Rieth József: Világképem - Háttérismeret

Ungvári Béla:

Az egyesítő elmélet természetfilozófiai vázlata

Tartalomjegyzékhez < Világképem <  Planck-időszak     

Vegyük itt sorra az energia, pontosabban szólva az erőhatás lehetséges terjedési módjait, és eközben ne feledkezzünk meg arról, hogy sem az energia, sem az erőhatás nem választható el az anyagtól, mert nem önálló létezők, hanem olyan viszonyban állnak egymással, mint például az ember és valamely tulajdonsága, a délceg járása, vagy a mosolya. Az egyszerűség kedvéért nem véve most figyelembe azt a különbséget, hogy az erőhatás a jelenben ható erőket jelenti, az energia pedig az erőhatások időtől független lehetséges mértékét. Egy másik fontos szempont, hogy a mozgás - a testek egymástól való távolságának mértéke - kitüntetett szerepet játszik, mivel az erőhatás a térben elvileg lehetséges legfinomabb felbontású koordinátákon pontról pontra halad.

Tehát, az eddigi természettudományos ismeretek szerint alapvetően kétféle módon terjedhet és adódhat át erőhatás: ballisztikus módon, ágyúgolyó-elven ahol a mozgó test maga az energiahordozó közeg, és saját, pontról pontra való mozgásával szállítja az energiát egyik helyről a másikra, valamint hullámterjedéssel, ahol a közvetítő részecskék nyugalmi helyzetükből csekély mértékben elmozdulva és visszatérve továbbítják a szomszédjuknak az erőhatást, amely az erőátviteli lánc végén megjelenik, hacsak a továbbító részecskék között időközben el nem nyelődött és alakult át valamilyen. más energiaformává.

Példával illusztrálva, a két terjedési mód között a különbséget, az első esetben egy szállítómunkás sajátkezűleg viszi az adott dolgot - mondjuk egy vödröt - egyik helyről a másikra, a második esetben, a hullámterjedésnél pedig a szállítómunkások láncba állva adják kézről kézre ugyanazt a vödröt. Tehát az első esetben a munkás saját maga halad végig a kezdőponttól a célig, a második esetben pedig mindenki egyhelyben marad, és csak apró elmozdulásokat végez, de a vödör végighalad a láncon. A végeredmény mindkét esetben ugyanaz: a vödör, illetve az energia a térben pontról pontra vándorol.

Viszont a hullámterjedésnél a fizikában fellép egy olyan jelenség is, amelyet a vödrös példa már nem illusztrál elég jól, éspedig arról a rezgő mozgásról van szó, amelyet a részecskék végeznek az energiaátadás során. Amikor a részecske kilendül az egyik irányba, eléri végpontját és visszafelé indul, majd a kiindulási ponton túlhaladva ellenkező irányba tart, vagyis ingamozgást végez, amely több-kevesebb lengés után megáll.

De előadódhat az az eset is, amikor a ballisztikus terjedést már nehéz megkülönböztetni a hullámterjedéstől: akkor, ha nem tudjuk nyomon követni az egyedi részecskék pályáját, és a részecskék olyan gyorsan követik egymást, hogy az már kezd hasonlítani a hullámterjedésre jellemző rezgőmozgásra. Például ha kellő gyakorisággal, másodpercenként többszáz parányi lövedéket lőnénk ki egy membránra, leszámítva a beérkezés zaját, ugyanúgy rezgésbe tudnánk hozni, mintha ezt hullámterjedés útján tennénk. Körkörös tüzeléssel pedig még a hullámterjedés gömbszimmetrikusságát is utánozni lehetne.

Ez a fényterjedés szempontjából lényeges, mert meg kellene tudni különböztetni egymástól a kétféle terjedési módot hogy egyértelmű képet kaphassunk. Ennek hiánya miatt az éteri hullámterjedés hívei és az üres térben történő ballisztikus erőátadás pártján lévők között máig sem dőlt el a vita.

Mert az egyik elektronpályáról a másikra ugró elektron ugyan lövöldözhetne golyóbisokat magából, de ugyanez egy vezetékben "hintázó" elektronnál más sokkal erőltetettebb. És persze, mindenekelőtt - hogyan lesz ebből a lövöldözésből interferencia?

Vannak az erőátadásnak alesetei is, például a kombinált hatás, amikor a hullámterjedés és a ballisztikus jelenségek egyszerre, vagy sorban egymás után jelen vannak. Ez lényeges az elektromágneses hullámok terjedése szempontjából, mert amíg ezek zavartalanul haladhatnak a szokásos anyagtól mentes üres térben, addig tisztán hullámjelenségek maradnak, ellenben mihelyt anyaggal találkoznak, kifejtik rá a hatásukat, kibombázzák az elektronokat, stb., hasonlóan ahhoz, ahogyan a tenger hullámai a part menti sziklákhoz csapódnak. Az elektron viszont nem mindig viselkedik sziklaként, ezért gyakran elrepül az anyagból, ha megfelelő kezdősebességet kapott a hullámoktól.

Ez a fajta hatásterjedés szolgál a fentebb említett éteri végső anyag-modell alapjául.

Az is megtörténhet, hogy az egyedi golyók olyan sokasága van jelen egy adott térrészben, hogy abban már valódi hullámterjedés is létrejöhet, például egy behatárolható térrészben előállt kellő sűrűségű plazma esetén. És talán ezen a módon lehet a valóságot leginkább tükröző ballisztikus alapú világmodellt felállítani, ha valaki megpróbálkozik az ilyesmivel.

Természetesen előfordulhat az a párhuzamos eset is, amikor hullám és részecske hatás egyszerre van jelen. Vagy úgy, hogy a részecske hullámokat kelt a környezetében, vagy pedig úgy, hogy a részecske táncol a hullámok hátán. Hogy mikor melyik eset történik meg, az a méretektől és az erőhatások nagyságától függ.

Egy ilyen modell mellett két komolyabb érv szól: az egyik a gammasugár - elektron-pozitron pár egyenlőség, a másik pedig a ének megmagyarázhatósága a végső anyag feltételezésével. Ezenkívül úgy tűnik, nincs feloldhatatlan konfliktusban egyik természeti jelenséggel szemben sem - ha a fénysebesség vonatkoztatási rendszertől független állandóságát most nem számítjuk - tehát előfordulhat, hogy az összes jelenség végül beilleszthető lesz ennek a rendszernek, vagy egy továbbfejlesztett változatának a keretei közé.

Ha ezt a modellt vesszük alapul, a fény, illetőleg az elektromágneses hullámok kettős - hullám és anyagi - természete érthetővé, sőt mi több, természetessé válik.

És most lássuk a ballisztikus modellt. Ennek is vannak hiányosságai, de azért használhatónak látszik, akárcsak a hullámszemlélet.

Az első nehézség az, ha kizárjuk az étert a fizikából, akkor ebből eredően minden, a mikrovilágban ható erőhatást alapvetően ballisztikus módon kell megmagyaráznunk, és emiatt - legalább is számomra - kissé erőltetettnek hat egy ilyen elmélet.

Vegyük sorra a lehetőségeket. Induljunk ki az Ősrobbanás pillanatától, mert talán ez a legkedvezőbb kiindulópont egy ballisztikus elmélet számára, és nézzünk mindent a ballisztikus szemlélettel.

Ebben az állapotban a nagy gömbben az elemi részek már a legapróbb részekig szétestek a nagy nyomás és hőmérséklet miatt, és a szerkezet teljesen egynemű, kvantumos (»habos«) gravitációs mezőből állt (Forrás: SH Atlasz - CSILLAGÁSZAT). Ahogyan csökkent a hőmérséklet és nyomás, a kvarkokkal kezdődően összeálltak az elemi részek, a legkisebbtől a legnagyobbig. Vagyis a ballisztikus szemlélet alapján a sok kicsi egyforma golyó kezdett egyedi tulajdonságokat felmutató nagyobb gömbökké összeállni, és így lassan kialakult a világ mai képe. Tehát először az Ősrobbanás előtti nagy gömbben volt minden anyag, és később ez szóródott szét a gömb körüli üres térben. Ha egy Ősrobbanás - szétszóródás - összehúzódás - Nagy Reccs - újabb Ősrobbanás alkotta zárt ciklust veszünk alapul, az anyag legkisebb méretű golyóbisa az a kiindulási alap, az ősanyag, amely mindig volt, és aztán a sok kicsi a lehetséges legnagyobb szétszóródási fázis után a másik végponton ismét összegyűlik az egyetlen legnagyobba, és ez így ismétlődik a végtelenségig, ha a pulzáló világegyetem-modellt vesszük alapul.

A különbség a két elmélet között annyiban áll fenn, hogy a ballisztikus elmélet az Univerzum sugarán belül is feltételezi az üres tér létét, az éter-elmélet szerint pedig ezen a sugáron belül nincs ilyen üres tér, hanem a teret elég jól kitölti a végső, legfinomabb állapotú ősanyag, és esetleg a mai Univerzum sugarán kívüli tér sem üres. És a "durva" anyag észlelhető formája is lényegében csak sűrűségben különbözik a közönséges étertől, ezért a világ mindenkori "durva" alakzatait étereloszlási-sebességi egyenetlenségnek lehet tekinteni. A kezdőpont, amely "mindig volt", a teret egyenletesen kitöltő végső és legkisebb méretű anyag, amely mérete és sűrűsége miatt számunkra nem látható alakban, hanem energia formájában mutatkozik meg, amikor változás történik benne.

A ballisztikus elmélet gyenge pontja az üres tér. Az Univerzum tele van sugárzásokkal, ami még nem lenne komoly baj, hiszen a sok sugár-lövedék között még mindig ott az üres tér lehetősége - viszont ha a legjobb tudásunk szerint leárnyékolunk is minden sugárzást, akkor még mindig van az anyagnak nullaponti energiája, az elektronok még mindig táncolnak, mert még mindig van ott valami, ami hat rájuk. Amiben esetleg szerepe lehet a gammasugárzás frekvenciája feletti leárnyékolhatatlan térnek is, de ennek eldöntéséhez tudni kellene hogy az ilyen vagy hasonló sugárzások milyen formában és hogyan lépnek kapcsolatba az ismert anyagi testekkel.

A rendes méretnél nagyobb hatáskeresztmetszetet pedig úgy lehetne ballisztikus módon magyarázni, hogy az elemi részek folyamatosan az anyag legkisebb részecskéit lövöldözik maguk körül, amelyek esetleg újabb részecskék alapanyagává válhatnak. Ez viszont eléggé erőltetett elgondolásnak hat.

Ha minden elektromágneses sugárzást kibocsátó test a tér minden irányába golyók sorozatát lövi ki magából, akkor ballisztikus módon értelmezhetjük az elektromágneses sugárzást, de ezzel elérkezünk az értelmezés határaihoz. Először is meg kellene magyarázni a sorozatlövések miértjét és hogyanját, mondjuk egy alsóbb pályára visszaugró elektronnál, de van egy nagyobb probléma is, az, hogy mi lesz a továbbiakban ezekkel a szertelövöldözött golyóbisokkal? Addig elfogadható a magyarázat, hogy előbb-utóbb elveszítik a mozgási energiájukat, és ezért nincs meg a kezdeti erőhatás az Univerzum bármely távoli pontján, ahová eljutottak, csakhogy a nagy probléma az, hogy a sok szétszórt és mozgási energia nélküli golyóbissal végül lassan tele lesz az Univerzum üres tere, és ez a fizikai feltételek változását jelenti - mivel lassan telítődik az eredetileg üres tér. De van egy ellenkező irányú hatás is, az Univerzum folyamatos tágulása. Ezt is bele kell számítanunk. Így viszont egyre bonyolultabb képhez jutunk -, de ez még önmagában véve nem jelenti azt, hogy hamis lenne ez a kép. Mindenesetre az éter-elméletnél nincs ilyen gond, mert a lebomlott anyagi részek egyszerűen visszaolvadnak az éter-tengerbe, mintha csak egy olvadó jéghegyről lenne szó. Mindezeket összevetve, számomra úgy tűnik, hogy a ballisztikus elmélettel még mindig több probléma van, mint az éteri társával.

Ha csupán megszokott közegünket, a levegőt vesszük figyelembe, akkor is láthatjuk, hogy a ballisztikus hatás és a hullámterjedés egyidejűleg felléphet benne, anélkül, hogy ez bármilyen gondot okozna, mert a gázmolekulák vidáman röpködnek, miközben hanghullámokat is továbbítanak. Ilyen megfontolásból kiindulva, egy hasonló típusú közegben hasonló hatásokat várhatunk. A kérdés csak az, milyenek valójában a végső anyag tulajdonságai? A helyzet, vagyis a nem-tudás jelenlegi fokán esetleg lehetnek ilyenek is.

