cukorszintem miatt, a túlsúlyom miatt, most meg még az epém miatt is. Már mondogatták a Syncumár kezelés miatti diéta előírásokat is. Imádkoztam a megvilágosítás és türelem kegyelméért, mert kilátástalannak tűnt a különböző előírások, és az iskolai konyháról étkezés közti ellentmondás feloldási lehetősége. Csak úgy oldhatók meg a különböző étrendi előírások, ha nekem külön főznek. Ráadásul a fogyasztható nyersanyagok teljesen mások, mint a kedvelt élelmiszereim. Drágábbak is, íztelenek is. Azok az epediétás ételek, amit a kórházban adtak, teljesen élvezhetetlenek, szinte kivétel nélkül ehetetlenek  voltak számomra. A legjobban a zsiradék és a fűszerek kötelező elhagyásának kockázata okozott nagy félelmet bennem. Erőért imádkoztam, hogy egy esetleges gyökeresen megváltozott étrendi előírást el tudjak fogadni, és örömöt tudjak az új ízek világában találni.

 

Kemény lelki tréningbe kezdtem. Egyre kevésbé kötődtem az ágyhoz, a folyamatos fekvéshez. Az orvosi tanácsok is a sétát, a széken üldögélést javasolták. Rendszeresen kezdtem olvasni. Orvosaim és ápolóim megdöbbenésére egy elemi részecskék fizikájával foglalkozó könyvet hozattam be pihentető olvasmánynak. Lelki javulásom gyorsan haladt. A könyv nem bizonyult egészen megfelelőnek. Unalmas stílusban beszélt, nem is adott megfelelő ismeretanyagot. Több mint egy évtizede vásároltam, így még nem ismerhette azokat az újabb kutatási eredményeket, amelyek az utóbbi években születtek. Pedig a Világ keletkezéséről, az Isten szerepéről, az Anyag rejtett benső világáról, a Benne lappangó Lélekről szerettem volna szemlélődni. Erre a célra ez a könyv alkalmatlan volt. Ekkor belekezdtem a felgyülemlett folyóiratanyagom  feldolgozásába. Egy év "Élet és Tudomány" példányainak gyűjteményén rágtam át magam. Kiválogattam a világképem kifejtéséhez szükséges cikkeket. Ez már a túlélési szándék egyértelmű jele volt. Reménykedtem, hogy hamarosan sikerül újra nekilátnom Világképem leírásának folytatásához. Világos volt számomra a túlélésnek ez az útja és feladata. Tanulás, írás, gyűjtés. A jövőbeni tanítás eshetőségéről nem volt biztos képem. Nagy elszántsággal és beletörődéssel készültem a tanítás esetleges befejezésére, a kényszerű kímélő életre, a netán gyökeresen megváltozó életkörülményekre. Mondták, hogy a diéta is enyhülhet, meg hogy a szívműtét után is teljes értékű életet fogok élni, de ezeket a kilátásokat inkább vigasztalásnak vettem, afféle kegyes hazugságnak. Titokban reménykedtem életkörülményeim kedvező alakulásában, de belenyugvással vállaltam az esetleges legnehezebb következményeket (esetleges szobához, ágyhoz kötöttséget, stb.). Kész voltam mindezt vállalni. Legyen meg az Ő akarata; megváltozott körülmények között is a maximumot fogom kihozni magamból, teljesíteni fogom küldetésemet, régi jelmondatom szerint "Több is Telik Tőlem"...

 

Nehéz időszak volt ez. A sebészet rossz közhangulata, a műtét utóhatásai, a diéta kegyetlen élménye nagyon megviselték tartásomat, testileg-lelkileg kifárasztottak. Ezekben a napokban éjszakára altatókat kínáltak a nővérek. Első alkalommal hősiesen visszautasítottam a kínált gyógyszert. A második éjjelre sem fogadtam el, de éjféltájban mégis, magam mentem kérni egy jó altatót, ami néhány órás zsibbadt alvást biztosított, így másnap napközben nem éreztem magam olyan nagyon kimerültnek. A műtét után hivatalból kínáltak\adtak fájdalomcsillapítókat, azt ha külön nem is kértem, a nővérek kínálták. A fájdalmakat -- meglepetéssel tapasztaltam -- könnyen viseltem el, nem szenvedtem a környezetemben megtapasztalt kemény szenvedések egyikével sem. Állapotom rohamosan javult, ez bizakodással töltött el.

<<<   >>>

Előzmények -- Rádöbbenés  -- Választás -- Belenyugvás -- Átrendeződés -- Remény -- Újrakezdés -- Víz, víz -- Visszatérés -- Kétévesen 

Betegnaplóm párhuzamos részei: Sebészet -- Epeműtét -- Lábadozás --  Felépülés.