|
Rieth József: Anyagvilág - Háttérismeret Istenről - a Magyar Katolikus Lexikon Tartalomjegyzékhez < Világképem < (Isten, Kezdetben...) Isten: az összes vallásban a Legfőbb Lény, metafizikailag minden lét végső alapja és oka, az Ószövetségben Jahve, az Újszövetségben a három isteni személy, az Atya a Fiú és Szentlélek egy lényege. Minden létezés, mozgás és élet forrása, maga a transzcendencia. Az Isten szó etimológiailag az európai nyelvcsoportok (indoeurópaiak) közös gyökerének egyik bizonyítéka a deivosz ('ég') szógyök az Istent jelentő szavakban: a latin deus, divus (ólatin deivosból), az iráni dio (az óiráni diából), az óindiai deva-h, a kelta duro, a litván dievas, a lett dievs stb. világosan utal az 'ég istenére'. E gyököt összetételekben is megtaláljuk 'égi atya' jelentéssel: pl. az óindiai dyaus pitah, a görög Zeusz pater, a latin Jupiter, az umbriai Jupater, az illír Deipatyrosz, a fríg-trák Zeusz-Pappon, a szkíta Zeusz-Papaiosz. Ezzel szemben a görög Theosz (Isten) a 'lélek, holtak lelke' jelentésű gyökből ered, tehát a halottkultusz felé mutat. A magyar Isten szó Czuczor szerint az „ős” jelentésű régies is gyökből és a tön, dön, ten képzőből jött létre: régiesen Ősdön, Isden, Isten: jelentése Őstevékeny, Ősvaló, Őslény. I. A szellemtudományok istenfogalma. Isten a szellemtudományokban (vallástörténetben - vallásfilozófiában, - filozófiában) - a Szentírásban (Ószövetségben, Újszövetségben) - egyházi megnyilatkozásokban 1. A vallástörténet tudománya az istenfogalmat meghatározások nélkül használja, mert nem tér ki az istenség jellemzőire, hanem megelégszik a legfőbb lény fogalmával, illetve annak bemutatásával, hogy az egyes népek elgondolásában hogyan létezik az istenség: mint az élet és halál ura, a világ alkotója és kormányzója, vagy csak mint olyan felsőbbrendű lény, aki túl van a világunkon, aki szellem és halhatatlan, de sokat nem törődik az emberrel (deus otiosus, 'tétlenkedő Isten'). A legfőbb lény önmagát magyarázza, fölötte nincs úr. Az istenek hozzá hasonlóak, de alacsonyabb rendűek, emberszabásúak. A vallástörténetben ott beszélhetünk igazi istenfogalomról, ahol megvan a meggyőződés egy szellemi, világfölötti, személyes létezőről, aki többé-kevésbé korlátlanul parancsol a természet és az élet valamilyen körének vagy több körének is. 2. A vallásfilozófia istenről úgy beszél, mint a világ első okáról, a mindenség alapjáról és végső céljáról: isten a lét teljessége, minden lét forrása, a természet, a történelem, a kinyilatkoztatás és az egyéni élet alfája és ómegája, minden szellemi élet tartalma és minden törekvés végső célja. Isten a maradéktalanul megvalósult lét (actus purus), a jóság és az igazság, a magátólvaló szellem, tehát személy. Ezt a fogalmat az emberi értelem a létanalógiára épített ismeret alapján alakítja ki (analogia entis). Egyes vonásai már megtalálhatók a görög bölcselőknél, Xenophanésznél, Parmenidésznél, Hérakleitosznál. Platón a jó legmagasabb ideáját tartotta olyan örök létezőnek, amely elég önmagának. Nem teremtője, hanem csak alakítója a világnak (Démiurgosz). Arisztotelész az első mozgató okról beszél, amely maga felé vonzza a mindenséget, és ezzel tartja mozgásban. De a személyesség nála sem világos. Platón és Arisztotelész meglátásait a ker. gondolkodók továbbfejlesztették. Már Areopagita Dénes megállapította, hogy semmilyen név vagy fogalom nem fejezheti ki Isten sajátságait, mert ő mindenek fölött van. Canterbury Szent Anzelm Isten metafizikai lényegét a magátólvalóságban látja: Ő mindig az, akinél nagyobbat nem tudunk elgondolni. Aquinói Szent Tamás az ágostoni platonizmust összekapcsolja az arisztotelizmussal, Isten lényegét abban jelöli meg, hogy ő a létező lét, maga a lét, ezért végtelen és transzcendens. Duns Scotus a végtelenséget tartja a legistenibb sajátságnak. A skolasztika virágkora óta a filozófusok foglalkoznak Isten megismerésének a kérdésével is. Szent Tamás nyomán a legerősebb bizonyítást az okság elvének alkalmazásában látták, bár Ockham és a