És az sem igazi probléma, hogyan lehet egy olyan rendszert rezgésbe hozni, ahol a tér szorosan ki van töltve egymáshoz illeszkedő gömbökkel. Itt abból lenne a probléma, ha tökéletes rugalmatlanságot, azaz végtelen keménységet tételezünk fel, és akkor az egész rendszer úgy viselkedik, mint egy Univerzum-méretű és tömegű merev test, és ha a rendszer egyetlen elemét akarnánk is rezgésbe hozni, akkor a teljesen merev kapcsolat miatt az egész Univerzumot kellene rezgésbe hozni. És tökéletesen kemény, és súrlódási veszteség nélküli golyók esetében a rendszer egyetlen elemének egy síkba fókuszált rezgése csökkenés nélkül jutna el a rendszer tetszőlegesen távoli határáig. Csakhogy minden anyagnak van belső szerkezete, és a belső szerkezetből adódóan rugalmassága. A vízben is terjednek a rezgések, pedig a víz nem az összenyomhatóságáról ismert. Mindazonáltal lehetséges az összenyomása - csak erő kérdése, lehetőleg tonnákban kifejezve. És nyilvánvaló, hogy még a gyémántnak is van valamennyi rugalmassága. Az anyagok rugalmasságának másik hatása az, hogy a rezgések amplitúdója és teljesítménye a kiindulópont elhagyása után nem csak annak a térbeli felületnek a négyzetes növekedése miatt csökken, amelyen eloszlik, hanem a hordozó anyag rugalmassága is az elnyelés, a másféle energiaformára való átalakítás irányában hat. Tehát ha van egy ismert paraméterű fényforrásunk, akkor akár azt is ki lehetne számítani, hogy az éter anyagának rugalmassága miatt mennyi fény veszik el - csak össze kell hasonlítani a négyzetes távolságtörvényből adódó, és a ténylegesen mért értéket. Ez a fénynél nyilvánvalóan mindenféle fényszóródás nélkül is nagyon kicsi érték lenne, ezért fontos, hogy a mérés hibahatára ne legyen eleve nagyobb, mint a mérendő mennyiség. De ezek a részletek már inkább a fizikusoknak valók.

A lényeg itt annyi, hogy a rezgés lehetősége minden anyag esetén megvan, és igazából csak azt kell kideríteni, hogy milyen frekvencián mekkora erő kell hozzá.

Aztán van még a végtelenül osztható, végtelenül kicsi, pontszerű anyag problémája is - ahogy haladunk az egyre kisebb méretek felé, végül ide jutunk el. És mit lehet kezdeni egy végtelenül kicsi, pontszerű anyagi testtel? Itt az a lényeg, hogy a teljesen üres tértől való megkülönböztetés miatt a tetszőleges hosszú tizedestört végén legyen legalább egy egyes, ami még mindig egy olyan anyagot jelent, amelynek tömege, térfogata és rugalmassága van. Mert a végtelenül kicsi soha nem lehet azonos a semmivel, amennyiben nem akarunk egy feloldhatatlan paradoxonhoz jutni. Az anyag végtelen oszthatóságának problémáját a régi görögök úgy oldották meg, hogy egy szint után azt mondták hogy állj, innentől kezdve az anyag már oszthatatlan. És az elmélet szerint is megvan az energiahiányból adódó fizikai tovább-már-nem-oszthatósága az anyagnak. Ha viszont eljátszunk a gondolattal, hogy mégis milyen lehet tovább osztva az az anyag, amit az ismert erőkkel már nem lehet tovább osztani - akkor a példa kedvéért kezdjük el egy darab téglával az osztást, és akkor következik a féltégla, negyedtégla, sok darab tégla sor, és a téglapor. És ekkor még többé-kevésbé felismerhető, hogy a kapott anyag eredetileg miből származott. Ha aztán a téglaport tovább osztjuk, a molekulák és atomok világába jutunk el, innen továbbmenve pedig a kvarkokig, de eközben egyre inkább eltűnnek az eredeti anyag jellemzői, és az univerzális alkotóelemek jellege lép előtérbe. Az emberi világból szemlélve például az aranyat és higanyt senki sem téveszti össze, viszont az atomi világból nézve a két anyag közti különbséget, az leginkább annyi, hogy a higanynak egy protonnal és egy elektronnal többje van, és ott a minőségi különbség helyett inkább az alkotóelemek mennyiségi különbsége lesz a jellemző. És bár mindkét világban ugyanazt az anyagot szemlélnénk, az egyikben nem látszik az alkotóelemet jellemző elektron és protonszám, a másikban pedig a szín és a nagy tömeg egyéb halmazállapoti jellemzői nem látszanának. És nyilván ha a tégla osztása során eljutunk az egyetlen darab protonig és elektronig, és csak ezeket szemléljük, akkor már igencsak más anyagot kapunk - nagy tömegben - mint az eredeti anyag volt, és az így kapott anyaghalmaz már nem igazán emlékeztet a kiinduló anyag tulajdonságaira. Tehát az osztással a minőségi különbségektől a mennyiségi különbségig és az egyforma alkotóelemekig jutunk el. Ha pedig nagy tömeget veszünk az osztott alkotóelemekből, akkor más anyagfajtához. És ha a Jint tovább osztanánk, akkor nyilván leginkább a fél Jin-ig, a fél tömegig és térfogatig jutnánk el. És addig is, hogy egy Jin felosztása nem változtatja meg a világ alapvető szerkezetét, az összes Jin felosztása viszont már teljesen más fizikai állandókkal rendelkező világot eredményezne. De ez az ember számára már lehetetlen feladat. És a világ jelenlegi stabilitásából az következik, hogy az Univerzum most is egyensúlyban van az erőállapotát illetően, ugyanúgy, mint mondjuk a golyó a gödör legmélyebb pontján. És ha valaki ellenerő alkalmazásával megpróbálja kibillenteni belőle, akkor az erő elmúltával visszabillen az előző egyensúlyi állapotába. Az ember pedig nem tudja a fizikai feltételeket úgy megváltoztatni, hogy végül más erőegyensúlyi állapot alakuljon ki az Univerzumban, mint ami előzőleg volt, és mások legyenek benne a fizikai állandók. Az erőegyensúlyi állapot megváltoztatása inkább csak a Földdel kapcsolatban fordulhat elő, de az is elég aggasztó, mert nem jobb, hanem rosszabb lesz tőle az élet...

Visszatérve az eredeti témához, megállapítható, hogy a jelenlegi állapot szerint a végső, legkisebb anyagot kiindulópontként használva, alapvetően kétféle nézőpontból közelíthetjük meg az erőhatások terjedésének és átadásának kérdését:

1. A teret gömbi formákkal teljesen kitöltő végső anyagot feltételezve, tehát éterként értelmezve, ahol az egymással érintkező testek miatt az erőhatások alapvető terjedési módja a hullámterjedés

2. Kiindulópontként üres teret feltételezve, amelyben a végső anyag jelen lehet, és azt kitöltheti valamilyen mértékben, de nem teljesen, hanem csak hézagosan, és ahol az erőátadások alapvetően a kezdőponttól a célig mozgó testek segítségével, ballisztikus módon történnek.

Most pedig az a kérdés következik, amelyet látszólagos egyszerűsége ellenére csak nem akar megoldódni - a fénysebesség állandó értéke, amely a legtöbb esetben nem látszik attól függeni, hogy mozog-e a kibocsátó test, vagy sem.

Ezt a problémát nem igazán sikerült megoldanom, bár elképzeléseim azért vannak róla. Ez az eset a legnehezebbek közé tartozik, bár véleményem szerint a nehézség foka még nem jelent egyben fontossági sorrendet is - de nézzük meg, mégis mire számíthat az, aki belevág ebbe a témába.

Induljunk ki abból az elvből, hogy a fényforrás sebességétől függetlenül a fény sebessége mindig 300 000 km/s-nek adódik, és vizsgáljuk meg, hogy ez milyen ellentmondást rejt magában a hullám- és a ballisztikus elvű fényterjedés esetében.

Kezdjük a hullámterjedéssel, és egy mindenki által megismerhető fizikai példával: ha egy követ ejtünk a vízbe, akkor a vízbe csapódó kő körül gyűrű alakú hullámok keletkeznek, amelyek hullámfrontja v_hullám sebességgel távolodik a középponttól. (Hogy a v_hullám pontos értéke mennyi, az most nem lényeges.) Ha a hullámkeltéssel egyidőben mozgatjuk is a testet a víz síkjában, akkor a haladási irányban a kő közelebb lesz a hullámfronthoz, mint az ellenkező irányban, tehát a hullámfront mérhető terjedési sebessége kisebb lesz az egyik irányban, mint a másikban, a mozgó kőhöz, mint viszonyítási alaphoz képest mérve. Vagyis az a sebesség, amelyet a haladás irányában mérhetünk, a v_mért = v_hullám - v_kő lesz. Mivel a követ elég nehéz becsapódáskor vagy utána még vízszintesen is mozgatni, vegyünk alapul egy hajót, ami mozog, és hullámokat is kelt. Ott is látható, hogy a hullámfront eleje a hajó haladási irányában a sebesség növekedtével egyre közelebb kerül a hajóhoz, tehát a hullámfront terjedési sebessége a hajóhoz viszonyítva nem egyforma, a hajó sebességétől és haladási iránytól függően. És ha nem látnánk magát a vizet, csak a hullámfrontot érzékelnénk valahogyan, ebből is rájöhetnénk hogy lennie kell ott valami hullámhordozó közegnek is. A hang és a repülőgép esetében szintén ugyanez a helyzet, egészen addig, amíg a repülő utol nem éri a haladási irányába eső hullámfrontot, és ekkor következik be a hangrobbanás. Ettől kezdve hullámfrontok már csak hátul vannak, ék alakban.

Akkor már nincs más dolgunk, mint ugyanezt az elvet alkalmazni a fény esetében is, tehát hogy a fénykibocsátó tárgy mozogjon a fény hordozó közegében, és akkor majd a mozgás sebességétől függően a fényhullámok terjedési sebessége más lesz a haladási irányban, mint az ellenkező irányban, a tárgyhoz viszonyítva, és ebből a jelenségből aztán visszakövetkeztethetünk a hullámhordozó közeg létezésére is. Legalább is így gondolták a fizikusok a XIX. században, az addigi tapasztalataik alapján.

Ez volt az elvi alapja a Michelson-Morley kísérletnek is, ahol a Föld Nap körüli forgását felhasználva akarták interferométer segítségével kimutatni az étert, a fény feltételezett hordozó közegét. Ez a kísérlet sikertelen maradt - pontosabban, negatív eredményeket hozott, akárcsak a többi hasonló elvű mérés - a fény terjedési sebessége a Föld mozgásától függetlenül minden irányban azonosnak mutatkozott. Amennyiben valami eltérés mutatkozott volna az ismert c-től, a készülékek ki tudták volna mutatni, lévén megfelelő érzékenységűek. Ilyen eltérés viszont nem mutatkozott, és ezért mondták ki néhányan azt a tételt, hogy a fény sebessége a fényforrás sebességétől függetlenül mindig állandó. És mivel ilyen módon fényhullámhordozó közeget nem sikerült kimutatni, ebből azt a következtetést vonták le, hogy ilyen nincs is.

Nos jó, vessük el egy időre a fény hordozó közegét a vizsgálódások kedvéért, és lássuk mire jutunk nélküle. Ha az étert és a hullámterjedést kizárjuk, akkor mai ismerek szerint már csak a ballisztikus mód marad - amikor is fénylövedékek tömkelege röpköd a térben, és ehhez nincs szükség külön terjedési közegre, csak némi kezdősebességre, ami meg is van, 300 000 km/s.

Így már könnyebben megmagyarázható, hogy miért nincs meg a kimutathatóság.

Az érdekesség viszont a következő: mégis van olyan kimutatható hatás, ahol a fény sebessége nem független a kibocsátó test sebességétől, csak ez nem a Föld egyenesvonalúnak tekinthető mozgására vonatkozik (egyenes vonalú alatt a Nap körüli keringést értve), hanem a Föld tengelykörüli forgására vonatkozóan, vagy helyi, forgó tükörrendszerek viszonylatában, ahol az ellenkező utat befutó kettéválasztott két fénysugár terjedési sebességét a forgás + illetve - irányban befolyásolja, holott az egész rendszer forog, és éppen ezért, ha az az állítás minden körülmények között igaz volna, hogy a fény terjedési sebessége nem függ a kibocsátó test sebességétől, akkor az ilyen forgás nem számítana semmit sem. Csakhogy ez ebben az esetben nem így van.

Mindezekből arra lehet következtetni, hogy itt még valamilyen kulcsfontosságú, és egyáltalán nem szokványos összetevő hiányzik ahhoz, hogy megoldódjanak ezek az ellentmondások - ha az nem ad teljesen kielégítő megoldást, hogy áttérünk a ballisztikus modellre, akkor valami más megközelítést kell keresnünk.

Vizsgáljuk meg még egy kicsit a ballisztikus terjedést és nézzük meg azt az esetet, amikor a fény elszakadt kibocsátó forrásától, és c sebességgel terjed, a forrás mozgásától függetlenül. Mivel a mozgó fényforrás a fénysugarat már " felgyorsította" a saját sebességére, a fényforrás sebességét vehetjük 0-nak az általa kibocsátott fénysugár hullámfrontjához viszonyítva. Így tényleg rendben levőnek látszik az állandó fénysebesség - a kibocsátó test mindig 0 km/másodperccel, a fény hullámfrontja pedig ehhez képest mindig 300 000 km/másodperccel halad. Vegyük a locsolótömlőt példának. A vízsugár mihelyt elhagyja a tömlőt, független életet kezd élni. Ha egy egyenletes sebességgel haladó tűzoltóautó, vagy locsolóautó locsol a tömlőből, nincs légellenállás, és a viszonyítási alap az autó, akkor teljesen mindegy, hogy áll vagy mozog, a víz kiáramló terjedési sebessége mindig ugyanaz lesz, ha már egyszer nincs semmilyen közegellenállás. Másrészt, ha a relativisztikus hatásokat közegellenállásnak vesszük, akkor mégiscsak van ilyen. Viszont van rövidülés is, és időlelassulás is, ami pontosan abban az irányban hat, hogy eltüntesse a közegellenállás révén esetleg megvalósítható kimutathatóságot. Ha pedig a viszonyítási alap nem az autó, hanem az úttest, vagy valamilyen külső pont, akkor a jármű mozgását, és a vízsugárnak a külső ponthoz viszonyított " terjedési sebesség változását" 1 másodpercre vonatkoztatva könnyedén ki lehet mutatni.

Ha egy tisztán ballisztikus példából indulunk ki, mondjuk abból, hogy 100 km/s sebességű rakétából lőjünk ki a 300 000 km-re lévő céltárgyra fotonokat - amely fotonok itt és most legyenek valódi kicsi és kerek golyóbisok - akkor a kilőtt fénysugár a céltárgyat 1 mp múlva fogja eltalálni, az űrhajó pedig ez alatt az 1 mp alatt 100 km-rel lesz közelebb a céltárgyhoz, amit az űrhajó és a céltárgy közti távolságból le kell vonni. Ha pedig ellenkező irányban haladna és visszafelé lőné ki a fénysugarat, akkor pedig hozzá kellene adni. A lényeg, hogy a fényt kibocsátó test mozgásának ilyen elven kimutathatónak kell lennie. Ha a dolgunk megkönnyítése végett a céltárgyról visszaverődő fénysugár beérkezési idejét figyeljük, akkor a kimutathatóság ugyanígy fennáll, csak a 2 mp-hez 200 km mínusz vagy plusz tartozik, a haladási iránytól függően. Mi ebben a lényeg? Az, hogy akár hullámterjedés alapon, akár ballisztikus alapon nézzük, a fényt kibocsátó test mozgása mindig kimutatható a kibocsátott fényhez képest, tehát a Föld egyenesvonalú mozgásának mindkét esetben kimutathatónak kellene lennie. De nem az. Ebből a tanulság az, hogy a ballisztikus szemlélet ugyanúgy nem nyújt megoldást a fénysebességnek a kibocsátó test mozgásától független állandó értékére, mint a hullámszemlélet. Tehát ilyen okból teljesen felesleges áttérni az egyikről a másikra, mivel nem az energiaátadás módjában van a lényeg, illetve a magyarázat.

A mi világunkból vett példák egyértelműek - akár golyóbist bocsát ki a test, akár hullámot, a visszaverő céltárgyról visszaérkező golyóbis vagy hullám által megtett út megrövidül, ha a kibocsátó test közben a visszaverő céltárgy felé elmozdult. Lényegében ugyanez a helyzet a Föld tengely körüli forgásakor is, csak itt egyenes vonalú mozgás helyett körmozgásról van szó. Ebben az esetben viszont meg is van a kimutathatóság a fénynél a rövidebb és a hosszabb út között, a várakozásnak megfelelően.

Mindezekből a magam részére csak azt az egy mélyreható következtetést tudtam levonni, hogy van olyan bonyolult ez az egész kérdéskör, hogy ne tartsam valószínűnek a közeli megoldást - ha valamire nehéz megoldást találni, akkor erre. Hogy a hullámelmélet nem nyújt megoldást ezen a téren, az nem tántorít el, mert a ballisztikus modell sem jobb - sőt, abban még mindig több megoldatlan kérdés és ellentmondás van, mint a hullám-modellben.

A másik dolog pedig az, hogy a fénnyel mégiscsak több dolog van rendben, mint amennyi nincs. Például a doppler-hatás is a várakozásoknak megfelelően működik: a fényt kibocsátó mozgó tárgynál a fény frekvenciája a másik viszonyított helyhez képest a sebességtől és az iránytól függően nő vagy csökken. Így lehet megmérni a távoli csillagok haladási sebességét. Tehát a frekvencia stimmel, csak a hullámfront sebességével van baj. Ámbár, van néhány kvazár, ahol a mutatott vöröseltolódásból történetesen az következik, hogy fénysebességnél gyorsabban haladnak... Hát ez sem igazán stimmel. Esetleg nem vettek figyelembe valamilyen relativisztikus hatást, például az időlelassulást? Itt megint csak nincs annyi információm, hogy ilyen mondatot kijelentő módban merjek írni.

Amit pedig én lehetséges megoldásnak tartok a fénysebesség állandóságának problémájára, az a következő: gondoljuk végig, mekkora az az anyagi rendszer, amelyben az éternek a k₀ alap-koordinátrendszer szerepét kell betöltenie. Akkora ez a koordinátarendszer, mint a Naprendszer? Dehogyis, sokkal nagyobb. Akkora mint a Tejútrendszer? Nem, sokkal nagyobb. És így tovább, amíg el nem jutunk a Mi Univerzumunkig, és akkor itt is feltehetjük a kérdést. Ekkora-e az az anyagi rendszer, amelyhez az éternek a k₀ koordinátarendszert, mint mozdulatlan viszonyítási alapot kell nyújtania? A válasz az, hogy nem feltétlenül ez a határ. Sőt, a valószínűbbik eset az, hogy vannak a miénken kívül még más Univerzumok is, és még azokhoz képest is az éter a k₀ viszonyítási alap. Akkor vajon hány Univerzumhoz képest kell az éternek a mozdulatlan k₀ koordinátarendszer szerepét játszania? Nem tudjuk. Éppen ezért lehet egy axióma szintű megállapítás az, hogy az éternek végtelen nagy anyagi rendszerhez képest kell k₀ nyugalmi koordinátarendszerül szolgálnia. Ebben az esetben a "végtelen"-t mint kifejezést "megszámlálhatóan végtelen" értelemben használom, olyasféleképpen, ahogyan ez az egész számok halmazánál is történik.

Ez a kép pedig azt a következő gondolatot veti fel, hogy vajon mi történik akkor, ha ezen nagy rendszerek egyike - amely tartalmazza a Földet is - már fénysebességgel mozog. A Mi Univerzumunk esetében is egyértelműen látszik, hogy minél nagyobb a rendszer, annál nagyobb lehet a sebessége. A nagyobb tömeghez nagyobb gravitáció tartozik, a nagyobb gravitáció nagyobb mozgatóerőt jelent, és így nő a sebesség tovább, egészen a fénysebességig. De ennél tovább már nem, mert ez a "telítettségi érték", amelynél nagyobb sebesség nincs - a további gyorsulás helyett például a tömegnövekedés és egyéb relativisztikus effektusok jelennek meg.

Akkor most képzeljünk el mondjuk egy olyan rendszert, amely a Naprendszerhez hasonló, de ahol a Nap szerepét a Anya Univerzum töltené be, és a kisebb Univerzumok melyek körülötte keringenek, lennének a Fiú Univerzumok, és ezeknek a Fiú Univerzumoknak lennének még kisebb Univerzum-holdjaik is, az Unoka Univerzumok. És az egy ilyen Unoka Univerzum lenne a Mi Univerzumunk is, miközben az a Fiú Univerzum, amelyhez tartozik, már fénysebességgel kering az Anya Univerzum körül. A Mi Univerzumunk ilyen esetben már keringhetne tetszőlegesen lassan is a Fiú Univerzum körül, mert már eleve benne van egy fénysebességgel mozgó rendszerben. Milyen lenne egy ilyen nagy rendszerben a Föld mozgásának az éterben való kimutathatósága? Nemcsak hogy elenyésző lenne a 30 km/s sebesség, de mivel már egy fénysebességgel mozgó "telített" nagy rendszerben történik ez a mozgás, elképzelhetőnek tartom azt, hogy az ilyen rendszerben a fény sebessége már lehet állandó, és a mozgásirány változása valamilyen más formában mutatkozik meg, pl. úgy, mint iránytól függő tömegnövekedés. Ilyen hatást viszont eddig nem mutattak ki - igaz hogy nem is kerestek.

Vagy, gondoljuk el azt a könnyebben elképzelhető esetet, hogy van egy olyan űrhajó, amely fénysebességgel halad, és arra vagyunk kíváncsiak, hogy a belsejében lévő űrhajósnak a haladási irányban történő mozgása vajon kimutatható-e, vagy lehetséges-e egyáltalán? Ha az Einsteini sebességösszeadást vesszük alapul - már pedig miért ne azt vennénk - akkor nem, ugyanis ezzel a képlettel c-hez már semmilyen sebességet sem tudunk hozzáadni.

Kivonni viszont lehet belőle sebességet - ez pedig felvet egy olyan aszimmetriát, amely nem tűnik jogosnak. Az űrhajó haladási irányában mozgó űrhajós sebessége nem adható hozzá az űrhajóéhoz, viszont ha ellentétes irányban halad, akkor az kivonható belőle. Ezért az a véleményem, hogy ezt a sebességképletet az energia- és a tömegnövekedés képletével is össze kellene házasítani, amiből esetleg kiderülhetne, hogy létezik olyan telítettségi érték, ahol a c-hez hozzáadott vagy levont sebesség tömegnövekedésként vagy fogyásként jelenik meg, ha az alaprendszer már abban a sebességtartományban mozog, ahol már az energia növekedésével és csökkenésével tényleges gyorsulás és sebességnövekedés helyett csak különböző fokú tömegnövekedést vagy tömegcsökkenést lehet elérni. Így az űrhajósunk, amikor előre haladna, elég látványosan megnövekedne a tömege, amikor pedig ellenkező irányban, akkor csökkenne.

Az is érdekes kérdés, hogy a fénysebességgel, vagy ezt megközelítő sebességgel haladó űrhajó relativisztikus szempontból milyen védettséget adna az űrhajó belső terének? Mert például a szokásos sebességtartományban egy teljesen zárt, ablaktalan szobában nem lehet érzékelni, hogy az a rendszer áll, vagy egyenletes sebességgel mozog. A Föld tengelykörüli és Nap körüli mozgását sem érzékeljük, pedig ezek is valóságos mozgások. De vajon mit érzékelne egy űrhajós a közel fénysebességgel haladó űrhajóban? Valószínűleg nem nyomná oda az űrhajó hátsó falához az űrhajó burkolatának atomjai között átsüvítő éterszél, mert a közegellenállás nem ilyen értelemben hat - viszont a tömege alighanem megnövekedne, akárcsak az egész űrhajóé. De vajon hogyan jelentkezne ez nála? Érezné-e, hogy neki most a szokásos 70-80 kiló, vagy a súlytalanság helyett a saját megszokott tömegének többszörösét kell mozgatnia? Vajon mi lenne ilyen állapotban? Tömegnövekedett súlytalanság, megnövekedett tehetetlenséggel? És az űrhajóst az űrhajóban mennyire lehetne az űrhajó mozgásától független, önálló koordinátarendszernek tekinteni? És főleg - a fénysebességgel haladó űrhajó belsejében hogyan terjedne a fény? Lehetséges hogy a fénysebességgel haladó űrhajó belsejében a fény még mindig c sebességgel terjed? És ha az űrhajó sebességét és benti fény sebességét összeadjuk, az vajon nem lenne-e 2c? Erről az a véleményem, hogy ez leginkább vonatkoztatási rendszer kérdése - de az a külső megfigyelő, akihez képest az űrhajó közel 300 000 km/s sebességgel halad, a benne haladási irányban terjedő fényből már nem tudna érzékelni semmit sem, nem csak azért, mert az tőle távolodva halad, így ő nem láthat beeső fénysugarat, hanem mert az már számára semmilyen módon sem hozzáférhető, kvázi nem létezik. Erről az esetről az az axióma-szintű véleményem, hogy egy adott vonatkoztatási rendszerből nézve egy másik vonatkoztatási rendszert, az csak akkor érzékelhető, ha a két rendszerben összesen nincs nagyobb sebesség mint c. Ha az első vonatkoztatási rendszerből nézve a legnagyobb sebesség a közel fénysebességgel haladó űrhajó, akkor az első rendszerből már nem érzékelhető semmi olyan, ami az űrhajóval megegyező irányban halad fénysebességgel az űrhajóhoz képest, mert ez az utóbbi csak az űrhajóból lesz érzékelhető.