nominalisták ennek erejét is kétségbe vonták. Descartes úgy beszélt Istenről, mint a legtökéletesebb létezőről, aki egyúttal magátólvaló, és ő a teljes igazság. Leibniz Istent olyan ősi szellemi egységnek (monasz) nevezte, akitől minden más ered és akiben az ész igazságai is megalapozódtak. A fölvilágosodás Istenképe a deizmus, vagyis olyan Isten, aki a teremtés után visszavonult a világtól. Kant számára Isten a föltétlen létező, az abszolútum, akinek mint a megismerés és cselekvés rendező elvének létét a gyakorlati ész követeli. Az elméleti kritikai megismerés azonban sem nem állíthatja, sem nem tagadhatja a létét, mert értelmünk következtetése nem léphet át a transzcendens világba. A német idealizmus számára (Fichte, Schelling, Hegel) Isten az abszolút szellem, akiben a véges és a végtelen elválaszthatatlan egységben van, s a véges világ ebből magyarázható. 3. A 20. századi filozófiában Jaspers szerint a létnek van transzcendens vonása, de a transzcendencia a teljes tárgyi meghatározásával nem utal szükségszerűen Isten létére. Heidegger a létezőt a lét oldaláról értelmezi, de a létet nem lehet Isteni létként megjelölni. Azonban a létre és a szentre való reflexió alapján meg lehet kérdezni, hogy mit fejezünk ki, amikor Istenről beszélünk. A filozófiai Istentan (teodicea) tehát nem más, mint ontológia, és csak annak következményeit gondolhatja végig. Az emberi értelem analóg megismerés által föl tudja fogni magát a létet mint végső okot és célt. Ezt a végső okot azért nevezik Istennek, mert itt a filozófiai megismerés éppúgy a végső szükségszerűségnél köt ki, mint a vallási tapasztalás. Ez a létteljesség túlnő minden emberi fogalmon, azért Isten konkrét lényegét mint fölfoghatatlant gondoljuk el. Ezért beszélünk az Isteni lét abszolút transzcendenciájáról. Isten metafizikai lényegéről csak a létanalógia alapján mondhatunk valamit. Ha Isten a létező világ végső oka, akkor benne minden tökéletességnek meg kell lenni, amit a világban tapasztalunk, mégpedig végtelen teljességben. Az ilyen teljesség hordozója viszont csak az oszthatatlan szellem lehet, és csak a szellem lehet egész valóságában értelmes személy. S mivel az abszolút lét tiszta szellem, azért változatlan és szabad, s mivel akarata is teljes lét, azért ő mindenható. De mindenhatósága magának a létnek a mindenhatósága, ezért benne van a teljes igazság. A véges világ nem adott semmit hozzá az ő teljességéhez, hiszen a világ az ő értelmes elgondolásának és mindenhatóságának a műve. Az ember nemcsak megismeri ezt a végtelen létezőt, hanem el is ismerheti úgy, mint mindennek a megoldását és célját. Az egy Isten az ember számára a Te, s ebben a személyes kapcsolatban már kialakul a vallás, amit az elvont filozófiai gondolkodás már nem tud kimeríteni.
Isten a szellemtudományokban (vallástörténetben - vallásfilozófiában, - filozófiában) - a Szentírásban (Ószövetségben, Újszövetségben) - egyházi megnyilatkozásokban
1. Az Ószövetség legfőbb tanítása az egyistenhit (monoteizmus), melyről Izraelnek naponként hitvallást kellett tennie (MTörv 6,4). Az egy Isten abszolút és korlátok nélkül való. Nemcsak egy nép Istene, hanem az egész világ Teremtője és Ura. Teljesen szabad a kiválasztásban, a meghívásban, a szövetségkötésben. Nincs földrajzi területre korlátozva, mint a környező népek istenei. A Sinai-hegyhez vagy a jeruzsálemi templomhoz csak a megjelenése van kötve, nem a léte és ereje. Őt az ég és a föld sem tudja befogadni (1Kir 8,27). Az örök és élő Isten nincs alávetve az időnek; ő az első és az utolsó (Iz 44,6), s életéhez nem lehet hozzáadni vagy abból elvenni. Minden az ő akaratának köszöni létét és életét. Tőle jön a bölcsesség, az erő és a prófétai tudás. De minden transzcendenciája ellenére betölti a világot. Mindenütt jelen van és működik. A természet erői neki engedelmeskednek, és ő irányítja a történelmet akkor is, ha az ember szabadságát nem köti meg. Ő egészen szent, semmiféle közönséges dolog nem férkőzhet hozzá. Tetteiben és ítéletében is szent, és