Tehát egy adott vonatkoztatási rendszerből nem érzékelhető semmi olyan más egyéb, ami ehhez a rendszerhez képest már fénysebesség felett lenne, de amely valami viszont egy másik rendszerhez viszonyítva még fénysebesség alatt van, és onnan nézve érzékelhető is.

Ez viszont jól összezavarja az éteri közegellenállás rendszerét, mert akkor azt kellene feltételezni, hogy a fénysebességgel haladó űrhajó belső tere az éteri közegellenállás szempontjából lenullázódik, tehát az űrhajó belső terében minden kezdődik előröl, a 0 közegellenállástól, mintha a külső teret az űrhajó fala teljesen leárnyékolta volna.

Így viszont oda jutunk, hogy az űrhajó belseje annak ellenére lehet egy önálló vonatkoztatási rendszer, amelyben 300 000 km/s sebességgel terjedhet a fény, hogy maga az űrhajó már fénysebességgel halad. De legalább ilyen feltételezés esetében rendben van az, hogy a Föld így szintén lehet egy önálló vonatkoztatási rendszer, annak ellenére is, hogy már benne van egy fénysebességű rendszerben.

Az éteri közegellenállás és az egymástól független vonatkoztatási rendszerek, amelyek mindegyikében lehetséges az állandó fénysebesség, a mozgásállapottól függetlenül - játék két képpel, mintha csak a hullám - részecske problémáról lenne szó.

Igazából itt két esetről van szó: a dolog egyik része az, hogy egy adott vonatkoztatási rendszerben nem lehet meghaladni a fénysebességet.

A dolog másik része az az eset, amikor két vonatkoztatási rendszerünk van, ahol az egyik rendszerben sem lehet meghaladni a fénysebességet, és a másik rendszerben sem, mi pedig az egészet egy harmadik, hozzájuk képest k₀ rendszerből nézzük, és szeretnénk szemügyre venni az 1-es és a 2-es, egymásra épülő fénysebességű rendszert, ahol az 1-es az űrhajó, a 2-es pedig az űrhajó belsejében fénysebességgel haladó fény.

Én úgy gondolom, hogy mind a két rendszer eleget tesz a fénysebesség végességének külön-külön, és amikor egyszerre szeretnénk látni mind a két rendszert, ahol az önállóság és az ebből eredő különválasztottság miatt a két fénysebességnek össze kellene adódnia, akkor az jön ki, hogy a k₀ rendszerből csak az 1-es fénysebességgel haladó rendszer érzékelhető, a 2-es fénysebességgel haladó rendszer viszont már nem.

Van még egy másik érdekesség a rendszerekkel kapcsolatban, ez pedig a hamis mérőszámok esete. Ezt a problémát már Jánossy Lajos is felvetette, és én sem tartom kizártnak, hogy az önálló vonatkoztatási rendszerek, amelyekben mozgásállapottól függetlenül mindig azonos sebességgel terjed a fény, csak úgy lehetségesek, hogy mindig megvannak azok a kiegyenlítő hatások is, amelyek egyenlővé teszik a valójában eltérő rendszereket. Lehet hogy a fénysebességgel haladó űrhajóban a haladási irányban kibocsátott fény valójában igen lassan terjed, de olyan az idő és a méterrudak aránya, hogy mindig kijön a c sebesség - a méterrúd megfelelően összezsugorodik, az idő kellően lelassul, és így bármilyen körülmények között mindig megvan ugyanaz a mérőszám-arány, holott igazából az egyes rendszerek különbözőnek a sebesség vonatkozásában - csak ezt ilyen módon, mérőrúddal és órával nem lehet kimutatni.

Ami a nagy rendszerek felépülésére vonatkozó elképzelésemet illeti, azt eléggé valószínűnek tartom - tehát hogy létezik még a miénken kívül is legalább néhány Univerzum, és hogy ezek rendszert alkotnak - a nagy rendszer fénysebességű mozgásából adódó telítettségre vonatkozó elképzelést viszont csak egy lehetséges megoldásnak tekintem a felvetett problémára, amin még sokat kell gondolkodni - azon, hogy a fénysebességű állapotból milyen hatások következnek, és végül mennyire lehet ez az elképzelés helytálló.

A Földnek fénysebességgel történő mozgása egyben magyarázatot adhat a Lorentz-Fitzgerald kontrakcióra is, ahol a mozgás folytán a test a sebesség irányában gyök 1 - v² / c² tényezővel arányosan összenyomódik. Ezt a lehetőséget eddig "ad hoc", indoklás nélküli gondolatnak tekintették, így viszont már azt lehet mondani, hogy a "számlálóban", ahol eddig is mindig valamilyen tényleges fizikai megnyilvánulás volt, például a tömeg, most ott van a fénysebességgel való mozgás a nagy rendszerben.

Természetesen nemcsak a Michelson - Morley kísérletre kellene tudni választ adni, hanem a többi sikertelen próbálkozásra, például a Trouton - Noble kísérletre is, ahol egy kondenzátor két lemeze között akarták kimutatni azt a mágneses forgatónyomatékot, amelynek a Föld haladási irányára ferdén álló lemezeken kellett volna keletkeznie, és a Trouton - Rankin kísérletre, ahol egy kiegyenlített, 0-ra kalibrált Wheastone-ellenálláshíd 90°-os elforgatásával akarták volna kimutatni a Föld egyenesvonalú mozgását az éterben.

És minél tovább gondolkodom ezen a problémán, annál inkább úgy vélem, hogy helyes a kiinduló kép - de hogy ebből a képből utána mi is következik ténylegesen, azt alighanem át kell gondolnia rajtam kívül még néhányszor néhány száz vagy még több embernek.

És vannak még ehhez kapcsolódó egyéb problémák is: jelenleg még két sebességösszeadási képlet is használható, a lineáris, és az einsteini nemlineáris, és ez a kettősség definíciós problémákat vet fel. Ha elfogadjuk, hogy a fénysebesség olyan határérték, amely nem léphető túl, akkor csak az einsteini képlet használható jogosan, mert ez ehhez a tényhez van "igazítva". A régire pedig legfeljebb azt lehet mondani, hogy az alacsony sebességtartományban nem jelentős a kettő között a különbség.

Az einsteini képlet szerint viszont, ha két egymás mellett haladó repülőgép kilométerkőtől kilométerkőig hajszálra 3600 km-t tesz meg egy óra alatt, amely meg lett mérve, és az értéke tényleg annyi, akkor az einsteini képlettel a két sebesség (v₁ + v₂), illetve távolság összege nem 7200 km/h, hanem csak 7199,99999992 km/h. Ez a századmilliméternyi eltérés még benne van ugyan hajszálpontosságban, de a probléma ettől még megmarad - ha egy óra alatt a gépek pontosan x távolságot tettek meg, amely megfelelő pontossággal le is mérhető, akkor hogyan és miért lesz ebből kevesebb?

Nem lenne jobb azt mondani, hogy ez a sebességcsökkenés az éteri közegellenállásból adódik, és annyit jelent, hogy a 7200 km/h eléréséhez még vákuumban és a tehetetlenség figyelmen kívül hagyásával is valamivel több energia kell, mint a 3600 km/h-hoz, és még több, mint az 1 km/h-hoz?

Ugyanis a sebesség régi definíciója az, hogy a megtett út elosztva a megtételéhez szükséges idővel. Az utat és az időt is megfelelő pontossággal meg lehet mérni, és a két utat és a két időt pedig gond nélkül össze lehet adni, a kapott két számot pedig elosztani egymással, és akkor kijöhet olyan érték, amikor a megtett távolság valóban pontosan 3600 km, és az idő valóban pontosan egy óra. Csak ehhez az értékhez már egy egész kicsivel "gyorsabban kell menni" az einsteini képlet szerint, mint 3600 km/h, és ezt a kicsivel gyorsabban menést, illetve nagyobb energia-befektetést lehet visszavezetni az éteri közegellenállásra. Valójában sokkal jobb lenne az einsteini képletet közegellenállási képletnek tekinteni, mint sebesség-összeadásnak, mert megfelelő energia-utánpótlással, és az út és az idő megmérésével megvalósítható a galilei-féle lineáris sebesség-összeadás is, amíg a két sebesség összege a fénysebesség alatt marad.

Többekkel együtt az a véleményem, hogy a relativitáselmélet matematikai részében nincs hiba, de hogy ez a matematika milyen tényleges fizikai valóságot ír le, azaz mi van a képletek mögött, arról elég sokat lehet vitatkozni, amint ezt a sebességek összeadásáról szóló eszmefuttatás is mutatja.

Ez volt az első gondolatmenetem erről a kérdésről - a második pedig a következő:

Vajon többszörös mozgó rendszerek révén összeadódhatnak-e sebességek, illetve a megtett távolságok úgy, hogy az elért sebesség, illetve megtett távolság nagyobb legyen, mint c?

Erre a válaszom az, hogy ilyenkor két eset van: az egyik, ha a többszörös rendszerek haladási iránya megegyezik, a másik eset pedig az, ha a haladási irányok különbözőek.

Az utóbbi és egyszerűbb esettel kezdve, nyilvánvaló, hogy pl. két 100 km/h sebességgel haladó vonat a találkozás után 1 órával 200 km-re lesz egymástól, ha ellentétes irányba mennek. De ez a 200 km nem az egyes testek sebessége, hanem a köztük lévő távolság. És ugyanez a helyzet természetesen a fény esetében is érvényes - a megtett távolságok vonatkozásában el lehet érni a 2c-t.

Ha viszont a haladási irányok megegyeznek, pl. ha van egy 200 000 km/s sebességű űrhajó, és a haladás irányába felvillant egy lámpát, akkor a fény hullámfrontja - az a pillanat, amikor először észlelhető lesz a kibocsátott fény - 1 másodperc elteltével csak 100 000 km-re lesz tőle.

És ez az eset okozza a zavart: ha a fénysebesség állandó, vagyis minden esetben 300 000 km/s, akkor ez annyit kellene hogy jelentsen, hogy az űrhajó sebessége + 300 000 km/s; vagyis az előbb említett esetben 500 000 km/s, ahhoz a ponthoz képest, amelyhez az űrhajó sebességét is mértük. Viszont a fénysebesség határsebesség, tehát...

Most egy kis bonyolódás (de nem érthetetlenség) következik: arról van szó, hogy az egyes testek sebessége nem tudja túllépni a fénysebességet - viszont hogy a távolságok hogyan adódnak össze, az már egy más kérdés. És persze megfelelő helyről mérve a távolság lehet nagyobb is, mint ami a fénysebességből adódik. A probléma ott van, hogy a mért sebességek és a lemért távolságok nem fognak egyezni, tehát a fény esetében az már nem lesz járható út, hogy mérek egy sebességet, aztán kiszámítom belőle a megtett távolságot - ami jó volt a kis sebességeknél, az már nem jó a nagy sebességeknél - tehát hogy megtett út, szorozva az idővel egyenlő sebesség -, mert a távolság (hosszúság) és az idő is relatív. Esetleg még az einsteini sebességösszeadási képleten túlmenően is... Az pedig nyilvánvaló, hogy ha két relatív értékből számítunk egy harmadikat, az is csak egy relatív érték lehet.

A lényeg az, hogy ha az éteri közegellenállás miatt c-vel, mint maximálisan elérhető sebességgel számolunk, akkor az űrhajóhoz mint k₀ ponthoz képest mérve már arányosan kevesebbnek kell lennie a fény 1 sec. alatt ténylegesen megtett útjának, mert az űrhajó és az azonos irányba haladó fény sebessége összesen nem lehet több mint 300 000 km/s. Viszont hogy az űrhajóból mérve milyen értéket kapunk, ha a kibocsátott fény sebességét mérjük, az már más kérdés. A Michelson-Morlei kísérletből az derül ki, hogy 300 000 km/s-t, mozgásállapottól függetlenül.

És itt jön a lényeg lényege: ha ténylegesen le tudnánk mérni a megtett távolságot, az véleményem szerint nem egyezne meg azzal, mint amit a sebességmérésből számolhatunk. A sebességet illetően "hamis" mérőszámunk van, ahogyan ezt már Jánossy Lajos is fejtegette.

A nagy kérdés az, honnan "tudja" a fény, hogy mennyivel megy az űrhajó? Tehát hogy neki mennyivel kevesebbel kell haladnia, hogy összesen 300 000 km/s jöjjön ki megtett útként? Elegendőek ehhez a relativisztikus hatások, vagy kell még valami más is?

Így megint az "ősrégi" kérdéshez a k₀ koordinátarendszer "lenni vagy nem lenni"-jéhez jutottunk - éppen ezt a mozgás hatására létrejövő fénysebesség-változást akarták kimutatni pl. a Michelson-Morley kísérlettel...

De a véleményem szerint, ha egy olyan pontból le lehetne fényképezni az űrhajó és a kibocsátott fény esetét, amely az űrhajóhoz képest 0 sebességű pontot jelent, akkor így mérve az űrhajó és a fényfront közötti távolság csak 100 000 km lenne 1 másodperc alatt, miközben az űrhajóból a szokásos, 300 000 km/s fénysebességet mérhetnénk.

És hogy ez a fajta relativitás is lényegében benne van már Einsteinnek abban a fejtegetésében - bár nem egészen erre az esetre vonatkozik - hogy két villám "egyidejű" becsapódása lehet egyidejű a töltésről nézve, de a vonatról nézve már nem ugyanazon a ponton történik meg az "egyidejűség".

"Egyidejűek-e a vonathoz viszonyítottan is azok az események (pl. az A és B pontokon lecsapó két villám), amelyek a töltéshez viszonyítva egyidejűek? Azonnal be fogjuk bizonyítani, hogy a válasznak tagadónak kell lennie."

Albert Einstein: A speciális és általános relativitás elmélete, p. 32,    Gondolat, Bp., 1978

És ha a mozgó objektumon (pl. a Michelson-Morley kísérletnél a Földön) van a mérőműszer, akkor az soha nem fogja kimutatni a fénysebesség változását. Ehhez valamilyen külső " fix pontot" kell keresni. És ilyen módon remélhetőleg feloldhatók az ellentmondások.

Én úgy érzem, hogy itt lappang az igazság, de nem tudom bizonyítani. És csak abban reménykedem, hogy akad valaki, aki a szellemi energiáját erre a részterületre tudja koncentrálni, és eredményeket ér el. Persze nem lesz könnyű...

Egy kis fizikatörténeti adalék ehhez: már Dominique Francois Arago és Eleuthére Mascart is foglalkozott ilyen kérdésekkel a XIX században.

"Mascart legfontosabb munkája az optika területén - itt nyilvánult meg leginkább teoretikusi képessége, szellemének világossága, kísérletező ügyessége, valamint az optika finom méréseiben való jártassága - az a kutatássorozat, amelynek során a föld mozgásának az optikai jelenségekre gyakorolt hatását vette elemzés alá, válaszul a Tudományos Akadémia által 1870-ben, a matematikai tudományok nagydíjáért kiírt versenykérdésre: »Miféle módosulásokon megy át a fény a fényforrás mozgásának valamint a megfigyelő mozgásának hatására.«

A problémát Arago vetette fel még akkor, amikor mindenfelé keresték a módját a két, egymással ellentétes elképzelés - a részecskeelmélet és a hullámelmélet - igazolásának. Arago tétele az alábbiakban foglalható össze: ha megfigyelünk két csillagot, amelyek úgy helyezkednek el, hogy a Föld - haladó mozgása folytán - közeledik az egyik felé, s eközben eltávolodik a másiktól, akkor a törés, amelyet a fény e két csillagról érkezve egy prizmában elszenved, pontosan ugyanakkora... Mascart - a Doppler-effektus alapján - megjegyzi, hogy ha a két csillag ugyanolyan erősségű fényt bocsát ki, akkor a két irányból a Földre érkező rezgések frekvenciája nem egyforma: azonos időegység alatt nagyobb számú rezgés érkezik arról a csillagról, amelyik felé haladunk, mint arról, amelyiktől távolodunk; Mascart ebből azt a következtetést vonja le, hogy Arago kísérletét korrektnek tekintve, törésbeli különbségnek kell mutatkoznia az esetben, ha a két csillagot két Földdel kapcsolatos fényforrással helyettesítjük, vagyis, másként megfogalmazva, az eltérítésben változásnak kell létrejönnie akkor, ha olyan földi fényforrással dolgozunk, amelynek sugarai váltakozva hol a Föld mozgásával megegyező, hol azzal ellentétes irányban terjednek. Egy olyan kísérlettel, amely csupán földi készülékeket használna fel, ki lehetne mutatni a Föld haladó mozgását.

Mascart rendkívüli gonddal végezte a kísérletet: déltől éjfélig figyelte egy prizmában a fénysugár törését, annak megállapítására, vajon a föld tengely körüli forgása, amely a haladó mozgáshoz viszonyítva elfordítja a fénysugarakat, okoz-e akár legcsekélyebb változást is a prizma által létrehozott eltérítésben; a többször megismételt kísérlet után negatív következtetésre jutott: a megfigyelt jelenség tökéletesen független a rendszer haladó mozgásától, így Arago számításai nem lehettek egészen pontosak.

Ezek után feltette a kérdést: érvényes-e ugyanez a negatív eredmény minden olyan optikai kísérlet esetében, amelyhez kizárólag földi készülékeket használunk? Mascart egymás után kezdte újra valamennyi kísérletét: a ráccsal történő elhajlást, a páton való kettős törést, a polarizációs sík kvarccal való elfordítását, a különböző interferencia-jelenségeket; mivel a variációs lehetőségek minimálisak voltak, a legnagyobb körültekintéssel és a lehető legpontosabban dolgozott, és az eredmény minden esetben egyértelműen negatív volt. A témáról szóló utolsó dolgozatát e szavakkal fejezi be: »Ezen dolgozat végső következtetése az volna tehát, hogy a Föld előrehaladó mozgása semmiféle mérhető hatást sem gyakorol a földi fényforrással előidézett optikai jelenségekre, se a jelenségek nem teszik lehetővé, hogy egy test abszolút mozgását meghatározhassuk: egyedül a relatív mozgásokat tudjuk megfigyelni.«"

André Langevin TUDÓS ÉS FORRADALMÁR Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1976

A relativisztikus hatásoknál és a k₀ koordinátarendszernél maradva - eddig kiindulópont és megoldás gyanánt mindig egy 0 sebességű pontot próbáltak keresni a fizikusok. Csakhogy lehetséges a helyzet fordítottja is - ha a k₀ nem a lehetséges leglassabb, hanem a leggyorsabb rendszer. És szerintem a két eset közül ez a valószínűbb! Mégpedig azon meggondolás alapján, hogy az Univerzumban található anyagmennyiséghez és az abból felszabaduló energiához mint hajtóerőhöz képest a fénysebesség " lassú", ami azt (is) jelenti, hogy sok anyagi test (anyagi rendszer) elérhette a fénysebességet a Nagy Bumm pillanatában, és ezek azóta sem lassultak le számottevően. Más szavakkal, ha valamennyire is abszolút rendszerben gondolkodunk, akkor a testek zömének sebessége közelebb lehet a fénysebességhez, mint a zérushoz.

És így megint a fénysebességgel haladó Univerzumokhoz, illetve az azokon belüli, fénysebességgel haladó testekhez, és fénysebesség szempontjából "telített" rendszerekhez juthatunk el gondolatban. Ez viszont az alapul szolgáló fizikai tényezők jelentős változását jelenti a zérus sebességhez képest.

Az pedig, hogy a fénysebességgel haladó test "végtelen nagyra" nő, nem igazi akadály, mert a sebességfüggő növekedés sohasem végtelen, hanem mindig egy konkrét számmal kifejezhető érték.

Összefoglalva: arra a problémára, hogy a fény sebessége a kibocsátó test mozgásától függetlenül mindig 300 000 km/s-ként mérhető, két magyarázat kínálkozik: a "hamis" mérőszámok, azaz, hogy a mozgó testről nem tudunk valós sebességet mérni, és a már fénysebességgel mozgó, "telített" rendszerek esete. És természetesen mindkét magyarázat sok megoldatlan problémát rejt magában... Mert úgy látszik, hogy van itt egy alapvető alkotórész, ami meghatározza a dolgok kimenetelét, és nem az eddigi ismereteinkből adódó elvárások szerint működik.

A Lorentz-kontrakció és a "hamis mérőszámok" ugyan megfelelnének magyarázatként, de hogyan lehetne ezt az elvet kiterjeszteni az elektromosság területére? A Trouton - Noble kísérlet pl. erről szólt:

"Ha feltöltünk egy kondenzátort, akkor a lemezei között erőhatás keletkezik, de a szimmetria miatt forgatónyomaték nem lép fel, vagyis a lemezek közötti erő nem igyekszik a kondenzátort elforgatni. Ha azonban a kondenzátort egyenes vonalú, egyenletes mozgásba hozzuk, akkor az elektromosan töltött mozgó lemezek között mágneses hatás is fellép. Egyszerű számítással kimutatható, hogy ha a kondenzátorlemezek a sebesség irányához képest ferdén állnak, akkor a mágneses erők igyekezni fognak a kondenzátort elforgatni. Ezt a jelenséget akarta Trouton és Noble a Föld mozgásával kapcsolatban kimutatni.

Kísérletük a következő volt. Egy vékony, rugalmas szálra felfüggesztettek egy kondenzátort. Ha a Föld mozgása következtében valóban keletkezik forgatónyomaték, akkor a felfüggesztett kondenzátor a szálat valamennyire elcsavarja. Az elcsavarodás azonban olyan kismértékű, hogy nehéz kimutatni. Ellenben ha a szál felső részét úgy rögzítjük, hogy a szabadon függő kondenzátor a Föld mozgási irányával 45°-os szöget zár be, akkor a kondenzátor által kifejtett forgatónyomatékot az elcsavarodott szál rugalmas hatása éppen kiegyensúlyozza. Ha most az egész berendezést nagyon óvatosan 90°-kal elforgatjuk, akkor - mint a részletes számítás mutatja - a kondenzátor által gyakorolt forgatónyomaték iránya az ellenkezőjére változik. Várható tehát, hogy ebben az esetben a szál kiegyenesedik, majd elcsavarodik a másik irányba, és így a kondenzátor a felfüggesztő szerkezethez képest elfordul. Minthogy egy ilyen berendezést nagyon nehéz zavarmentesen elforgatni, ezért Trouton és Noble cselt alkalmaztak: felállították a berendezést, beállították a kondenzátorlemezeket a megfelelő irányba, és ahelyett, hogy a berendezést elforgatták volna, megvárták, amíg az minden külső beavatkozás nélkül, a Földdel együtt 6 óra alatt 90 fokkal elfordul. A várt eredmény az lett volna, hogy a változó irányú forgatónyomaték hatására a kondenzátor félnapos periódusú lengésbe kezd.

A kísérleti berendezés azonban nem mutatta a várt lengést. Úgy fest tehát, mintha a forgatónyomaték nem lépne fel. Minthogy azonban a Maxwell-elmélet kiállta az idők próbáját, semmiképpen sem tételezhető fel, hogy a tisztán elektromos adatokból kiszámított nyomaték nem jelentkezik. Arra kell gondolnunk tehát, hogy a kondenzátorban vagy a függesztőszál belsejében az éterszélnek köszönhető más hatások lépnek fel, és ezek pontosan kompenzálják az elektromágneses hatást."

Jánossy Lajos: Relativitáselmélet és fizikai valóság p-p. 107-109

És itt az érdekes az, hogy ami működik kicsiben a Földön, az nem működik nagyban, ha a Föld mozgását akarjuk vele kimutatni. Erre az egyik magyarázat az lenne, hogy a Föld áll, és a Nap kering körülötte - ennek biztosan örültek volna Galilei inkvizítorai - de ez nem igazán szimpatikus magyarázat pl. a súlyarányok miatt. A másik dolog ennél a kísérletnél, hogy a kondenzátor benne volt a Föld mágneses terében, és az is hatott rá - vajon beleszámították-e, vagy sem? De ez a terület eddig is fantáziadús kísérleti fizikusok terepe volt, és meg is marad annak, amíg ilyen kísérleteket kell végezni hozzá. Én csak legfeljebb felvetek itt néhány ötletet, pl. hogy a már fénysebességgel haladó nagy rendszerek szintén magyarázatul szolgálhatnak a problémára - de ehhez el kellene jutni a kidolgozott logikai rendszerig, mert így csak annyit lehet mondani, hogy "esetleg ez lehet a magyarázata...". Mindenesetre a fénysebességű "telített" rendszert és a Lorentz-kontrakciót mint relativisztikus effektust kellemesen össze lehet kapcsolni, lévén hogy a telített rendszer magyarázatul szolgál a Lorentz-kontrakcióra. A világnak ez része tehát rendben lenne így, csak az összes többivel van az a kis probléma - az hogy nem egészen világos, ilyen feltételek mellett hogyan működne...