szentségében osztoznak azok a személyek, helyek és tárgyak, amelyeket lefoglalt magának vagy eszközül fölhasznál. Közeledése mindig ajándék az ember számára. Akaratát természetfölötti jelek és események keretében közli (teofánia). Izrael Istene tehát személyes Isten, aki magát én-nek mondja (próféta), és ilyen személyes tudattal gyakorolja hatalmát. Egyúttal beszélő Isten, akinek szava van az emberhez. Párbeszédet kezd vele, elvárja a választ, ígéreteket ad és erkölcsi állásfoglalásra késztet. Népének atyja akar lenni (Kiv 4,5; Oz 11,1; Jer 31,9), és az anya szeretetével karolja föl a gyengét. Nemcsak király, hanem pásztor, sőt a jegyes szeretetével fordul választottja felé. Az antropomorf kifejezések ellenére is világos a tanítás Isten abszolút szellemiségéről, világfölöttiségéről és változatlanságáról. A kinyilatkoztatás azonban mindezeknél erőteljesebben hangoztatja irgalmát, türelmét és megértését az ember iránt. 2. Az Újszövetségben új és szokatlan módon nyilatkoztatja ki magát, mégis minden a régi szövetségre épül. Jézus bejelenti, hogy vele Isten országa valósul meg a földön. Tanítása különbözik a zsidó apokaliptikától, mert ő nem a földi boldogságot ígéri, hanem Istent magát. Az apokaliptika Istent egyre jobban meghagyta a transzcendens világban, s helyette küldötteit, az angyalokat szerepeltette. Jézus azt állítja, hogy őbenne Isten maga közeledik, mégpedig atyaságának jellemző vonásaival. Jézus a farizeusi fölfogással szemben a belső hódolatot követeli Isten iránt, nem a törvény külsőleges megtartását. Úgy nyilatkoztatja ki Istent, mint aki abszolút szent, mégis végtelenül irgalmas. Végül Jézus eltér a próféták módszerétől is. A próféták ismerték az irgalom-ítélet ellentétpárt. Jézus ellenben azt kívánja, hogy az ő szavában és tettében magának Istennek a tevékenységét lássák meg és fogadják el. Erre utalnak főleg példabeszédei. Jézus kereszthalála és föltámadása után az apostoli Egyház már azt hangsúlyozta, hogy Isten üdvösséget szerzett az embernek. Jézusban az Atya a Fiát küldte el, s fölkente őt hatalommal és Szentlélekkel (ApCsel 10,38), csodákkal igazolta, s ami vele történt, az mind benne volt örök tervében. Itt már kialakul az a meglátás, hogy Isten az üdvösség történetében nyilatkoztatta ki magát és valósította meg az ember üdvösségét. A megváltás javai az ember rendelkezésére állnak: az Egyháznak hirdetnie kell a bűnök bocsánatát és a gyermekké fogadás kegyelmét. Pál apostol Jézus kereszthalála és föltámadása alapján világítja meg Isten kilétét. A hátteret a megigazulás tana és a hellénista bölcsességfogalommal való szembenállás adja meg. Isten a teremtés alapján engedelmességet követelhet az embertől. Az ember azonban vétkezett: a pogányok a lelkiismeret törvénye ellen, a zsidók a kinyilatkoztatott törvény ellen. Ezért Isten jogosan mutathatná meg haragját, tarthatna ítéletet. Mégis megtörtént a nagy fordulat: Isten elküldte Fiát, aki engedelmességével engesztelést nyújtott a bűnért (Róm 3,25). Eleget tett az igazságosság követelményének, mert többet adott az Atyának, mint amit a bűn megtagadott tőle. Az ember úgy igazul meg, hogy hisz Krisztusban, és vele együtt vállalja az Atya előtti engedelmességet. A megváltásnak ez a módja csodálatos színbe állítja Isten bölcsességét és erejét, bár az az ember előtt balgaságnak és gyengeségnek tűnhet (1Kor 1,23). De ez a balgaság és gyengeség erősebb, mint az emberi bölcsesség és hatalom. Akiket Isten Lelke vezérel, azok fölfogják ezt a bölcsességet (1Kor 2,10). János evangéliumában az Istenről szóló kinyilatkoztatás újdonsága a fő téma. Istent soha senki nem látta. Még az Ószövetség alapján sem lehet őt igazán megismerni. Egyedül a Fiú ismeri (Jn 1,18; 7,29; Mt 11,27), és ő azért jött, hogy az emberrel megismertesse az Atyát (Jn 17,26). Akik elfogadják az Atyát és az ő küldöttét, azoké az örök élet. De ez nem elméleti ismeret, hanem annak az életközösségnek a megvalósítása, amelyet Jézus fölajánl. Gyakorlati megvalósítása a hit és a szeretet. Az