Ezt nehéz elgondolni, de megpróbálom, mindjárt azzal kezdve, hogy látszatvilágban élünk. De hát ez eddig is így volt: úgy látjuk, hogy a Föld áll, és a Nap meg a csillagok körülötte forognak... mert elsőre mindig úgy gondoljuk, hogy ahol éppen mi vagyunk, az egy fix pontja a Világegyetemnek, és körülöttünk forog a világ. De a Földet kezdőpontnak, nyugalmi rendszernek venni - illúzió, mert a valóság más - ha minden igaz -, és az ember a saját és helytelen "én-központú" értelmezésének az áldozata. És ha valaki úgy gondolja, hogy a Föld Nap körüli sebessége 30 km/s, tehát a Föld 30 km/s sebességgel mozog az éterben, akkor a Naprendszert veszi kitüntetett helyzetű, nyugalmi koordinátarendszernek. De miért pont a Naprendszert, amikor az tagja a Tejútrendszernek, amely a környezetéhez képest 600 km/s sebességgel halad, és a Lokális Csoport néven ismert galaxishalmaz tagja, amely a Lokális Szuperhalmazhoz tartozik, amelynek központi halmaza a Virgo-galaxishalmaz, és amely rendszer a Hydra-Centaurus szuperhalmaz vonzáskörébe tartozik, és ezt az egészet a Nagy Vonzó (Great Attraktor) nevű óriási galaxishalmaz vonzza. És valószínűleg van még ez tovább is...

Tehát még a galaxisunk, a Tejútrendszer is csak egy a sok galaxishalmaz közül, amelyek még nagyobb rendszereket alkotnak, és annak tömegközéppontja körül keringenek, és így tovább. Ez a gondolatsor megint a "már fénysebességgel haladó nagy rendszerek"-hez vezet. És ahhoz, hogy lehet hogy van valahol a térben egy valódi és abszolút értelemben vett k₀ zérus sebességű hely, ahol tényleg semmi sem mozog - de ha a Mi Univerzumunk tagja egy még nagyobb rendszernek, akkor az Ősrobbanásnak az elvileg nyugalomban maradó középpontját sem lehet ilyen helynek tekinteni. És mi nem ott vagyunk, hanem "valamilyen sebességgel mozgó rendszerek" egy tagja vagyunk. És most próbáljuk meg elgondolni, hogy mi a helyzet akkor, ha a Földet is magába foglaló nagy rendszer egyik tagja már fénysebességgel halad, mégpedig nem a teljesen anyagmentes üres térben, hanem az éterben. Hogyan alakulnak ilyenkor a fizikai feltételek, és hogyan nyilvánul meg az éteri közegellenállás? Ha a relativitáselméletből indulunk ki - márpedig mért ne ezt tennénk - akkor a sebesség és az éteri közegellenállás a relativisztikus hatásokon keresztül meghatározza a fizikai állandók egész seregét - a relativisztikus tömegnövekedés meghatározza a tömeg aktuális értékét, a tehetetlenségi erőt, a gravitációs állandót, stb. És ha a sebesség változik, akkor változnak a fizikai értékek is - és ha van valami megfelelő összehasonlítási alap a kimutatásukra, akkor a változások kimutathatóak, egyébként viszont nem.

És vajon milyen hatása van egy ilyen rendszerben a Föld Nap körüli, 30 km/s sebességének, és miben nyilvánul ez meg? Nyilván nagyon csekély hatásokra lehet számítani, és ezek is inkább relativisztikus effektusokban mutatkoznak meg (tömegnövekedés-csökkenés, stb.), tehát nem ártana ilyen hatásokat is keresni.

Másrészt pedig ott van a Föld tengelykörüli forgásának kimutathatósága (Sagnac, Pogány Béla, Michelson-Gale kísérletei), ahol minden az előzetes elvárások szerint működik. Itt azt kellene bebizonyítani, hogy a Föld "egyenesvonalú" és a tengely körüli forgása, az két különböző eset - és azt is, hogy miért...

Einstein nem tett semmilyen külön megállapítást a fény szögsebességére vonatkozóan. Viszont ebben az elméletben kitérek rá, és az állítás az, hogy a fény szögsebessége sem lehet nagyobb, mint amekkora az egyenesvonalú terjedésből adódik. A probléma nem is olyan egyszerű, mert azt is lehetne gondolni, hogy a körpályán mozgatott fénysugár minden forgási sebességnél viselkedhet úgy, mint egy merev bot, és a fénysugár minden körülmények között és minden sebességnél egyenes marad. Van aki így is gondolja:

"Vetítsünk zseblámpánkkal egy fényfoltot a falra. Ha most a zseblámpát forgatni kezdjük, akkor a fényfolt végigszalad a falon, mégpedig annál gyorsabban, minél távolabb vagyunk a faltól.
Megfelelően távoli fal esetében a mozgó fényfolt sebessége bármilyen értéket elérhet, nagyobbat is, mint a fényét."

"Vajon hogyan sikerülhet egy ilyen foltot a fénysebesség határán túli sebességre felgyorsítani?

A válasz erre az, hogy a folt mozgása bizonyos vonatkozásban egyszerű optikai csalódás, bár szubjektíve kikerülhetetlen. Ha moziban ülünk, azt látjuk, hogy mozog a kép, emberek sétálnak, vonatok haladnak stb. Bármennyire próbálnánk is tudatosítani, hogy a vásznon semmi sem mozog, hanem csak gyors egymásutánban vetített, egymáshoz nagyon hasonló állóképeket látunk, semmiképpen sem tudjuk kiiktatni azt a benyomást, hogy a kép folyamatosan változik, mozog. A falon haladó fényfoltnál is ugyanerről van szó. Lámpánk megvilágít a falon egy helyet, később egy másodikat, harmadikat stb., tehát a fényfolt egymásutáni időpontokban más és más helyen jelentkezik. Ez elkerülhetetlen módon azt a benyomást kelti, mintha valami mozogna a falon."

Jánossy Lajos: Relativitáselmélet és fizikai valóság Gondolat, Bp., 1969

Ebben a kérdésben - kivételesen - nem értek egyet Jánossy Lajossal, mert az éteri közegellenállás elve szerint itt már valódi sebességről van szó, még ha az körpályás is - és ezért a fénynek, ha eléri a 300 000 km/s kerületi sebességet, akkor meg kell maradnia ezen az értéken, és így el kell görbülnie, mert ebben az esetben a fényforgatás irányában is olyan hullámfront valósul meg, mint amilyen az előre haladó fénynél van.

Ezért még egy ilyen "optikai csalódás" sem mozoghat gyorsabban, mint 300 000 km/s.

Eszerint a fénysugár nem egy merev rúdhoz, hanem inkább egy locsolótömlőből nagy sebességgel kiáramló vízsugárhoz hasonlít, ahol az egyes részek között nincs merev kapcsolat. De hullámterjedésről lévén szó, a vízben keltett keskeny forgó rezgéshullám-nyaláb mozgása még jobb hasonlatot adna erre.

Itt és most nem érdekes, hogy mi történik a fény hullámfrontja mögött. Ha a locsolótömlőt veszem megint példának, ahol a vízsugár a tömlő mozgatása által mondjuk balról jobbra halad, a vízsugár jobboldali "élének" mint hullámfrontnak a mozgási sebessége az érdekes. Hogy a víz- illetve fénysugárral a hullámfront mögött és a későbbiekben mi történik, belecsapódik a falba, illetve földbe, átalakul a mozgási energiája, az most mindegy, lényeg az, hogy a fény esetében a balról jobbra haladó hullámfront mozgási sebessége nem lehet nagyobb, mint 300 000 km/s, az éteri közegellenállás miatt. Azt, hogy a szögsebesség lehet-e nagyobb mint c vagy sem, el lehetne dönteni a végső érvvel, a kísérlettel. Ha a forgó fénysugár nem görbül el kellően c-nél nagyobb szögsebességnél, majd magamba szállok, és lehet hogy visszavonom a tanaimat, amely tanokból eléggé egyértelműen a görbület következik, de amíg kísérlet nem cáfolja, addig kitartok e nézetem mellett.

Szögsebességet emlegetek itt, de mivel azt radiánban, vagy legalább is fokban kellene mérni, sokkal jobb vonatkozási alap a kerületi sebesség ( v_k ), amit minden további nélkül mérhetünk km/másodpercben. Ez a lényegen nem változtat, és valamivel szemléletesebb is. Ami pedig a lényeg, hogy a fény, vagy bármely fókuszált elektromágneses rezgés tényleges kerületi sebessége ( v_k ) sem lehet nagyobb a fénysebességnél. Ahol a lineáris számítás szerint már nagyobb lenne a kerületi sebesség mint c, ott a valóságban meg fog maradni a c értéken, és sohasem lépi túl, mert nincs rá mód - a fénynek nemcsak az egyenesvonalú terjedési sebessége, hanem az "oldalirányú" sebessége is be van határolva, és itt is ugyanúgy fellép a közegellenállás, mint az "előre" irányú terjedésnél. Annyi a különbség, hogy ha a v = c mellett teljesül még a v_k = c feltétel is, akkor a fénynek nem egy fénysebességű hullámfrontja lesz, hanem kettő.

Ezen kívül van még a kerületi sebesség és a kiáramlási sebesség problémája is, amit Bencze Balázs vetett fel. Ennek lényege, hogy ha a kerületi sebesség meghaladja a kiáramlási sebességet, akkor emiatt egy bizonyos ponton túl megszűnik az anyagfolytonosság a körpályán, ami a fény esetében annyit jelent, hogy a körnek már nem jut minden pontjára foton, tehát a sor nem olyan lesz, hogy foton, foton, foton, hanem foton, lyuk, foton, és így tovább, ami a gyakorlatban a fény intenzitáscsökkenését, a csökkenő fényerőt jelenti. Ha a szokásos ballisztikus képet vesszük alapul, akkor a probléma valóban fennáll, igaz csak olyan formában, hogy v_k = c, mert a v_k c az elmélet szerint nem jöhet szóba. Erre a felvetett problémára gyakorlati megoldást igazából itt is a kísérlet jelentene.

Az elméletnél maradva - a fény vektormennyiség, mert sebessége és iránya van - és amint fellép a szögsebesség a mozgásában, két komponensűvé válik, és a terjedési sebesség és a szögsebesség együttesen fogja meghatározni a mozgását. Ebből pedig az következik, hogy a fény már fénysebesség alatt is görbül a forgó mozgásnál, méghozzá minél nagyobb a szögsebessége, annál jobban. A c sebességi pont után pedig a fény végig ezzel a sebességgel mozog tovább a tetszőleges átmérőjű körpályákon, ami a külső íveken lévő pontok jelentős lemaradását jelenti az egyeneshez képest. A pályaszámítás matematikai probléma, az állítás igazolásának vagy cáfolásának legmegfelelőbb módja pedig az elvégzett fizikai kísérlet, tehát a természetfilozófia ezen a ponton már véget ér. A kísérlet gyakorlati megvalósítása mindenesetre valami olyasféle lehetne, hogy forgó, sokszögletű tükörrel lézersugarat mozgatunk, és figyeljük, hogyan viselkedik a c pályamenti sebességen túl. A várható hatás az, hogy ha álló helyzetben egy hosszú egyenes cső végén lévő érzékelővel megcélozzuk, akkor forgás közben ez már nem lesz jó beesési szög, ezért nem fog jutni fény az érzékelőre.

Vagy, van még másik variáció is -, próbáljuk meg lézersugárral célbavenni a Holdat, és aztán valahogyan érzékelni a megvilágított területet a Földről. Tehát sugározzunk be lézersugárral egy adott területet, majd mozdítsuk odébb a sugarat, akkora szögsebességgel, hogy a Hold távolságára számított kerületi sebessége jóval nagyobb legyen, mint c. Az elmélet szerint, és a fénysebességre vonatkozó einsteini képlet szerint a Holdra ért fénysugár mozgási sebessége sohasem lesz gyorsabb, mint c, akkor sem, ha a lineáris számítás szerint ennél nagyobbnak kellene lennie, mert az a közegellenállás, ami "előre" irányban hat, ugyanúgy hat "oldalirányú" fénysebesség esetén is, és emiatt a fénysugár sebessége állandó értéken marad, és emiatt a fény elgörbül.

A fényfolt egymásutáni időpontokban más és más helyen jelentkezik, az igaz, de ez nem történhet tetszőleges sebességgel, hanem csak c-vel mint legnagyobb sebességgel. Lineáris számítás szerint viszont húzhatnánk v_k c, mondjuk v_k = 400 000 km/s sebességgel is lézerfénycsíkot a Holdon. Ezzel az elképzeléssel szemben most is ugyanúgy működni fog a fénysebességre vonatkozó einsteini nemlineáris képlet, mint az egyenes vonalú terjedésnél. Tehát teljesen mindegy, hogy milyen fajta sebességről van szó, egyenes vonalúról vagy szögsebességről, a fénysebesség akkor is megmarad határsebességnek, a véleményem szerint.

Ámbár nem egyszerű feladat egy ilyen mérés, és néhány kilométeres távolság is kell hozzá, de ennek ellenére nem tűnik lehetetlennek a gyakorlati kivitelezés - komolyabb problémákat is megoldottak már a kísérleti fizikusok. És azt sem tartom kizártnak, hogy végeztek már ilyen irányú kísérleteket valahol, csak nem tudok róla.

És ha jobban megnézzük Jánossy Lajos példáját, rájöhetünk, hogy két esetről van szó - az első esetben szögsebességről, a második esetben - a vetítővásznas példában - viszont egyenes vonalú terjedésről. És hogy a két eset nem fedi egymást, mert a második eset nem a fény mozgásának szögsebességét veti fel, hanem azt, hogy a fénysugarat milyen frekvenciával lehet megszaggatni, vagy modulálni. De még itt is gyakorlati határ a fénysebesség, már csak azért is, mert ennél nagyobb sebességgel dolgozó moduláló eszköz nincs.

Tehát vagy engem fognak igazolni a kísérletek, vagy valahol nagyot tévedtem ebben az elméletben.

De vannak ennél komolyabb sebességi problémák is a fénnyel. Egy gömbszerűen terjedő c sebességű hullámfront két átellenes vége - az átmérő két végpontja - 2c sebességgel távolodik egymástól. Ez természetes, és ez a közönséges anyagi világban is így van, hullámok esetén. Csakhogy - ültessünk egy képzeletbeli emberkét, vagy mondjuk Laplace démonját a fény hullámfrontjának szélére. Mivel ő a középponttól fénysebességgel távolodik, semmit sem fog érzékelni az ellenkező irányba haladó fénysugarakból, és az abban az irányban terjedő egyéb hatásokból. A mögötte levő térnek több mint a felét nem fogja tudni érzékelni, mert onnan nem jutnak el hozzá a hatások - még ha jönnének is feléje, akkor sem érik őt utol, az időbeli késedelem miatt. A tőle mint középponttól az eredeti kezdőponton át húzható körön kívüli térség ezért számára nem létezik, egyszerűen elérhetetlen. Egyszerűbb esettel illusztrálva: ha van két autó, és mind a kettő 300 km/ó sebességgel képes haladni, és ennyivel is halad, akkor a később induló sohasem fogja utolérni az elsőt. Akkor most vegyük azt az esetet, amikor az Ősrobbanás pillanatában megjelenik a fény, és a táguló világ külső pereme fénysebességre gyorsul. Itt teljesen ugyanez a probléma áll fenn - a peremről visszafelé nézve láthatatlan és elérhetetlen az Univerzumnak több mint a fele. Mi ugyan nem vagyunk a peremen, mert akkor már feltűnt volna, hogy az "előre" irányban már nincsenek csillagok - de mégis el kell gondolkodni azon, hogy innen nézve vajon az Univerzumnak mekkora része érzékelhető? Itt is vannak problémák, mert az ellenkező irányú, fénysebességgel haladó peremről az eredeti haladási iránytól visszafelé haladó fény csak igen nagy késéssel juthat el a Földre, és ezt sokkal nagyobb problémának érzem, mint a fény szögsebességét. Ilyen feltételek mellett hogyan lehetne meghatározni az Univerzum tömegét és korát, meg úgy általában a sebességi viszonyokat? De ez a probléma már maradjon meg a csillagászok és matematikusok számára, hogy nekik is jusson azért valami.

Van egy hasznos lehetőség is a szögsebességet illetően - a testeket egyenes vonalúan mozgatva igen nehéznek látszik elérni a fénysebességet. Forgó mozgással viszont úgy tűnik, ezt már valamivel könnyebben menne. Mindössze csak forgatni kell a testet. És közben azon gondolkodni, hogyan fog ellenállni a hatalmas centrifugális erőnek... (Centripetális ellenerő annak, aki így jobban szereti - mindenesetre arról az erőről van szó, ami a középponttól kifelé hajtja a vízcseppeket a centrifugában.) Az elektronokat szépen lehet gyorsítani körpályákon, és esetleg ez valamikor megvalósítható lesz valamivel nagyobb anyagi részekkel is, ahol nagyobb léptékben lehetne tanulmányozni az anyag viselkedését a fénysebesség közelében. És erre szükség is lenne, mert amint a fenti eset is mutatja, nincs még minden tisztázva a fénysebesség körül.

Éppen ezért érdemes megnézni a dolgok fonákját is - a fény kerületi sebessége esetében ráadásul létezik az ellentétes állítás egy speciális változata - az, hogy ha van egy fényforrásunk, amely előtt elsétál egy ember, akkor ennek az embernek az árnyéka vajon mekkora sebességgel mozoghat a fényforrás és az ember alkotta rendszertől tetszőleges távolságban mérve? Vagy másképpen fogalmazva: semmilyen anyagi rendszer nem mozoghat a fénysebességnél gyorsabban - de mi a helyzet egy olyan vonatkozási rendszer esetében, amely egy anyagtalan rendszer? Ugyanis az a megállapítás, hogy anyagi rendszer nem mozoghat a fénysebességnél gyorsabban, még nem foglalja magában az olyan anyagtalan vonatkoztatási rendszereket is, mint amilyen az árnyék.

Ebből a felvetésből látható, hogy a mozgás vonatkozásában nemcsak anyagi rendszerek létezhetnek mint vonatkoztatási rendszerek, hanem anyagmentesek is. Mindazonáltal az árnyékkal mint vonatkoztatási rendszerrel van egy nagy probléma: az, hogy csak egy olyan másodlagos rendszerről van szó, amely nem függetleníthető az elsődlegestől, és a fenti esetben a fény az elsődleges rendszer, az árnyék pedig a másodlagos, hasonlóan ahhoz, ahogyan ez az anyag és az idő vonatkozásában is történik. A fény létezhet árnyék nélkül - azaz nem feltétel, hogy a rendszerben árnyékot adó testek is jelen legyenek -, viszont az árnyék már nem létezhet fényforrás nélkül. És itt az ok-okozati sorrend miatt az elsődleges rendszer fogja meghatározni a belőle következő, és tőle nem függetleníthető másodlagos rendszer olyan tulajdonságait is, mint a mozgási sebesség - azaz, az árnyék csak úgy és olyan sebességgel mozoghat, mint ahogyan a fény teszi, éppen azért, mert a test árnyékát a jelen lévő fényhez mint elsődleges rendszerhez viszonyítjuk, és ezért az anyagtalan árnyékot nem lehet függetleníteni a fénytől mint anyagi rendszertől. Úgyhogy ha a fény elhajlik, akkor az árnyék is elhajlik. Az árnyék terjedési (haladási) sebességének egyébként is csak a forgó mozgás esetében van létjogosultsága. És bármilyen kísérleti elrendezést választunk is, a fény elsődlegessége mindig fennáll, és az árnyékot mint anyagtalan rendszert nem lehet elvonatkoztatni tőle. Ezért nem is lehet ilyen módon megdönteni vele a "fénysebesség mint határsebesség" elvét. Erre a megoldás az árnyéknak a fénytől való függetlenítése lenne - de így megszűnik az árnyék értelmezhetősége is. Ezért minden ilyen kísérlet, ahol az anyagtalan rendszert nem lehet függetleníteni az anyagi rendszertől, megmarad a látókörbővítő logikai játék szintjén.

A fény szögsebessége pedig tipikusan egy olyan probléma, ahol a kezdeti lépésekhez még megfelelő lehet egy természetfilozófiai vázlat, de a pontos definíciók megadása, a paraméterek kiszámítása és a kísérleti berendezés elkészítése a fizikusokra vár - hogy aztán a felnövekvő ifjúság végül a fénytannak egy újabb fejezetével ismerkedhessen meg. És hogy érdemes-e, az nézőpont kérdése - de mindig ez a nóta vége. És ha valaki egy technikai civilizációban akar élni, akkor nem igazán kerülheti el ezt a sorsot...

$ Elsőre az ember, ha a természettudományos látásmódjával él, akkor a szimmetriákat fedezi fel az Univerzumban. Igen ám, de ez nem az a fajta "igazi" szimmetria, ahol az anyagok mennyiségükben valóban szimmetrikusan vannak jelen, hanem ami manapság megvalósul, az a legkisebb energiaállapot elve.

A valódi szimmetriában az anyag és antianyag egyenlő arányban lenne jelen - erről pedig tudjuk hogy lehetetlen, mert az egyik kizárja a másikat.

Tehát nem a valódi szimmetria valósul meg az Univerzumban, hanem az "erőegyensúly a legkisebb energián" típusú szimmetria.

A fizikusok szeretnek szimmetriában gondolkodni - ez rendben is van, de ne feledkezzünk meg arról az anyagi aszimmetriáról sem, ami "ott van az orrunk előtt". Tegyük fel, hogy van egy anyag, ami az egy ponton történő alátámasztásától jobbra és balra is ugyanakkora súlyú. Ez ugyebár szimmetria - de ebből még nem következik egyben az is, hogy a jobb és balkézre eső tömegtérfogat is szimmetrikus lesz, és hogy mindig a test hosszának mértani közepére fog esni az alátámasztás. Vagyis, egy szimmetriához nem csak kizárólag egy másik szimmetria tartozhat, hanem egy aszimmetria is, amit összhatás tekintetében egy másik aszimmetria egyenlíthet ki, és ez a két aszimmetria kiad egy "távoli" szimmetriát.

De most nem erről szeretnék itt tovább szót ejteni, hanem az Univerzum-béli "nagy aszimmetria" egy lehetséges magyarázatáról - ha az anyag és antianyag valódi, mennyiségi szimmetriája nem is, az anyag és antianyag közötti energiaszimmetria véleményem szerint megvalósulhat olyan, rejtett módon, ha feltételezzük hogy az antianyag energiája benne van a nagy rendszer forgatónyomatékában, mégpedig úgy, hogy az Ősrobbanás utáni anyagnak a jobbos vagy balos forgó mozgása valamelyik anyagfajta kialakulásának kedvezett, és a "hátrányos helyzetű" anyagfajta a folyamatos rekombinálódások során lassan végleg eltűnt. Tehát ha kezdetben meg is lett volna az anyag-antianyag szimmetria valamilyen eddig még ismeretlen módon, a forgás az egyik fajta anyagot hozzásegítette az egyeduralomhoz. Mai vélekedések szerint az anyag igen csekély, kb. egy milliárdod résznyi fölénye elég volt az antianyag "kihalásához". Tehát viszonylag nem sokon múlott, hogy nem egy antianyagú világban vagyunk. Amelyet persze belülről nézve ugyanolyannak találnánk, mint ezt a mostanit.

Más vonatkozásban viszont az anyag és antianyag összeférhetetlenségének elve nem zárja ki az egymástól függetlenül létező, ellentétes anyagú Univerzumok létezését - gond csak akkor van, ha ezek találkoznak. De tekintve hogy nem tudjuk, létezik-e még más Univerzum is a miénken kívül, emiatt ez nagyon elméleti kérdés. És ha valahogyan mégis tudnánk erre a kérdésre válaszolni, még mindig ott lenne az a másik kérdés, hogy az a rendszer, vagy rendszerek milyen szabályoknak vannak alávetve - különböző vagy csak egyirányú lehet bennük a forgatónyomaték? Az ellentétes forgatónyomaték jelenléte kellene ahhoz, hogy a nagy rendszerben, az "Univerzumhalmazban" ellentétes anyagú egyedi Univerzumok alakulhassanak ki. Mindezért az antianyagú Univerzumok léte még csak merő spekuláció - de a magát a lehetőséget manapság nem lehet sem kizárni, sem pedig megerősíteni.