Újszövetségben tehát Jézus az Isten képe, csak rajta keresztül ismerhetjük meg gazdagságát, s csak így válik nyilvánvalóvá, hogy Isten az ember végső célja és életének tartalma. Isten a szellemtudományokban (vallástörténetben - vallásfilozófiában, - filozófiában) - a Szentírásban (Ószövetségben, Újszövetségben) - egyházi megnyilatkozásokban Az egyházi megnyilatkozások nem filozófiai, hanem hitbeli tanítást tartalmaznak, s leginkább a szentháromságtanra és a krisztológiára vonatkoznak. Részletesen az I. Vatikáni Zsinat foglalkozott Isten megismerésével és természetével, mivel a 19. századtól ezt az ateizmus, az agnoszticizmus, a racionalizmus és a materializmus tagadta. Amikor a zsinat kimondta, hogy az emberi értelem a teremtett világból saját erejénél fogva képes megismerni Istent mint Teremtőt és mint Urat, akkor sem filozófiai elmélkedést vett alapul, hanem a kinyilatkoztatást. A hitbeli kijelentés azonban mindig a misztériumra utal. Isten maga a létező titok, azért bármit állítunk róla, az csak analóg értelemben érvényes. De az Egyház nem általánosságban beszél Istenről, hanem abban az Istenben hisz, aki az ó és az új szövetségben, főleg Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta magát. Ő az egy, világfölötti, végtelen személyes szellem, aki szentháromsági élete szerint kitárult az ember felé. Ezért például amikor a dogmatika Isten sajátságairól vagy lényegéről beszél, nem elvont metafizikai tételeket akar állítani, hanem a hitet fejezi ki és vallja meg. [L. Katekizmus] A Tanítóhivatal főbb megállapításai ezek: Isten olyan értelemben a világ teremtője, alapja és célja, hogy lényegében különbözik a világtól, tehát nem lehet a világgal panteista értelemben kapcsolatba hozni (DS 3023-24). Ez az Isten egyetlen és mentes minden összetettségtől (DS 3001). A lét teljességét osztatlan egységben birtokolja, azért benne nincs változás vagy fejlődés. Őt minden tökéletességében végtelennek kell mondani (DS uo.). Olyan értelemben szellem, hogy mint élő Isten szabadon kimutatja hatalmát és gondviselését az ember előtt (DS 3001, 3025). A II. Vatikáni Zsinat az ateizmussal szemben főleg azt emelte ki, hogy az Istenhit az emberi lét beteljesedésének a biztosítéka. Az élet értelme és célja csak a személyes Istennel fönnálló kapcsolatban található meg. Isten mint a világ teremtője és az üdvrend szerzője kezdett párbeszédet az emberrel, és hozzásegíti, hogy szabad fölismerésben és engedelmességben megvalósítsa erkölcsiségét, s táplálja magában az örök élet reményét. [Az Isten titok.] Az ateizmus lehet nagyon összetett magatartás, és sokféle gyökérből táplálkozhat. Vannak, akiket nem foglalkoztatnak az Istenre irányuló kérdések, mások a világban tapasztalható rosszat nem tudják összeegyeztetni az irgalmas Isten létével. Ismét mások környezetüktől hamis Istenképet kaptak, s valójában az ellen tiltakoznak, nem pedig az igazi Isten ellen, akit nem is ismernek. De kétségtelenül fennállhat a felelősség is olyanoknál, akik jobb megismerés ellenére sem akarják Istent elismerni. Az Egyház megújulásának és az ige hirdetésének ezen a téren is megvan a feladata. A keresztények életének és az Egyház berendezkedésének arról az Istenről kell tanúskodni, akit Jézus Krisztus hirdetett és bemutatott. Ez az Isten az ember abszolút jövője. Őrá nem lehet alkalmazni azt, amit egyes filozófiai irányok hirdetnek, hogy az Istenhit akadályozza az ember kibontakozását. Az embernek csak egy igazi kibontakozása lehet: az erények szabadon vállalt gyakorlása és ezáltal az örök élet megszerzése, az Isten életében való részesedés. Az igazi Istenfogalom és Istenhit a humanizmusnak is mértéket ad, továbbá kellő szankció az erkölcsi követelmények megtartásához. Isten a szellemtudományokban (vallástörténetben - vallásfilozófiában, - filozófiában) - a Szentírásban (Ószövetségben, Újszövetségben) - egyházi megnyilatkozásokban
Tartalomjegyzékhez < Világképem < (Isten, Kezdetben...) ----------------------------- http://lexikon.katolikus.hu/I/Isten.html
|