Visszatérve a mi Univerzumunkhoz, ennek forgása számomra két okból tűnik valószínűnek - az egyik hogy a rendszeren belül sincs semmi olyan, ami ne lenne mozgásban, mégpedig valamilyen forgó, körben járó mozgásban - más forma nem igazán valósulhat meg egy nemeuklidészi rendszerben - a másik pedig az, hogy az érzékelhető anyagot eleve elektromágneseshullám-felcsavarodásnak tekintem, és mivel a nagy rendszer is a kicsiből épül fel, a nagy forgatónyomatékot a kicsitől nem lehet teljesen elválasztani, az egyik meghatározza a másikat. Ha a kis rendszer forgásban van, nehéz elképzelni, hogy az a nagy rendszer, amelyet a kis rendszerek alkotnak, nincs mozgásban, hanem teljesen sztatikus, mozdulatlanul áll. Ez különleges és szokatlan állapot lenne. Ez lenne az az állapot, amikor a kis búgócsigák mindegyike forgásban van, de a búgócsigák rendszere mozdulatlan, és egyik búgócsiga sem hat a másikra. Ez az állapot könnyen elképzelhető az emberi világban, de az Univerzumban mintha szorosabb kapcsolatok lennének ennél - ha akármelyik bolygót (az egyik búgócsigát) kivennénk a rendszerből, az visszahatna az összes többi bolygó mozgására is. (Érdekes lenne kiszámolni, hogyan alakulna a többi bolygó pályája, ha például kivennénk a Földet a Naprendszerből. Mivel viszonylag kis tömegről van szó, nagy változások bizonyára nem lennének a többi bolygó pályájában - a Holdat kivéve - de azért lennének.)

Tehát ha nem egy álló, sztatikus Univerzum- modellben gondolkodunk, hanem egy olyanban, amelynek meghatározó eleme a forgás, és minden egyes része a forgó mozgás impulzusnyomatékával is rendelkezik, mindjárt van egy olyan aszimmetrikus erőnk, amelyből - legalább is filozófiai szinten - levezethető az anyagi aszimmetria is, olymódon, hogy a forgás iránya miatt a normális anyagi részecskék kedvezőbb helyzetben voltak az antirészecskékkel szemben, mert a forgás segítségével a létrejöttükhöz valamivel kisebb energiára volt szükség, és ezért több jött létre belőlük. Lehet, hogy napjainkban a forgás hatása már olyan jelentéktelenné vált, hogy már nincs kimutatható különbség a kétféle anyag létrehozásához szükséges energiamennyiségben - de az is lehet, hogy van. Ha így lenne, akkor ez azt jelentené, hogy például elektront és pozitront nem teljesen ugyanakkora energiával lehetne előállítani. Ilyen hatást eddig még nem mutattak ki - vagy azért, mert nincs is, vagy azért, mert nagyon kicsi. Ha a kezdeti egy milliárdod résznyi különbségre gondolunk, elképzelhető, hogy milyen csekély hatást kellene kimutatni az elemi részecskék között, a kezdeti állapotoktól számítva 10-20 milliárd évvel később.

Az arányok kérdése mindenesetre már régen eldőlt, akármi volt is az oka, és nem szükséges, hogy a hatást okozó erő még napjainkban is hasson. Ezért még az sem lenne egy jó cáfolat erre az elképzelésre, ha a nagy forgó mozgás hatása, mint az anyag és antianyag energiaértékében jelen levő aszimmetria, már semmilyen formában sem lenne kimutatható.

Az viszont elég könnyen elképzelhető, hogy az ősgolyóbis már szétrobbanás előtt, és aztán a robbanást követően is nagy sebességgel forgott, hasonlóan ahhoz, mintha egy helyben forgó korcsolyázó magához szorítaná a karjait, amikor is a forgása felgyorsul, amikor pedig kiengedi a karjait, a forgása lelassul. Persze a gyors forgó mozgás és a centrifugális erő miatt a tökéletes gömb forma sem valószínű, de ennek jelentősége inkább abban van, hogy emiatt valószínűleg a táguló Univerzumunk sem teljesen gömbszimmetrikus. De ezen a részletek kidolgozása már a csillagászok és matematikusok dolga lesz, mert ehhez a filozófia már nem elég. A kérdés gyakorlati eldöntéséhez, hogy létezett-e, vagy még mindig létezik ilyen forgó mozgás, és lehetett-e ez oka az aszimmetriának, legalább az Ősrobbanás utáni első másodpercet kellene részletesen ismerni, az elektronok kialakulásáig, de a kezdetekről nem igazán tényleges ismereteink, hanem jónak látszó következtetéseink vannak.

Mint például az, hogy a mai Univerzum már nincs forgásban, vagy ha igen, akkor nagyon lassan forog - erre következtettek a csillagászok a kozmikus háttérsugárzást mérő COBE műhold adataiból. És itt megint csak az a "kis" problémám, hogy nem ismerem a teljes gondolatmenetet, hanem csak a végkövetkeztetést, és így nem tudok rá mondani semmit - csak azt, hogy rendben van, fogadjuk el; de ez még nem azt jelenti, hogy az Univerzum soha nem is volt forgásban. Ilyen könnyen azért nem lehet megcáfolni az elgondolásaimat... ¤

Egyébként nem csak ez az egy lehetséges magyarázat adódik az Univerzum aszimmetriájára - az itt leírt elképzelést megelőzően már létezett egy másik, hasonlóan a feltételezés szintjén álló magyarázat is, amely szerint még az Ősrobbanás első másodpercének a törtrésze alatt létrejöttek az úgynevezett szupernehéz x-részecskék, amelyeknek az a tulajdonságuk, hogy bomlásukkor több kvark keletkezik mint antikvark, és ez eredményezte az anyag fölényét az antianyaggal szemben. Ennek az elméletnek a részletesebb leírásával viszont még nem találkoztam, ezért nem is tudom itt közreadni a részleteket. Mindenesetre tudományos igényű elméletről van szó, külföldi szerzőtől.

Amúgy pedig ezen kívül is vannak még érdekes megoldásra váró kérdések: például hogy vajon mikor tűnt el a mi Univerzumunkból ténylegesen és véglegesen az antianyag - nem számítva persze a jelenlegi körülmények között is kelthető és keletkező antianyag csekély mennyiségét. Mindenesetre ez már az igen korai időkben meg kellett hogy történjen, tehát már sok milliárd évvel ezelőtt el kellett hogy tűnjön a természetes antianyag. Így pedig az olyan elképzelés, hogy a hiányzó antianyag-mennyiség a mi Univerzumunk valamely tőlünk távolabb eső térrészében lenne található, ahol önálló "antivilág"-ot alkot, aligha állja meg a helyét.

És szóba hozhatjuk az Univerzumban nagy valószínűséggel létező, "fekete lyuk"-ként ismert szupersűrű anyaghalmazokat is - itt az az érdekes, hogy az Ősrobbanás előtti, egy helyre koncentrálódott tömegnek egyben a létező legnagyobb fekete lyuknak is kellett lennie. Említést érdemel az is, hogy ismeretesek olyan nézetek, miszerint a fekete lyukak anyaga "párolog" - de amint az Ősrobbanás-elmélet mutatja, nemcsak hogy "párolog", hanem ezek szerint időnként robban is. Az Ősrobbanás és a fekete lyuk problémájának viszonyát illetően viszont egyetlen elméletet sem találtam a szakirodalomban - vagy azért, mert nincs is, vagy azért, mert nem olvastam eleget. A véleményem mindenesetre az, hogy a fekete lyukak ugyan nagy valószínűséggel léteznek, de hogy milyen folyamatok játszódnak le bennük, arról már csak halvány elképzelések vannak. Arról sem olvastam még cikket, hogy az Ősrobbanás előtti koncentrált anyag léte egyben fekete lyuk probléma is. Bár lehet, hogy le vagyok maradva néhány brosúrával - sőt... És cikket még mindig nem olvastam róla, de most már legalább tudom, hogy Roger Penrose és Stephen Hawking már valamikor a hatvanas években felvetette, hogy a Nagy Bumm előtt az Univerzum ilyen állapotban volt, mint szingularitás. A szingularitás pedig nem más, mint egy kicsi, zárt és "végtelen", azaz gömbszerű, önmagába záródó téridő-görbület. Legalább is én úgy vettem ki, hogy erről van szó. (forrás: Az Univerzum története CD).

$ De van még más problémám is a fekete lyukkal, amelynek olyan nagy gravitációs vonzóereje van, hogy semmi sem tud belőle eltávozni, még a fény sem. Mert akkor ez azt jelenti, hogy a fénynek mégis van tömege? Vagy a gravitáció nem csak a tömeggel rendelkező testekre, hanem az eddig tömeg nélkülinek mondott fényre is hat? Mert eddig arról volt szó a fizikában, hogy az anyagi testek minden más erőhatás közreműködése nélkül is kölcsönösen vonzzák egymást, és ez a gravitáció, vagy más néven tömegvonzás. És ha a fénynek nincsen tömege, akkor mit vonz, illetve térít el a testek gravitációs ereje?

Ez persze az étert anyagként használó elméletnél nem okoz ellentmondást, mert az éternek van tömege, amire egy másik, szintén éterből álló, de más struktúrájú anyagi test hatni tud.

Amúgy pedig logikailag két variáció van arra, hogy a fény miért nem tud kikerülni a fekete lyukból:

a) mert eleve nem is tud benne keletkezni;

b) tud benne keletkezni, de nem tud kijutni.

Mivel a fény keletkezéséhez az kell, hogy az elektronok az atommagban az egyik elektronpályáról a másikra tudjanak ugrálni - vagy a mozgó szabad elektronok gerjeszteni tudjanak az atomokhoz kötött elektronokat - ha ebben akadályozva vannak, akkor nincs fény sem. És végül is, a gravitációs erő ebben az irányban hat.

Ez a megállapítás persze szigorúan a fényre vonatkozik, és nem az összes fajta elektromágneses rezgésekre. Tehát ez lenne az a) eset.

A b) eset pedig az, hogy keletkezik ugyan fény a fekete lyuk belsejében, de nem tud kijutni.

Az egész dolog trükkje pedig az, hogy Einstein a görbült téridő bevezetésével nem csak az éter kérdését kerülte meg, hanem így már az sem lehet kérdés, miért hajlik el a fény a gravitációs térben, akár annyira is, hogy önmagába visszatérjen: azért, mert követi a téridő görbületét, ami így számára a "legegyenesebb és legrövidebb" út lesz. És így már csak az az abszurd helyzet marad a probléma, hogy az anyagtalan tér hogyan hat az anyagra.

És azt is érdemes megemlíteni, hogy az Univerzum bizonyos értelemben a jelenlegi állapotában is egy fekete lyuk - mégpedig abban az értelemben, hogy nem lehet megszökni belőle. Mert egyrészt, ha tudnánk az Univerzum tényleges tömegét és keringési sebességét, vagy a benne lévő legnagyobb keringési sebességet, akkor is valószínűleg a számítható szökési sebesség a fénysebességnél is nagyobbra adódna, másrészt pedig, ha minden igaz, a rendszer a határai mentén fénysebességgel tágul, és ezt az időbeli előnyét egy másik fénysebességgel haladó test sem tudja behozni. Ezért aztán még egy fénysebességgel haladó test sem kerülhet ki a Mi Univerzumunkból - legalábbis, ameddig ez táguló szakaszban van. ¤ A többdimenziós tereket pedig részemről békén hagyom... Egyelőre.

Itt az tapasztalható, hogy a csillagászat az újabb ismeretek révén egyelőre még több problémát termel, mint amennyit megold. De az például mindenki örömére szolgálhat, hogy végessé tette az eddig végtelen Univerzumot - legalábbis a Mi Univerzumunk, és az ő átmérőjének vonatkozásában, amelynek végtelensége így felfoghatóvá vált, olyan formában, hogy az Univerzum fénysebességgel táguló véges átmérőjű gömb, vagy legalábbis valamilyen gömbhöz hasonló alakzat. Az, hogy egy gömböt a felülete mentén végtelennek lehet tekinteni, most mellékes, és eddig is mindenki számára felfogható volt. Tehát az Ősrobbanás-modellt alapul véve - a mi Univerzumunk vonatkozásában - a végtelenség helyébe a végesség lépett, ahol a keletkezés óta eltelt időt az Ősrobbanás óta eltelt évek száma, az átmérőt pedig az eltelt évek száma és a fénysebesség szorzata adja. És így a szűkebb környezetünkben már csak egy tudományos tárgyú valódi végtelen maradt: a matematikai számsor. Ez utóbbi nem is lehet másmilyen, hiszen bármekkora mennyiséget ki kell hogy tudjunk vele fejezni - és ez az egyetlen, amelynél az a jó, ha mindig ilyen marad.

Tartalomjegyzékhez < Világképem <  Planck-időszak     

---------------------

http://mek.oszk.hu/00600/00624/html/egy17-6.htm